Hétfőn megkezdődtek a záróbeszédek a háborús bűnökkel vádolt Ratko Mladic boszniai szerb hadseregparancsnok perében a hágai Nemzetközi Törvényszéken. Alan Tieger ügyész érvelése szerint a 74 éves volt katonai vezető főszerepet játszott a vérengzések elkövetésében, és védőügyvédei hamisan igyekeznek úgy beállítani, mintha tehetetlen parancsvégrehajtó lett volna Radovan Karadžić exelnök irányítása alatt. Az ellene felhozott tizenegy vádpont közül három a boszniai háború legvéresebb epizódjára, a srebrenicai mészárlásokra vonatkozik, amikor a város 1995. július 11-ei ostromát követően mint-egy nyolcezer férfit és fiút elhurcoltak, és a következő napokban kegyetlenül meggyilkoltak. A hágai törvényszék eddig húsz ember ellen emelt vádat az ügyben, magát az eseményt pedig több ítéletében legfelsőbb szinten elrendelt tudatos népirtásnak minősítette (a nyolcezer áldozat szinte „elenyésző” a bosnyák civil áldozatok közel százezres tömege mellett). Karadžićra az idén márciusban negyvenéves börtönbüntetést szabtak ki. Az öt évvel ezelőtt kézre kerített Mladic perében a záróbeszédek előre láthatólag december 15-én fejeződnek be, a 2017 elején várható legsúlyosabb ítélet életfogytiglani szabadságvesztés lehet.
A bűnösök többsége soha nem kerül felelősségvonásra – sokan nyugodtan élnek tovább szomszédaik mellett, akiknek a családját kiirtották –, de a mai napig vannak a háborúban végrehajtott rémtettek miatti letartóztatások. Legutóbb nyolc korábbi boszniai szerb rendőrt és katonát vett őrizetbe a rendőrség túlélők feljelentése nyomán. Az emberiség ellen elkövetett bűnökkel vádolt férfiaknak 120 nem szerb állampolgár megkínzásáért és meggyilkolásáért kell az ügyészség elé állniuk. Áldozataik – akik közül 15 kiskorú volt – holttestét Prijedor környéki tömegsírokban fedezték fel a háború után.
A Bosznia-szerte megtalált hetvennél több tömegsír feltárását és az áldozatok azonosítását egyébként több tényező akadályozza, például, hogy a gyilkosok gyakran újra kiásták, és második, harmadik helyre szállították át a holttesteket, hogy úgy tűnjön, a fegyveres harcok elesettjei lehetnek. Mindez megnehezíti a túlélők számára a feldolgozást, hiszen sok esetben nem tudják, mi történt pontosan szeretteikkel, és hol nyugszanak. Az 1996-ban Bill Clinton akkori amerikai elnök kezdeményezésére létrehozott Nemzetközi Bizottság az Eltűnt Személyekért (ICMP) a legmodernebb technológiát, így a hagyományos azonosítási eljárások helyett DNS-vizsgálatokat bevetve ugyanakkor egyre jobb eredményeket ér el annak a negyvenezer személy maradványainak a felkutatásában, összegyűjtésében és azonosításában, akiket több mint húsz éve keresnek hozzátartozóik.
A Prijedorhoz közeli Čarakovo nevű faluban Zijad Bačić 15 éves volt 1992 júliusában, amikor az apját koncentrációs táborba hurcolták, az anyját, öccsét és húgát megölték. Ő egy bokor mögé bújva kerülte el a gyilkosok golyóit, akik közül kettőt felismert a hangjáról: a szomszédaik voltak. Miután Zijad egy németországi menekülttáborba került, nem gondolta, hogy valaha visszatér, de nem hagyta nyugodni, hogy nem tudja, mi lett az apjával és családja többi eltűnt tagjával, vagy hová temették az anyját és testvéreit. Az ICMP-nek köszönhetően ma már tudja a válaszokat. A leégett házukat újjáépítette, s az udvaron gyakran a fiát, Adint lehet látni, amint kitartóan rúgja a bőrt egy egyszerű márvány emlékmű tövében, melyre 38 nevet véstek – többségük Zijad odaveszett rokonai.
Ennyi év távlatából az életben maradt családtagoknak az is jó hír, ha szeretteik maradványai előkerülnek, ha kapnak annyi információt a haláluk körülményeiről, amibe belekapaszkodhatnak, és ha tisztességesen eltemethetik őket. Érdemes ugyanakkor felemlíteni, hogy az áldozatok nagy részét meg lehetett volna menteni, hat város – köztük Srebrenica és Szarajevó – ugyanis a háború idején az ENSZ védelme alatt állt (úgynevezett védett zónák voltak). Srebrenicában például a békefenntartók elvették a körülzárt település muszlim védőinek nehézfegyvereit, azt ígérve, hogy majd ők megvédik a lakosságot, de 1995 júliusában már mindössze 450 könnyű fegyverekkel, kevés üzemanyaggal és fogytán lévő lőszerrel otthagyott holland kéksisakos volt hivatott szembeszállni a támadó szerb csapatokkal. Amikor pedig NATO-s légi támogatást kértek, Bernard Janvier ENSZ-főparancsnok megtagadta ennek teljesítését. Az ezt követő vérengzés a békefenntartók szeme előtt zajlott le. 2002-ben, miután egy holland kutatóintézetnek a srebrenicai mészárlásról készített összefoglalója megállapította a kormány és a katonai vezetés felelősségét, a teljes holland kabinet lemondott. Az ENSZ egy 1999-es beszámolóban elismerte saját mulasztásait, elsősorban a semlegesség és fegyverhasználat kerülésének elvét, melynek jegyében megfelelő katonai közbelépés helyett tárgyalni igyekeztek Karadžić-csal és Mladiccsal, a „boszniai népirtás kitervelőivel és végrehajtóival”. „A srebrenicai tragédia árnyéka örökre történelmünkre vetül” – zárul a jelentés.
2016. 12. 09. (XX/49)
