Kereső toggle

Nyílt levélben kritizálta Obamát a 90 éves Fidel Castro

Egy korszak vége

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Fidel Castro múlt szombaton töltötte be 90. életévét. A jeles esemény alkalmából szokásához híven nem mulasztott el elmarasztaló üzenetet intézni az Egyesült Államokhoz, illetve Barack Obamához. Az embargó feloldása és a kapcsolatok normalizálódása ellenére ritka nyilvános szereplésein rendszeresen a nukleáris fegyverek használatának szerinte Amerika gerjesztette veszélyére figyelmeztet.

Kuba volt az utolsó újvilági spanyol gyarmat, amely csak az amerikai erők 1898-as, a véres függetlenségi harcoknak véget vető beavatkozása után szakadt el az anyaországtól. Az ezt követő amerikai katonai igazgatás alól 1902-ben nyert szuverenitást, azzal a feltétellel, hogy a Guantánamói-öböl örökre az Egyesült Államok fennhatósága alatt marad, és hogy ez utóbbi bármikor közbeléphet a szigetországban, ha szükségesnek látja. Az ezt követő évtizedekben Kuba gyakorlatilag amerikai kolóniává vált; Fidel Castro „pszeudoköztársaságként” utalt erre az időszakra. A beköszöntött békeidőben amerikai agrárcégek felvásárolták a legtermékenyebb területeket – mint amilyen Castro szülőfaluja, Birán környéke is volt.
Castro apja, Ángel Castro, Spanyolországból vándorolt be tizenévesen. Új hazájában jókora cukornádültetvényre tett szert, amelyet haiti munkások műveltek, a termést pedig az amerikaiak vásárolták meg. Fidel Havannában már meggyőződéses nacionalistaként kezdte el a jogi egyetemet, és olyan történelmi alakok vívták ki a csodálatát, mint a kubai hős José Martí (a költő a spanyolok ellen harcolva vesztette életét), Robespierre, Julius Caesar, Napóleon és Nagy Sándor.
1953-ban Kubát a korrupt diktátor, Fulgencio Batista irányította. A 27 éves Fidel júliusban más felfegyverzett fiatalokkal megtámadta a santiagói laktanyát; az akció teljes katasztrófának bizonyult. Castrót elfogták, és 15 év börtönre ítélték, de két év múlva amnesztiát kapott. Mexikóba ment, ahol testvérével, Raúllal és Che Guevarával kidolgozták a Batista elleni gerillaháború terveit. 1959-ben, újév napján vonultak be Havannába; Batista elmenekült, és Fidel átvette a vezetést.
Ahogy a kubaiak viccesen szerették megjegyezni, ha a jövő idő nem létezne, Fidel megnémulna. Beszédeiben azzal lelkesítette hallgatóságát, hogy a politikai nevelés és az államért végzett kemény, kétkezi munka elhozza a virágzó, egyenlőségen alapuló paradicsomot. Ehelyett a Castro fivérek sikerrel változtatták a korábban sok európai országnál magasabb egy főre jutó bevétellel rendelkező országot olyan hellyé, ahol a félteke államai közül legmagasabb az öngyilkosságok száma, és csak azért nem ment teljesen csődbe, mert először a Szovjetunió, majd annak megszűnése után Venezuela gazdasági együttműködése segítette.
Fidel Castro 2006-ban betegsége miatt átadta öccsének a hatalmat, az elmúlt években pedig elindult az Egyesült Államokkal egy békülési folyamat, amelynek csúcspontjaként Barack Obama márciusban a szigetországba utazott. Akármilyen irányt vesz is Kuba Fidel halála után, illetve, ha Raúl ígéretéhez híven 2018-ban leköszön, ezzel mindenképpen lezárult egy korszak az ország történetében. Még akkor is, ha a diktátor a mai napig szereti hallatni a hangját, különösen az 1956 novemberében 82 forradalmárt Mexikóból Kubába szállító jachtról elnevezett hivatalos kommunista napilapban, a Granmában közzétett nyílt leveleken keresztül.
Erre születésnapja kapcsán is megragadta az alkalmat. „Az emberiség történetének legnagyobb veszélyével néz most szembe” – vezette be kedvenc témáját ünnepi írásában, amelynek jelentősebb része gyerek- és fiatalkori visszaemlékezés. Kijelentette, hogy „az olyan nagyhatalmakat, mint Oroszország és Kína – amelyek óriási értéket képviselnek és nagyon intelligensek –, nem lehet arra kényszeríteni, hogy nukleáris fegyvereket vessenek be”. Az Egyesült Államok elnöke viszont Japánban „minden nagyságot nélkülöző” beszédében elmulasztott bocsánatot kérni a Hirosimában elpusztult több százezer életért vagy a Nagaszaki, „az élet és halál urai által találomra kiválasztott város” elleni támadásért. „Ezért kell ragaszkodni a béke megőrzéséhez, és hogy egyetlen hatalom se követelhessen magának jogot több millió ember meggyilkolására” – zárta a Születésnap című cikket Castro, az Egyesült Államokat téve felelőssé a világra leselkedő nukleáris fenyegetésért.
A nukleáris konfliktus megelőzésére való felhívás Castro szóbeli és írásos nyilvános szerepléseinek is fő üzenetévé vált, különösen a 2010-es években. Mint fent idézett nyílt levelében, a veszély meglétét minden alkalommal Amerika nyakába varrja. 2013-ban például, amikor Észak-Korea az Egyesült Államok elleni agresszióval fenyegetőzött, óva intett, hogy az 1962-es kubai válság óta „ez jelenti a legnagyobb veszélyt egy nukleáris háború kirobbanására”, amely „bolygónk lakosságának 70 százalékát érintené”. Ám miközben Kim Dzsong Un baráti diktatúrája részéről mindebben „tudományos és technikai fejlődést” látott, Barack Obama számára azt jósolta, hogy egy ilyen katonai konfliktus „az Egyesült Államok történetének legsötétebb szereplőjévé” tenné. „A háború megakadályozásának felelőssége az övé és az amerikai népé” – tette hozzá.
Különös fordulat a tömegek életéért való aggódás egy olyan diktátornál, aki 1962-ben, a rakétaválság idején hajszálnyira sodorta az emberiséget egy atomháborúhoz, megpróbálva rávenni a Szovjetuniót, hogy megelőző nukleáris csapást mérjen Amerikára. Egyenesen tajtékzott, amikor a szovjetek eredetileg Kubában akartak hagyni 100 rakétát a krízis elhárítása után, de végül nem merték azokat Castróra bízni. Az amerikai nemzetbiztonsági archívum dokumentumaiból kiderül, milyen közel állt 1962-ben a szigetország ahhoz, hogy Latin-Amerika első nukleáris hatalmává váljon. Szerencse, hogy erre nem került sor, hiszen Fidel még az 1980-as években is tett arra kísérletet, hogy kicsikarja a Szovjetuniótól rakéták indítását Amerika felé. Állítólag jobb híján azzal is beérte volna, ha kubai MiG-23-asok a floridai Turkey Pointot és más nukleáris erőműveket támadnak: „Nincs atombombám, de nukleáris robbanást előidézhetek” – mondta. Új keletű „humanitárius” felhívásai pusztán az Egyesült Államok elleni – a két ország közeledése ellenére mit sem csökkent – gyűlöletének propagandaszerű csomagolását jelentik.
Érdekes módon az amerikai médiában és közgondolkodásban jellemzően romantikus, idealizált kép él Kubáról. Humberto Fontova politikai kommentátor szerint a forradalom vezetőit a „menőség”, sőt „hipszterség” légköre lengi körül. A szigetországgal kapcsolatos beszédben az emberi és szabadságjogok kiiktatása helyett az ingyenes egészségügy és oktatás megteremtése kap hangsúlyt, anélkül, hogy a kórházakban uralkodó áldatlan állapotokról vagy a diplomások elhelyezkedési gondjairól szó esne. A Newsweek magazin 2011-ben „A világ legjobb országai” közé sorolta Kubát, az ottani „kivételes életminőség” miatt. Elismerést egyébként Fidel Castro is kapott: 2009-ben az ENSZ a World Hero of Solidarity (a szolidaritás nemzetközi hőse) címmel tüntette ki.

Olvasson tovább: