Kereső toggle

Putyinnál az előny a közel-keleti játszmában

Meglepte a Nyugatot Erdogan oroszbarát fordulata

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A július közepén lezajlott furcsa törökországi puccs és következményei önmagában is zavarba hozták Törökország nyugati szövetségeseit. A nyugat-európai és észak-amerikai diplomáciát és közvéleményt hetek óta az foglalkoztatja, milyen folyamatokat indít el a puccskísérlet nyomán beindított törökországi tisztogatás, miközben általános megrökönyödést keltenek az isztambuli és ankarai lincselések képei. Mindenesetre minden jel arra utal, hogy az oszmán birodalomépítést példaértékűnek tartó jelenlegi török államfő, Recep Tayyip Erdogan jelenleg rendelkezik azzal a társadalmi támogatottsággal, amelynek segítségével kiépítheti régóta áhított egyeduralmát.

Mindez – egyébként teljesen érthetetlen okokból – mintha meglepte volna Ankara NATO-beli szövetségeseit, amelyek közül az európai hatalmak éppen Erdogan jóindulatától és szilárdságától várták a kontinenst tavaly elérő migrációs krízis megoldását. Furcsa módon szintén meglepődtek azon, hogy Erdogan, aki tavaly novemberben kis híján háborúba sodorta országát Oroszországgal, a nyáron néhány hét alatt ismét Putyin orosz elnök barátja lett.

A The New York Times arról írt, hogy a nyugati döntéshozókat meglepte a török és az orosz elnök villámgyors békülése, amit a héten lezajlott kétoldalú szentpétervári találkozó látványosan demonstrált. Pedig a két autoriter vezető tavaly őszig kifejezetten jó kapcsolatot ápolt egymással – egészen addig, amíg az oroszok szíriai fellépése nem keresztezte Erdogan helyi dzsihádisták támogatására épülő neoottomán birodalomépítő terveit.

Mindenesetre a New York Times szerint senki sem számított arra, hogy a török–orosz kapcsolatok egyik pillanatról a másikra szélsőségesen megváltoznak. Kétségtelen, hogy a szíriai konfliktusban az alavita kisebbségre támaszkodó Aszad-rezsimet támogató Moszkvának és legkülönbözőbb dzsihádista terrorszervezetekkel is kiváló kapcsolatokat ápoló Ankarának egymással ellentétes céljai vannak. Ráadásul miután tavaly novemberben Törökország lelőtt egy orosz harci repülőt, Putyin úgy nyilatkozott, hogy a törökök hátba támadták Oroszországot, és bocsánatkérést követelt Ankarától, végül Moszkva szankciókat vezetett be Törökországgal szemben, a kapcsolatok pedig mélypontra kerültek.

Nyár eleji olvadás

A közeledés már a nyár első felében elindult, amikor is Erdogan – tőle szokatlanul – levélben kért bocsánatot Putyintól a novemberi incidens miatt, és fejezte ki részvétét a meggyilkolt orosz pilóták családjainak. A július

14-ei törökországi puccskísérlet leverése aztán felgyorsította Ankara távolodását (egykori?) nyugati szövetségeseitől és közeledését Moszkvához. Erdogan kezdettől az Egyesült Államokban élő török imám, Fethullah Gülen kezét látta a puccskísérletben, és az első pillanattól a nyugati titkosszolgálatok érintettségére célozgatott. Néhány nap múlva az iráni hivatalos hírügynökség egy olyan értesülést hozott napvilágra, amely a törökországi puccskísérlet bukását a szíriai orosz hírszerzéstől Erdoganhoz érkezett információkra vezette vissza – az értesülés valóságtartalmát azóta sem erősítette vagy cáfolta meg egyetlen érintett sem; mindazonáltal életszerűségét igazolni látszik a puccs óta eltelt egy hónap.

A fentiek fényében nem meglepő, hogy Erdogannak a meghiúsított török puccskísérlet utáni első külföldi útja Szentpétervárra vezetett, és Putyinnal megállapodtak a kétoldalú kapcsolatok helyreállításáról. A The New York Times idézett cikkében felhívta a figyelmet arra, hogy az orosz–török közeledés komoly következményekkel járhat a Közel-Keletre és Európára nézve. Egyrészt feszültség keletkezhet Ankara és NATO-beli szövetségesei között, ami akár az Incirlik NATO-légitámaszpont jövőjét is kérdésessé teheti. Ráadásul az sem kizárt – így a lap –, hogy a NATO-beli szövetségeseitől és az EU-csatlakozástól távolodó Törökországot Moszkva saját befolyási szférájába vonja.

Az orosz vezetés egyértelművé tette, hogy az orosz erők hosszú távra rendezkedtek be Szíriában. Az MTI által idézett Alekszandr Golc orosz katonai elemző szerint Oroszország jelezni kívánta, hogy kiáll Bassár el-Aszad szíriai elnök mellett, és kész hosszú távon támogatni a damaszkuszi rezsimet a véres polgárháborúban.

A The New York Times szerint a szíriai konfliktussal összefüggésben Moszkva feltehetően azt szeretné Törökországtól, hogy zárja le határait a milicisták és fegyverek beáramlásának csökkentése végett, illetve változtasson az álláspontján, miszerint Aszadnak távoznia kell az elnöki tisztségből. Ankara ezzel szemben azt várja el Moszkvától, hogy hagyja abba a török támogatású felkelők bombázását, csökkentse a kurdoknak nyújtott támogatását, és hagyjon fel a civil lakosság elleni légitámadásokkal, ami emberek ezreit kényszeríti Törökországba menekülni.

A Nyugat és az ottomán reneszánsz

Amíg a nyugati kormányok kicsodálkozzák magukat Erdogan újabb pálfordulásán (ami a keretes írásunkban részletezett Moszkva–Baku–Teherán együttműködéssel együtt egy egészen új helyzetet vetít előre a Közel-Keleten), érdemes egy pillantást vetni arra, hogy mennyiben váratlan a török rezsim Nyugat-ellenes fordulata az Erdogan hatalomra jutása óta követett államideológia alapján.

Törökország és a Nyugat viszonya nem csupán Erdogan hatalomra jutása óta problematikus. Bár Ankara 1952 óta a NATO tagja, és hadserege évtizedeken át szó szerint tűzzel-vassal védelmezte az ország nyugati elkötelezettségét és a köztársaság világi jellegét, nem az Erdogan vezette Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) 2002-es választási győzelme volt ugyanis az első alkalom, amikor a török választók kifejezték elégedetlenségüket államuk hivatalos, világi-nacionalista ideológiájával szemben.

A 13. század utolsó éveitől az első világháború végéig fennálló Oszmán Birodalom fénykorában az iszlám világ Irántól nyugatra eső teljes területét uralma alatt tartó szultánságot 1922 novemberében szüntette meg a török Nemzetgyűlés. Az utolsó szultán, VI. Mehmed egy brit hadihajón menekült el egykori birodalmából. A Nemzetgyűlés ekkor Mehmed öccse, II. Abdul-Medzsid személyében még egyszer, utoljára kalifát választott (ő azonban már csak „Mohamed utóda” lett, szultán már nem), majd a Török Köztársaság 1923 októberi kikiáltásával és a kalifátus 1924-es eltörlésével formálisan is véget ért az Oszmán Birodalom korszaka.

Az ottomán örökséget mind a saját világi és nemzeti fejlődésére koncentráló Törökországban, mind a török uralomtól megszabadult arab világban igyekeztek feledni. Pontosabban: az Atatürk-féle forradalom során hatalomra került török és a közel-keleti arab országokban a gyarmatosító hatalmak távozása után hatalomra került világi-nacionalista elit igyekezett feledni a birodalom emlékét.

A felszín alatt

Az Oszmán Birodalomra a modern Törökországban az Erdogan által alapított AKP 2002-es hatalomra kerüléséig nem volt divat példaképként hivatkozni. Ebből az 1952 óta NATO-tag Törökország nyugati szövetségesei azt a téves következtetést vonták le, hogy Ankarával mint a nyugati szövetség legkeletibb tagjával lehet számolni, amely alkalmas arra, hogy a hidegháború idején a Szovjetunió kaukázusi tagköztársaságaitól, majd az egyre riasztóbb tüneteket mutató muszlim világtól elválassza Dél-Európa országait.

Ám voltaképpen már Törökország NATO-ba történt belépésekor lehetett tudni, hogy Törökország atatürki fordulata kizárólag a török katonai és politikai elit elhatározásából és nem a török választók szabad akaratából következett be. A többpártrendszer 1945 utáni bevezetését követően első ízben 1950-ben megtartott többpárti választás az Atatürk által alapított, addig egyeduralkodó Köztársasági Néppárt vereségét hozta az Adnan Menderes vezette Demokrata Párttal szemben.

Menderes ismerte fel elsőként, hogy az 1923 óta világi elit által irányított Törökországban továbbra is léteznek azok a tradicionális választói csoportok, amelyeknek értékrendjén nem sok nyomot hagyott az Atatürk és pártja által erőltetett szekularizáció. Egészen Erdogan felbukkanásáig nem volt Törökországnak olyan kormányfője, akinek tevékenységét olyan ellenszenv kísérte volna a kemalista katonai és politikai elit részéről, mint Menderesét, akinek uralmát végül a modern török történelem első katonai puccsa döntötte meg 1960-ban (őt magát pedig két miniszterével együtt 1961-ben felakasztották a Márvány-tenger Imrali nevű börtönszigetén). Ám a sikeres puccs mintha elfeledtette volna: a török állam szekuláris jellegét oldó (a szabad sajtó működésétől a gyülekezési jogig egy sor alapjogot előszeretettel korlátozó) Menderest soha senkinek nem sikerült szabad választásokon legyőznie – vagyis a török társadalom többsége már ekkor sem volt vevő

Atatürk erőszakos nyugatosító örökségére. A Török Köztársaságban mindvégig jelen voltak – mint Menderes, majd az őt példaképéül választó Erdogan példája mutatja – és társadalmi többséget voltak képesek alkotni azok a választói csoportok, amelyek gyanakvással tekintettek Atatürk felülről levezényelt forradalmára és annak eredményeire.

Miután az 1960-ban hatalomra jutott katonák visszaadták a hatalmat a polgári politikusoknak, Törökországot évtizedeken át felváltva kormányozták a jobb- és baloldali világi pártok, amelyeknek időről időre zűrzavarba tor-kolló uralmát a hadsereg döntötte meg (1971-ben és 1980-ban, majd egy valódi puccs nélküli ultimátummal 1997-ben), mígnem Erdogan és csapata visszatért a Menderes-féle recepthez: a világi elit különböző csoportjai helyett a vallásos kispolgárságra, illetve a szegény és szintén vallásos anatóliai parasztokra támaszkodva alakított ki maga mögött olyan többséget, amely közel másfél évtizede kirobbanthatatlanná teszi a hatalomból.

Törökország nem a Nyugat része

A változást jelezte az AKP-nek a neo-ottomán birodalmi elképzeléseket megalapozó külpolitikai doktrínája, amelyet Törökország közelmúltban leköszönt miniszterelnöke, egyben Erdogan korábbi külügyminisztere és miniszterelnöki tanácsadója, Ahmet Davutoglu dolgozta ki. Davutoglu az AKP megalapítása évében, 2001-ben jelentette meg Stratégiai mélység című művét, amelyben összefoglalta az Oszmán Birodalom romjain Atatürk által alapított köztársaság külpolitikai prioritásait részben felülvizsgáló új török külpolitika alapelveit. (Davutoglu és a neoottomán török politika kapcsolatáról érdemes elolvasni Bihari Anna: Davutoglu és Törökország külpolitikai törekvései a Közel-Keleten című

2009-es tanulmányát, amely a szerző Budapesti Corvinus Egyetemen megvédett diplomamunkája.)

Davutoglu abból indult ki, hogy a Törökországot az ötvenes évek óta a nyugati szövetségi rendszer legkeletibb bástyájaként meghatározó külpolitikai stratégia felett eljárt az idő, a törökök természetes partnerei többé nem a NATO-szövetséges nyugati országok, hanem az egykori Oszmán Birodalom területén élő muszlim népek (arabok, albánok, bosnyákok és szandzsáki muszlimok). Ankarának az őket irányító kormányokkal kell a lehető legszorosabb partnerségre törekednie.

Az „arab tavasz” után Ankara részben felülvizsgálta a Davutoglu-féle külpolitikai doktrínát: a neoottomán orientáció változatlan maradt, ám a korábbi pragmatikus, bármely arab rezsimmel együttműködni kész politikát felváltotta a sajátos iszlamista demokráciaexportra törekvő új stratégia. Ankara sorra avatkozott be a közel-keleti országok belügyeibe: 2011 februárjában Erdogan távozásra szólította fel Mubarak egyiptomi elnököt, majd eredménytelen kísérletet tett régi szövetségese, a líbiai iszlamisták által szorongatott Kadhafi ezredes életének megmentésére. Végül 2011 nyarától felkarolta Aszad szír elnök ellenzékét is, sőt 2012 tavaszán helyt adott a szír ellenzéket támogató 82 ország találkozójának is, amely elismerte a szír nép képviselőjeként a Szíriai Nemzeti Tanácsot.

A politikai és társadalmi válságoktól sújtott arab országokban a több évtizede hatalmon lévő diktátorok ellen utcára vonult tömegek – azok is, akik demokráciát, és azok is, akik a politikai iszlám térnyerését várták az „arab tavasztól” – ekkoriban úgy látták, hogy az iszlamizmus és a demokrácia összeegyeztetésén alapuló „török modell” jelentheti országaik jövőjét. Ám a birodalmi tervek csúfos kudarcot vallottak: Kadhafit kivégezték a líbiai iszlamisták, a Muszlim Testvériség színeiben 2012-ben Egyiptom elnökévé választott Murszit a hadsereg buktatta meg 2013-ban; jelenleg halálos ítéletének végrehajtására vár a katonai rezsim börtönében. Aszad pedig, akinek Erdogan már 2011-ben a bukását várta, az oroszok, a Hezbollah és Irán támogatásával immár öt éve dacol török, szaúdi és katari hátterű ellenzékének ostromával. Ráadásul a neoottomán birodalmi gondolat által felkorbácsolt szíriai polgárháború 2015 nyarán, őszén vérbe borította Törökországot is, ahol egy éve egymást érik az Ankarával legalábbis furcsa viszonyt ápoló Iszlám Állam és az iszlamisták, valamint a kormány terrorja által egyaránt sújtott kurdok véres akciói.

Ám hiába a káoszba fulladó kormányzás és az alacsony intenzitású polgárháború: világosan látszik, hogy az Erdogan által képviselt iszlamizáció-nak ma társadalmi többsége van Törökországban – és a puccskísérlet kudarca azt is jelzi, hogy a hadsereg sincs abban a helyzetben, hogy visszafordítsa az országot erről az útról, amely rohamléptekben távolítja el Ankarát a nyugati szövetségi rendszertől is.

 

Moszkva–Baku–Teherán

Nemcsak az Erdogannal lezajlott villámgyors kibékülés mutatja Putyin elszántságát a térség újrarendezésében, hanem az Ilham Aliyev azeri és Haszan Róháni iráni elnökkel előzőleg folytatott bakui megbeszélései is, amelyen egy Helsinkitől Mumbaiig tartó észak-déli nemzetközi közlekedési folyosó és új piacokra való kijutást, valamint háromoldalú energiacserét lehetővé tevő energiafolyosó létrehozásáról tárgyaltak.
Emellett a hármas csúcson közös nyilatkozatot fogadtak el, amelyben a felek leszögezték, hogy minden téren folytatni fogják együttműködésüket, és hogy el fogják mélyíteni az országaik közötti politikai párbeszédet is, valamint megállapodtak a terrorelhárítás és a regionális konfliktusok rendezése terén folytatandó, valamint a Kaszpi-tengeri és az energetikai együttműködésről is. Putyin indítványozta, hogy a három ország gyorsítsa fel a terrorelhárítás területén folytatott információcserét. Haszan Róháni iráni elnök indítványozta partnereinél, hogy a következő hasonló csúcstalálkozót az iszlám köztársaságban tartsák meg.

Putyin és Erdogan találkozója után a Nyugatnak minden oka megvan az ijedtségre.

Olvasson tovább: