Kereső toggle

Hogyan emlékeznek meg a terroráldozatokról?

Emlékezés és feledtetés

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Franciaországban a sajtó igyekszik névvel, arccal és személyes történetekkel megemlékezni a terrortámadások áldozatairól és követni a sérültek sorsát. A terroristák által az elmúlt 12 hónapban célba vett másik két európai országban azonban távolról sem ilyen érzékeny a média a témára. Belgiumban és Németországban a társadalmi megbékélés jegyében inkább hallgatnak az áldozatokról.

1998. szeptember 19-én táskába rejtett pokolgép robbant egy francia repülőgép fedélzetén. A gépen tartózkodó 170 fő, ebből 57 francia életét vesztette. A líbiai rezsim által megrendelt támadás Franciaország addigi történetének legtöbb áldozatot követelő cselekménye volt. A gyászos nap a terror áldozatainak emléknapja lett Franciaországban.
Túlélők és áldozatok hozzátartozói idén 230 nevet olvastak fel az idei megemlékezésen Párizsban, az Invalidusok kertjében. Ennyi francia vesztette ugyanis életét a tavalyi emléknap óta a párizsi Bataclanban, Nizzában, Magnanville-ben, Saint-Étienne-du-Rouvray-ban, Maliban, Burkina Fasóban és Elefántcsontparton. Az eseményen, amelyről minden jelentős francia lap és televíziócsatorna hírt adott, François Hollande elnökön kívül csaknem a teljes kabinet, az áldozatok segítéséért felelős államtitkár és az ellenzék vezetői is jelen voltak.
Az eseményt szervező vagy támogató civil szervezetek száma minden terroresemény után növekszik. Ezeket rendszerint áldozatok hozzátartozói vagy túlélők hozzák létre, akik küldetésüknek tekintik az áldozatok emlékének ébrentartását, a mindenkori kormány megelőző tevékenységének sürgetését és a jogi, egészségügyi, szociális áldozatsegítés fejlesztését. Rendszeresen kapnak lehetőséget nagy nyilvánossággal járó médiaszereplésre.
Az áldozatok és túlélők bemutatásából a francia média alaposan kivette a részét az elmúlt egy évben. A Le Monde napilap nyomtatott és internetes kiadása 130 részes sorozatban mutatta be egyesével a 2015. november 13-ai terror áldozatait azzal a céllal, hogy neveket, arcot, derékbatört sorsokat mutasson be. A brüsszeli támadás után példájukat követte a belga La Libre Belgique. (A Le Monde ezt a sorozatot is lehozta.)
Bár a nagy lélegzetvételű filmes feldolgozásokhoz valószínűleg még kevés idő telt el, a Charlie Hebdo elleni támadásról Humor mindhalálig címmel már dokumentumfilm is jelent meg 2015 decemberében.
A francia média más szereplői is rendszeresen jelentettek meg a túlélők vagy hozzátartozóik megváltozott életét, gyászát bemutató riportokat. Azokkal a túlélőkkel, akik vállalták a nyilvánosságot, és pszichésen már alkalmassá váltak a szereplésre, jelentek meg tévé- és rádióinterjúk, amelyekben amputált lábak, lövések okozta sebhelyek bemutatása és elcsukló hangú drámai beszámolók egyaránt megtalálhatók. Riportokban mutatták be egyes sérültek távozását és hazatérését a kórházból; bemutatták ereklyeként őrzött átlőtt ruhadarabjaikat.
A belga sajtó is rendszeresen beszámolt a sérültek állapotáról, itt azonban az interjúalanyok kiválasztásában és beszámolóiban egyértelműen megmutatkozik a békéltető koncepció. Az egyik túlélő elmondja, hogy nincs benne gyűlölet a muzulmánok iránt, majd kórházból való távozása után kerekesszékben ellátogat Molenbeekbe, hogy ott muszlim fiatalokkal találkozzon. Egy másik interjúban, szintén amputált, egyébként szimpatikus, gyakorló muszlim férfi, szerető felesége mellett nyilatkozza a kórházi ágyból, hogy szerinte az elkövetők nem igazi muzulmánok.
A francia hozzáállás szemléltetésére az időben visszalépve érdemes megemlíteni Hervé Ghesquière-t és Stéphane Taponier-t. Nevüket és arcukat talán mindenki ismeri Franciaországban. A két újságírót 2009. december 30-án rabolták el a tálibok Afganisztánban. 547 nap után bekövetkezett szabadulásukig minden nap, minden tévéhíradó végén bemutatták őket. (Frechet Tímea kapcsolódó cikke a terroráldozatok utáni kárpótlásról a hetek.blog.hu oldalon olvasható.)

Németország hallgat

A német nyelvű sajtóban szinte semmi nem található a terror áldozatairól. Annál inkább hangsúlyozzák a terrorcselekményekkel kapcsolatos hírekben, ahogy a nizzai áldozatokról való megemlékezésről szóló cikkben is, hogy egyre súlyosbodik a muzulmánok elleni „idegengyűlölet” Franciaországban, ahol ne adj’ isten!, még az is bekövetkezhet, hogy betiltják a strandokon a burkini viselését. Az egyik cikkben ezt követően viszont hosszasan részletezik, hogy az emberek annyira félnek, hogy a megemlékezést is őrzött, rácsokkal körbevett területen kellett megtartani. Az iskolák szinte kivétel nélkül börtönökre emlékeztetnek, az óvodákba a gyerekeket már nem vihetik be a szülők, hanem csak a portán adhatják le őket, és ha bemennek egy boltba, hogy vegyenek egy üdítőt, be kell mutatniuk a táskáikat a biztonsági őrnek. A német nyelvterületen megjelent cikkek adatként számolnak be az áldozatokról, és ahogy telik az idő, egyáltalán nem olvashatunk arról semmiféle beszámolót, hogy miként dolgozzák fel a traumát, amit egy gyermek, egy szülő, rokon, barát, vagy akár egy végtag elvesztése jelent a túlélőknek, ehelyett a terrortámadásokat követő cikkek kizárólag a tettesekre koncentrálnak, akik ezáltal egyfajta módon elérik a céljukat – ahogy Franciaországban is sikerült egy turisták által kedvelt város életét tökéletesen felborítani, és úgy megfélemlíteni az embereket, hogy azok már a strandra sem mernek kimenni. Sokat olvashatunk arról, hogy a hatóságok bevallottan egyre kevésbé képesek úrrá lenni a fenyegető helyzeten, de egyetlen cikk sem szól sikertörténetekről, amelyek azt mutatnák, hogy egy átélt tragédia után hogyan lehet újra talpra állni, és örülni az életnek. (Rimaszombati Andrea)

Olvasson tovább: