Kereső toggle

Szüksége van-e Amerikának Trumpra és Sandersre?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A néhány nap múlva Iowában kezdődő amerikai előválasztási maraton esélyeivel előző írásainkban részletesen foglalkoztunk. De vajon hogy hatnak ezek az esélyek az amerikai politikára?

A fő kérdés természetesen a republikánus, illetve a demokrata pártelitet az őrületbe kergető Donald Trump és Bernie Sanders szereplése. Az elég valószínűnek tűnik, hogy Amerika megmenekül egy újabb Bush–Clinton-meccstől, ami, valljuk be, nem állt volna különösebben jól egy köztársasági berendezkedésére büszke demokráciának. Ám nyitott kérdés, hogy vajon a republikánusok befolyásos érdekcsoportjaival habozás nélkül szembemenő, az elmúlt hónapokban megszámlálhatatlan amerikai közéleti szereplőt és társadalmi csoportot vérig sértő Donald Trumpnak elég lesz-e az Obama-éra utolsó évére meglehetősen frusztrálttá vált republikánus szavazók támogatása a párt mainstreamje által támogatott Marco Rubio vagy a hagyományos konzervatív keresztény szavazótáborra ráhajtó Ted Cruz legyőzéséhez.

A kampány eddigi részében Trumpnak nem ártott semmi: sem az, amikor nekiment a Fox News sztárjának, Megyn Kellynek, sem az az ötlete, amely szerint a Föld teljes muszlim népességét kitiltaná Amerikából. Úgy tűnik, Trump jól látja: a republikánus választók jelentős része annyira elkötelezett támogatója lett, hogy azzal sem vesztene egyetlen támogatót sem, ha a nyílt utcán lelőne valakit. És bár az előválasztási szezont nyitó Iowában jó ideig Ted Cruz vezette a republikánus mezőnyt, másfél héttel a kaukusz előtt úgy tűnt, Trump itt is fordítani tud.

A republikánus politikai és médiaelit kezdettől mindent elkövetett, hogy Donald Trump kampányát tönkretegye – a jelölt éppen erre hivatkozva nem ment el a Fox News által szervezett utolsó republikánus tévévitára; miközben tisztában van vele, hogy bármit csinál vita helyett, az százszorta érdekesebb lesz, mint Rubio vagy Cruz tankönyvszagú kísérletei arra, hogy felmondják a kötelező republikánus leckét az Obamacare, az Iránnal kötött atomalku vagy Vlagyimir Putyin rendszerének szörnyűségéről.

A demokratáknál az amerikai politikustól merőben szokatlan módon, de legalább őszintén magát szocialistaként definiáló Bernie Sanders akár kellemetlen meglepetést is okozhat a biztos befutóként elkönyvelt Hillary Clintonnak – a hajrában több mérés azt mutatta, hogy Sanders mind Iowában, mind New Hampshire-ben képes lehet Clinton legyőzésére.

A kétpárti amerikai elit és holdudvara joggal kap sikítófrászt a laboratóriumi körülmények között, körzővel és vonalzóval kidolgozott forgatókönyveiket keresztülhúzó meglepetésemberektől. Kétségtelen, hogy az elmúlt évtizedek republikánus közhelyeit évfolyamelsőkre jellemző precizitással bemagoló konzervatív jelölteket bosszantó Trump, vagy a Clinton-klán sokadik esélyét megragadni készülő Hillary Clinton terveit keresztülhúzni látszó Sanders stílusát nehéz szeretni, tartalmi kérdésekben (legyen szó melegházasságról vagy a Közel-Keletről) pedig az utóbbival egy konzervatív szavazónak képtelenség bármiben egyetértenie. Ám egy dolgot sem Trumptól, sem Sanderstől nem lehet elvitatni, ez pedig a kampány eddigi részében nyújtott politikai teljesítményük.

Ahogy Donald Trump mattolta az olajozottan működő republikánus gépezetet, ahogy egy percig sem fogadta el az elit játékszabályait, ahogy Vlagyimir Putyin iránti nagyrabecsülésének hangot adott egy olyan országban, ahol a jobboldali politikusok kötelező feladatnak tartják, hogy rosszat mondjanak az orosz elnökről, az azok számára is üdítő volt, akik egyébként nem rajonganak a milliárdosért.

A 75 éves Sanders szintén elképesztő teljesítményt nyújtott, amint teljesen esélytelenül, lesajnálva, de annál szívósabban loholt a 2008 után ismét túlzottan magabiztosnak tűnő Hillary Clinton nyomában, és néhány héttel Iowa előtt az évtizedes rutinjára építő és elkényelmesedett egykori külügyminiszter esélyes kihívójává lépett elő. Mindeközben ahelyett, hogy azt figyelte volna, mit akar hallani aktuális hallgatósága, konokul ismételgette amerikai füleknek meglehetősen egzotikus, ám teljesen komolyan gondolt elképzeléseit hazája jövőjéről. 

A Hetektől Sanders melegházasságról vagy éppen Iránról alkotott (előző cikkünkben ízekre szedett) véleménye nem is állhatna távolabb. Ám egy olyan országban, melynek jelenlegi elnöke első megválasztása előtt gondosan eltitkolta, mit gondol valójában a melegházasságról, és amelynek Bush-érabeli hadügyminisztere (mint a napokban a Politico jóvoltából kiderült) saját külügyminiszter kollégája elől is eltitkolta az iraki tömegpusztító fegyverek nemlétéről szóló titkosszolgálati információkat, Sanders keresetlen őszintesége éppolyan üdítő, mint Trump bumfordi nyersessége.

Trump és Sanders, ez a két, személyében nem túl rokonszenves idős úr megtestesít valamit, amit Amerikában igazán szeretni lehet: a mérlegelés és taktikázás nélküli, kompromisszummentes politizálást, a zárt ajtók mögött kialkudott megoldások félresöprését, a kétpárti elit machinációinak elutasítását. Azok, akik szerint a demokrácia több, mint elnökdinasztiák tagjainak előre gyártott, gondosan adagolt üzenetek célba juttatásával vívott rutinmeccse, elégedettek lehetnek, ha végül Donald Trump és Bernie Sanders megtáncoltatja a kétpárti washingtoni elitet.

Olvasson tovább: