Kereső toggle

Észak-Korea útja a nagyhatalommá válásig

Ideológia és atomrobbantás

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Hogyan jutott el odáig az okkal lenézett phenjani rezsim, hogy katonai nagyhatalommá vált? Mi volt a fegyverkezés ideológiai háttere? És mihez kezdhet a nemzetközi közösség Kim Dzsong Un rendszerével?

Két fontos évfordulót ünnepelt áprilisban Észak-Korea, mindkettőt jelentős katonai erődemonstráció kíséretében. Április 15-én Kim Ir Szen alapító-elnök születésének 105. évfordulóját, tíz nappal később pedig a Koreai Néphadsereg alapításának 85. évfordulóját ünnepelték.

Mindkét évforduló alkalmas volt arra, hogy tovább növelje a Koreai-félsziget körül kialakult feszültséget. Az Egyesült Államok külügyminisztere, Rex Tillerson márciusban Dél-Koreában járva jelentette be, hogy a kilencvenes évek közepe óta nukleáris csapásmérő erejét tesztelő Észak-Koreával kapcsolatban amerikai részről vége a „stratégiai türelem” időszakának.

Ennek a stratégiai türelemnek volt köszönhető, hogy a nemzetközi közösség évtizedeken át tétlenül nézte, amint a kommunista világrendszer összeomlását túlélő phenjani rezsim atomhatalommá növi ki magát. Miközben az Egyesült Államok beavatkozott Afganisztánban és Irakban, az európai hatalmak pedig Líbiában, a surranópályán a Kim-dinasztia rendszere katonai értelemben nagyhatalommá lett. 

A koreai atomprogram ügye a kilencvenes évek közepe óta borzolja a térség országainak és a nagyhatalmak vezetőinek a kedélyeit – Kim Ir Szen életének utolsó éveiben, de különösen az államalapító 1994-ben bekövetkezett halála után prioritássá vált a Koreai Néphadsereg fejlesztése, ezen belül az észak-koreai atomprogram.  A nukleáris hatalommá válásnak természetesen megvolt a megfelelő ideológiai háttere: ebben az időszakban egészítette ki a Kim Ir Szen által kidolgozott, Észak-Korea függetlenségét a két szomszédos kommunista nagyhatalommal, a Szovjetunióval és Kínával szemben biztosító dzsucse ideológiát a szongun eszme, amely az államalapító fiához, Kim Dzsong Ilhez köthető.

Dzsucse

A dzsucse eszme a Koreai Munkapártnak a kommunista mozgalom Sztálin halálát és a koreai háború lezárását követő válságára adott sajátos válasza volt. Az elméletről a nyilvánosság előtt először 1955 végén beszélt Kim Ir Szen, lényege pedig egyfelől a nemzeti öntudat osztályharc fölé helyezése volt. Észak-Korea uralkodó ideológiájában ekkortól az szerepelt, hogy a 20. századi történelem fő mozgatóereje nem az osztályharc, hanem a nemzetek függetlenségi küzdelme. Koreai vonatkozásban ezt az elméletet kétségkívül erősítette, hogy az 1950-es évek második felétől Észak-Koreában sem szovjet, sem kínai csapatok nem maradtak, Dél-Koreában viszont máig több tízezernyi amerikai katona állomásozik. Kim Ir Szen igyekezett közös nevezőre hozni a kommunista elméletet a harmadik világ országainak gyarmatosítás-ellenes, „antiimperialista” mozgalmainak ideológiájával, és a „saját”, „nemzeti” kommunista ideológia arra is jó volt, hogy a Koreai Munkapártban egyértelművé tegye: Észak-Koreában nem lesznek a Kim Ir Szen körül kialakult személyi kultuszt a Sztálin szovjetunió-beli nimbuszát megtépázó kampányhoz hasonlóan megkérdőjelező, tabudöntögető változások.

A dzsucse eszme máig a Koreai Munkapárt hivatalos ideológiájának alapja, olyan egészen furcsa, már-már vallási jellegű vadhajtásokkal kiegészülve, mint a 23 éve elhunyt, de a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság elnöki tisztségét máig betöltő Kim Ir Szen szellemének „halhatatlansága”.

A dzsucse a meghirdetését követő nagyjából egy évtized alatt előbb a marxizmus-leninizmus mellett, majd ahelyett a Koreai Munkapárt és Észak-Korea vezető ideológiája lett. Terjedésével a kommunista párt propagandájában a nemzeti függetlenség előtérbe került a Moszkvához és Pekinghez fűződő kapcsolatokkal szemben. A nemzeti függetlenség hangsúlyozása természetesen azt is jelentette, hogy az észak-koreai gazdaságnak önellátásra kellett berendezkednie, a hadseregnek pedig képesnek kellett lennie arra, hogy szovjet és kínai segítség nélkül is ellensúlyozza az amerikai hadsereg dél-koreai jelenlétét. Ebből a perspektívából a dzsucse eszme logikus folytatása volt a Kim Ir Szen halála után az államalapító fia, Kim Dzsong Il által kidolgozott szongun ideológia.

Szongun

A szongun (jelentése nagyjából: „első a hadsereg” vagy „elsőbbség a hadseregnek” politika) a kilencvenes évektől a hadsereget az élet minden területén a párt és a civilek fölé helyező ideológia volt – bár a párt legendáriuma szerint a szongun alapjait Kim Ir Szen már 1960-ban, néhány évvel a dzsucse után kidolgozta, az elmélet megalkotása és gyakorlatba ültetése évtizedekkel későbbre tehető és Kim Dzsong Il nevéhez fűződik. A szongun 1994 és 2013 között volt az Észak-Korea életét meghatározó hivatalos ideológia.

Ahogy a dzsucse a kommunista tömbön belül Sztálin halála után elkezdődött átrendeződésre adott válasz volt, a szongun a Szovjetunió összeomlása, a keleti blokk országai és Dél-Korea közötti kapcsolatfelvétel és Észak-Korea totális elszigeteltsége nyomán előállt új helyzetre reagált. Kim Dzsong Il egyértelművé tette: semmiféle lazítás nem lesz a szovjet tömb összeomlása és Kim Ir Szen halála után, sőt Phenjan a hadsereg erőltetett ütemű fejlesztésével igyekszik reagálni a belső és külső kihívásokra.

A szongun szállította a kilencvenes évek közepén felpörgő koreai atomprogram ideológiai hátterét, és jelentős részben az erőltetett hadseregfejlesztés volt az oka az országot a kilencvenes években sújtó éhínségeknek, amelyeket a phenjani kormányzat eufemisztikusan „Nehéz Menetelésnek” hív. Máig csak becslések vannak arra vonatkozólag, hogy az esztelen fegyverkezés okozta éhínség hány halálos áldozatot követelt – a legóvatosabb becslések fél-,

a legmerészebbek hárommillió áldozatról beszélnek. Mindenesetre az 1994 és 1998 közötti éveket nehezen felejtik el az észak-koreaiak, akik nyilván nem sok könnyet hullattak, amikor közel húsz évvel a szörnyűségek után Kim Dzsong Un leszámolt apja egykori párton és hadseregen belüli szövetségeseivel, akiknek jelentős részük volt a szongun első éveinek rettenetében.

A phenjani rezsim végül túlélte az éhínség éveit, a kétezres évek elején javultak a Korea-közi kapcsolatok is – 2000-ben Phenjanban még egy csúcstalálkozóra is sor került Kim Dzsong Il és Kim De Dzsung dél-koreai elnök között, a keszongi különleges övezetben pedig nagyszabású közös beruházások kezdődtek. A szongun végül meghozta a Kim Dzsong Il által áhított eredményt: a 2006-ban végrehajtott sikeres atomfegyver-kísérlettel Észak-Korea hivatalosan is nukleáris hatalommá vált.

Pjongdzsin

Kim Dzsong Il 2011-ben bekövetkezett halála – bár az abszurd, mega-lomán külsőségek és a fegyverkezési hajsza csak fokozódtak az előző

évtizedekhez képest – valódi és meglepő módon pozitív fordulatot hozott a koreaiak életébe. Bár kívülről Kim Dzsong Un uralmából leginkább a turbófokozatba kapcsolt atomprogram és rakétakísérletek, valamint a Kim Dzsong Il-féle pártvezetés és tábornoki kar szisztematikus kiirtása látszik, a phenjani vezetés a szongun időszakhoz képest 2013-tól józanabb gazdaságpolitikára váltott.

A váltás ideológiai hátterét a pjongdzsin eszme, azaz a „párhuzamos fejlesztés” politikája adja, amely a hek kjongdzse (azaz a nukleáris kapacitás és a gazdaság) egyidejű fejlesztését jelenti. Ez a gyakorlatban annyit tesz, hogy miközben a Koreai Munkapárt saját uralmának fenntartását a hadsereg és különösen a nukleáris potenciál gyors ütemű fejlesztésétől reméli, az országon belül szemet hunynak a magángazdaság (azaz a feketepiac) erősödése felett, és a hadseregfejlesztéssel azonos szintű prioritásként kezelik a kilencvenes évekbeli éhínség megismétlődésének elkerülését. 

Az Egyesült Államoknak tehát egy Észak-Korea belső helyzetét valamelyest stabilizáló rezsimmel kell farkasszemet néznie, amikor az atom- és rakétakísérletek beszüntetésére próbálja rávenni Phenjant. A Sky News elemzője, Katie Stallard a héten arra hívta fel a figyelmet, hogy Kim Dzsong Un apjához és nagyapjához hasonlóan egyáltalán nem „őrült” módjára, hanem nagyon is racionálisan viselkedik az atomjátszmában. Stallard szerint a Kim-dinasztia azt vonta le Szaddám Huszein és Kadhafi ezredes sorsából, hogy a diktátorok számára az az igazi életbiztosítás, ha rendelkeznek tömegpusztító fegyverekkel – ez belső ellenzéküket éppúgy elrettenti a velük szembeni fellépéstől, mint külső ellenségeiket. 1994 óta mind Kim Dzsong Il, mind Kim Dzsong Un számítása bejött ezzel kapcsolatban. A kérdés az, hogy Donald Trump képes-e az atomjátszma szabályainak megváltoztatására – azaz Kim Dzsong Un elrettentésére az újabb atom- vagy rakétakísérletektől, illetve ha ez nem megy, olyan csapás mérésére Phenjan katonai potenciáljára, amely képtelenné teszi Észak-Koreát az akár Szöul, akár Tokió elleni válaszcsapásra.

Nem kétséges, hogy a Trump-adminisztráció óriási kockázatot vállalt, amikor véget vetett a „stratégiai türelem” időszakának. Ám a Kimmel szembeni keményebb fellépéssel Washington üzenetet küldhet az Oroszország támogatásával a Közel-Kelet nagyhatalmává emelkedő Iránnak is, amely szerint nem az atomhatalommá válás, hanem a nemzetközi szerződések betartása garantálhatja a békét a teheráni rezsim számára.

Olvasson tovább: