Kereső toggle

Atomok harca

Nagyhatalmi játszmák, kegyetlen diktatúra: Észak-Korea története napjainkig

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Miközben a növekvő nukleáris fegyverkezés egy globális háború kirobbanásával fenyeget, a háttérben egy ország több száz éves szenvedéstörténete húzódik meg. A délkelet-ázsiai ország történelmét végigolvasva rádöbbenünk, hogy a környező nagyhatalmak legalább akkora kárt okoztak a koreai népnek, mint kegyetlen kommunista diktátorai.

A Koreai-félsziget több ezer éves történelmét állandó belviszály és ismételten visszatérő nagyhatalmi függés jellemezte. A koreai uralkodók hol egymás hatalmi igényeinek, hol a környező országok imperialista térhódításának estek áldozatul.

Az utolsó egységes koreai államot a Csoszon-dinasztia ötszáz éves uralmának végén Kodzsong király alapította 1897-ben, aki az orosz és japán versengés közepette kikiáltotta a Koreai Császárságot. Uralkodása rövidéletűnek bizonyult, miután a feje fölött marakodó két nagyhatalom véres harca Japán győzelmével véget ért, és Koreát 1910-ben annektálták.

Ázsiai Auschwitz

Japán már a 16. század vége óta próbálta kiterjeszteni hegemóniáját a Koreai-félszigetre. Az 1592-ben kezdődő Imdzsin-háború egy rendkívül mély és mind a mai napig tartó japánellenességet alakított ki a koreai nép körében. A folyamatos hatalmi harcok végül egy protektorátusi szerződés aláírásához vezettek, ami 1905-től kezdve teljesen kiszolgáltatta a Koreai Császárságot a japán vezetésnek.

Az annektálást a nyugati hatalmak tiltakozás nélkül nézték, többségük úgy vélte, a fejlett országoknak joguk van uralkodni a fejletlenebb felett, mivel ez javára van a gyarmatnak és a gyarmatosítónak is. A megszállás ellen több felkelés is szerveződött a második világháború végéig tartó időszak alatt, bár az egységes fellépést jelentősen megnehezítette a belső megosztottság.

A brutális japán elnyomást jól szimbolizálja a 731-es alakulat véres ténykedése. Szakértők becslése szerint a titkos biológiai és vegyi hadviselési egység a tömeges emberkísérletek során több mint hatezer koreaival és kínaival végzett. A „Járványmegelőzési Kutatólaboratórium Politikai Osztály”-nak nevezett halálosztag a szovjetek és kínaiak ellen próbált meg kifejleszteni tömegpusztító fegyvereket úgy, hogy rendszeresen civilek ezreit kínozták meg kísérletezéseik során. A kifejlesztett fegyvereket a kínai lakosság ellen vetették be, becslések szerint 580 ezer embert gyilkolva meg ezekkel.

Az ázsiai Auschwitznak is nevezett rémálom végül a második világháborút követő megadással ért véget, amikor az elkövetők visszamenekültek hazájukba. Az amerikai történelem egyik sötét foltja, hogy Douglas MacArthur tábornok, a szövetséges megszálló erők főparancsnoka a kutatási eredmények átadásáért cserébe garantálta az alakulat büntetlenségét.

A háborút követően évtizedekig rendkívül rossz volt a viszony Japánnal, ami csak a gazdasági kárpótlás és a bűnbánati gesztusok hatására javult némelyest Dél-Korea esetében.

Vonal a NatGeo térképén

A japán gyarmatok kérdéséről már a második világháború során is egyeztettek a nagyhatalmak. Az 1943-as kairói konferencián Franklin Roosevelt, Winston Churchill és Csang Kaj-sek kijelentették: a koreai népnek az elnyomást követően függetlennek és szabadnak kell lennie. Pár nappal később Teheránban a szovjetek ígéretet tettek arra, hogy az európai harcokat követően ők is hadat üzennek a csendes-óceáni térségben. A felek elhatározták, hogy „egy megfelelő időpontban” helyreállítják a félsziget függetlenségét.

Az atombomba Hirosimára történő ledobását követően a Szovjetunió hadat üzent Japánnak, és villámgyorsan megkezdték az előretörést Koreában. Az amerikaiak aggódtak, hogy az egész térséget bekebelezi a Vörös Hadsereg, ezért megbíztak két fiatal tisztet, hogy határozzák meg a megszállási övezet határvonalát. 1945-ben Dean Rusk és Charles Bonesteel fogott egy National Geographic térképet, és teljesen felkészületlenül, rögtönözve a 38-as szélességi foknál húzták meg a vonalat. Fontos szempont volt, hogy nagyjából egyenlő részekre osszák a félszigetet úgy, hogy Szöul az amerikaiak kezére kerüljön.

Korea déli részének megszállását John R. Hodge altábornagy hajtotta végre, aki a szakértők szerint sem politikai felkészültséggel, sem kellő helyismerettel nem rendelkezett. Habár a japán csapatok leszerelése sem szovjet, sem amerikai részről nem járt különösebb nehézséggel, a következő államvezetés kialakítása annál inkább. Délen megbuktatták a baloldali ideiglenes kormányt, majd felelősségre vonás nélkül a korábbi japán tisztviselők és rendőrök segítségével igyekeztek fenntartani a rendet.

Az Egyesült Államok az ENSZ segítségével választásokat hirdetett mindkét országrészben, azonban a szovjetek ezt nem fogadták el. 1948-ban végül véres merényletek és gyilkosságok kíséretében megtartották az ország első parlamenti választását, és megalakult a Koreai Köztársaság Li Szin Man vezetésével, aki rendkívül népszerűtlen volt elnyomó törekvései, politikai ellenfelei bebörtönzése és sikertelen reformprogramja miatt.

Pár héttel később a szovjetek válaszul kikiáltották a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságot a japán megszállás elől Mandzsúriába költözött Kim Ir Szen diktátor vezetésével. Az észak-koreai államot az ENSZ nem ismerte el, így az egyesítés helyett a 38-as szélességi fok mindkét oldalán sajátos, párhuzamos diktatúra alakult ki.

Majdnem kirobbant a harmadik világháború

Sokak szerint hozzájárult Kim Ir Szen 1950-es meglepetésszerű támadásához, hogy az amerikai vezérkar kijelentette, nem vonják be Dél-Koreát az amerikai védelmi zónába. Miközben Li Szin Man déli diktátor fegyveres támadással fenyegette Északot, rendszeres határsértéseket követtek el a dél-koreai katonák. Végül 1950 tavaszán Sztálin engedélyt adott Kim Ir Szennek, hogy megindítsa invázióját a déli országrész ellen.

Miután az észak-koreai hadsereg pár nap alatt bevette Szöult, az ENSZ agresszornak minősítette a phenjani vezetést, és a tagállamok azonnali beavatkozását sürgette a dél-koreai erők oldalán. Truman amerikai elnök a világméretű konfliktus elkerülése érdekében úgy döntött, helyi szinten beveti a hadsereget.

1950 szeptemberére szinte egész Koreát elfoglalták az északi haderők. Az utánpótlásvonalak folyamatos bombázásával, a rossz taktikai húzások kihasználásával és a folyamatos támogatással az ENSZ-erők végül megfordították az állást, és visszaszorították az északiakat. A háború könnyen véget érhetett volna az ország teljes elfoglalásával, ám Kína a Szovjetúnióval egyeztetve váratlanul több százezer katonával beavatkozott a konfliktusba.

A három évig tartó háború során többször is felmerült az atombomba bevetésének gondolata. MacArthur tábornok először 1950 decemberében, majd 1951 márciusában is kezdeményezte, hogy vessék be az atomot az észak-koreai és kínai csapatok ellen. Terve szerint 35 atombomba ledobásával egy radioaktív övet hozott volna létre Mandzsúria határán, amivel „60 évre” biztosította volna szárazföldön a Koreai-félszigetet.

Truman nem kívánt szükségtelen háborút provokálni Kína közvetlen megtámadásával, így a lassan önjáróvá váló MacArthurt leváltotta, és Matthew Ridgwax tábornokot nevezte ki a helyére. Döntése rendkívül népszerűtlennek bizonyult, végül az elnökválasztáson a háború befejezésével kampányoló Dwight D. Eisenhower diadalmaskodott. Sztálin halálát követően azonban ő is az atombomba ledobásával fenyegette meg Kínát. Az amerikai közvélemény által aggódva vizionált harmadik világháború végül nem tört ki, a fegyverszünetről szóló megállapodást 1953 júliusában aláírták. A szerződés értelmében a 38-as szélességi fok mentén húzódó aktuális arcvonalak mentén határozták meg a két ország határát. Bár a Koreai-félsziget megosztottsága eredetileg csak egy lábjegyzet lett volna az ország történelmében, a hidegháború hibernálta az állapotokat.

Sztálini diktatúra koreai módra

A három éven át tartó véres háború brutális nyomot hagyott a Koreai-félszigeten. Becslések szerint a harcokban több százezer katona és 3-4 millió civil is meghalt. A porrá rombolt Észak-Koreában a szovjetek által támogatott Kim Ir Szen intenzív helyreállítási munkálatokba kezdett.

A japánokkal szembeni ellenállási mozgalmakban és a Vörös Hadsereg kötelékében katonai tapasztalatokra szert tevő fiatal koreai vezér sztálini mintára elkezdte felépíteni saját totalitárius diktatúráját. A hetvenes évekre az északiak életszínvonala messze lekörözte a politikai megosztottságtól és gazdasági válságtól szenvedő déliekét.

Kim Ir Szen igyekezett kialakítani egy saját „nemzeti” kommunista ideológiát, ami sokkal inkább épült a szuverenitásra és függetlenségre, mintsem a szovjet befolyásra. Miközben az 50-es évekre az utolsó külföldi csapatok is elhagyták az országot, délen a mai napig amerikai katonák tízezrei állomásoznak.

A 80-as évekre azonban megállt a növekedés üteme, ahogyan a Szovjetunió és a keleti blokk gazdasága is megroppant. A diktátor a hatalmát az életszínvonal csökkenése ellenére is hatékonyan tudta növelni, miután sorra kiiktatta politikai ellenfeleit, államosított szinte minden magántulajdont, és kiterjedt besúgóhálózatával, valamint vallássá formálódó személyi kultuszával kieszközölte a társadalom teljes engedelmességét.

1994-ben bekövetkezett halálakor fia, Kim Dzsongil vette át az ország irányítását. A Szovjetunió felbomlása és a növekvő belső és külső fenyegetések hatására a „kedves vezér” óriási hangsúlyt fektetett a hadsereg fejlesztésére. Ezt az ideológiát szongunnak nevezzük. (Ideológia és atomrobbantás. Hetek, 2017. április 28.)

Felelőtlen atompolitikájával az országot ugyan nagyhatalommá tette, a népet azonban brutális éhínség sújtotta. Merész becslések szerint a 90-es évek drámai eseményeinek közel 3 millióan estek áldozatul. A helyzet a kétezres évek elejére valamelyest konszolidálódott, 2006-ban az ország pedig nukleáris nagyhatalommá vált, miután sikeres atomfegyver-kísérletet hajtottak végre. 2011-ben, apja halálát követően, Kim Dzsongun került hatalomra.

Atomok harca

A sokáig ismeretlen trónörökös szinte azonnal tisztogatásba kezdett, igyekezett megválni édesapja bizalmasaitól, akik veszélyt jelenthettek volna a politikai és katonai tapasztalattal nem rendelkező „nagy örökös” pozíciójára. Kim Dzsongun alatt az észak-koreai helyzet stabilizálódni látszott, a feketepiac hallgatólagos támogatásával és az atomprogram erőltetésével valamelyes javult a társadalom életszínvonala.

Apjához hasonlóan Kim Dzsongun is kiemelt jelentőséget tulajdonított annak, hogy a nukleáris töltetek kifejlesztésével biztosítsa azt, hogy a szovjet és kínai hátország megszűnésével az amerikaiak ne kapjanak kedvet egy esetleges Irakhoz hasonló invázióhoz. Bár a kilencvenes évek elejétől kezdődő atomprogram miatt az országot az ENSZ és az Egyesült Államok rendszeresen kemény szankciókkal sújtotta, az elmúlt két évtizedben nem sikerült rávenniük a koreai rezsimet a fegyverkezés feladására.

Sőt, Kim Dzsongun egyenesen azt tapasztalta, hogy minél inkább felkelti a nemzetközi közösség figyelmét a különböző rakétakísérletekkel, annál jobb alkupozícióból tudja kikényszeríteni az újabb gazdasági engedményeket és segélyeket.

A „stratégiai türelem” vége

Úgy tűnik, Donald Trump nem vesztegeti az időt, szűk három hónapos elnökséget követően a közel-keleti békefolyamatok elindítása mellett hozzálátott egy másik gordiuszi csomó kioldásához is. Miután évtizedeken keresztül a Nyugat tulajdonképpen eredménytelenül próbálta megfékezni Észak-Korea nukleáris fegyverkezését, a Trump-adminisztráció kijelentette: a „stratégiai türelem” időszaka véget ért.

Az amerikai elnök kijelentette, nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy egy „nagy-nagy konfliktus” alakulhat ki a Koreai-félszigeten. Kim Dzsongun hatodik atomkísérletétől tartva, az Egyesült Államok felgyorsította a THAAD légvédelmi rendszer Dél-Koreába telepítését, valamint tengeralattjárókat, repülőgép-hordozót és nehézbombázót is rendelt a térségbe. Miközben az amerikai vezetés igyekszik erőt demonstrálni a Távol-Keleten, a háttérben diplomáciai egyeztetésekkel szívják el a levegőt a phenjani rezsim körül.

Trump elsősorban Észak-Korea első számú külkereskedelmi partnerét, Kínát próbálja meggyőzni arról, hogy vesse latba befolyását a diktátornál. Gesztusként az amerikai elnök kijelentette, már nem tartja az országot „árfolyam-manipulátornak”. Habár még kérdés az, hogy Kína meddig hajlandó elmenni szomszédja megregulázásában, ideiglenes szankciókat már hozott, például felfüggesztette az észak-koreai szénexportját. Trump a térségbeli szövetségesein túl más délkelet-ázsiai országokkal is igyekszik felvenni a kapcsolatot (például Duterte, Fülöp-szigeteki elnök), hogy elszigetelje a diktatúrát a térségben.

A háttéregyeztetések mellett az amerikai elnök igyekszik gesztusokat is tenni az észak-koreai diktátor felé, amit a washingtoni elit nem néz igazán jó szemmel. A Bloombergnek adott interjújában például elmondta, „megtiszteltetésnek” venné, ha személyesen is találkozhatna Kim Dzsongunnal. Hasonlóan szolid kijelentéseket tett Rex Tillerson külügyminiszter is, aki szembement azzal a nyugati propagandával, ami őrültnek állítja be a phenjani vezért. Az amerikai diplomácia vezetője szerint Kim Dzsongun ugyan egy kegyetlen diktátor, egy gyilkos, aki nem tiszteli a nemzetközi közösség akaratát, de egyáltalán nem őrült. Tillerson azt is leszögezte, hogy nem kívánják megdönteni a phenjani rezsimet, sem egyesíteni a két Koreát, mindössze egy atomfegyvermentes félszigetet akarnak a hosszú távú béke érdekében.

Mit hoz a jövő?

A délkelet-ázsiai helyzetet tovább színesíti, hogy május 9-én a korrupciós botrány miatt elítélt Park Geun-Hye helyére liberális elnököt választottak Moon Jae-In személyében Dél-Koreában. Az új kormányfő kiemelt fontosságúnak tartja a Phenjan és Washington által is generált katonai feszültség enyhítését.

Moon leszögezte, a félsziget békéje érdekében kész elutazni Washingtonba, Pekingbe, Tokióba és Phenjanba is, ha lehetőség nyílik rá. A dél-koreai liberális oldal rendszerint nem a katonai erőfitogtatásban látja az északi szomszédokkal való konfliktus megoldását, hanem a gazdasági és civil kapcsolatok kiszélesítésében. Ennek érdekében az elnök kész akár a legnagyobb szövetségesnek, az Egyesült Államoknak is nemet mondani.

A következő hónapok lehetséges forgatókönyvei között felmerült a kiberháború kiszélesítése, a szankciók súlyosbítása, nukleáris fegyverek Dél-Koreába telepítése, valamint Phenjannak a terrorizmust támogató államok listájára történő visszahelyezése is. Elemzők szerint a legrosszabb lépés az lenne, hogyha az amerikai adminisztráció megelőző csapást mérne az észak-koreai atomlétesítményekre, mivel az destabilizálná a térséget, és a 67 évvel ezelőtti koreai háborúnál sokkal súlyosabb katasztrófát idézne elő.

 

Phenjan, a „Kelet Jeruzsáleme”

Talán kevesen tudják, de a 18. század végétől kezdve Korea északi részén a katolikus és protestáns missziós tevékenységnek köszönhetően nagy ébredés történt. Különösen a 19. század végén érkező metodista és presbiteriánus misszionáriusok jártak sikerrel, akik még a kormány támogatását is megnyerték ügyüknek. Az intenzív keresztény térhódításnak köszönhetően az ország modernizálódott, sorra épültek a kórházak, iskolák, egyetemek és árvaházak.
A japán megszállás alatt, a 20. század elején a keresztények álltak a függetlenedési és ellenállási mozgalmak élére. A társadalom rövid időn belül a vallást ötvözte a koreai nacionalizmussal. Becslések szerint ebben az időben a lakosság hatoda keresztény hitű volt. Sőt, maga a Kim-dinasztia első diktátora, Kim Ir Szen is egy keresztény családba született 1912-ben (képünkön). Az anyai nagyapja pásztorként is szolgált, a család rendszeresen látogatta az istentiszteleteket.
A változást az ország vallási térképén a második világháborút követő nagyhatalmi játszma hozta, amikor a megszálló szovjet csapatok a Vörös Hadsereg kötelékében megedződő gerillavezért helyezték pozícióba. A japán megszállás során Mandzsúriába menekült Kim Ir Szen tizenévesen ismerkedett meg a kommunista eszmékkel, majd a kereszténységből kiábrándulva saját magát tette meg Korea megmentőjének, jelentős személyi kultuszt kiépítve maga körül.
A kommunista rezsim megalakulásakor százezrével menekültek délre a keresztények, félve a várható üldöztetéstől. Korea déli részén hasonló módon az amerikai befolyás miatt a kommunisták igyekeztek északra menekülni. Kim Ir Szen diktatúrájában pár évtized alatt a keresztények az állam ellenségeivé váltak, akiket karhatalmi eszközökkel üldöztek. Az Open Doors jogvédő szervezet minden évben publikált felmérésén Észak-Korea rendszeresen az élen végez a keresztényeket legkeményebben üldöző országok rangsorában. A beszámolók szerint sok keresztényt letartóztatnak, majd munkatáborba küldenek a hite miatt. Vannak olyan szülők, akik nem merik felvállalni hitüket a gyerekeik előtt, nehogy azok feljelentsék őket a hatóságoknál.
Szakértők azt remélik, hogy 2017 enyhülést hozhat az üldözött keresztények helyzetében. Az észak-koreai rezsim időnként a diplomáciai kapcsolatok javulása reményében tesz gesztusokat. Phenjanban például három keresztény templom is üzemel. Billy Graham népszerű amerikai evangélista a kilencvenes évek elején kétszer is járt az országban, tanított a Kim Ir Szen egyetemen is.
A Graham családnak egyébként van észak-koreai érintettsége: az édesanya, Ruth még a japán megszállás alatt Phenjanban járt gimnáziumba, igaz, akkor a várost még a „Kelet Jeruzsálemeként” emlegették.

Olvasson tovább: