Kereső toggle

Hullámvasúton a Sanghaj expressz

Az 1929-es Wall Street-i összeomlás prolongálva?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A sanghaji tőzsde a híres Bund klasszikus épületsorával szemben, a Huangpu folyó túlpartján emelkedik – modern, elegáns épület. A márványpadlót takarítónők sora fényesíti az üzleti sikert jelképező aranybika körül. A látogatóközpontból valószínűtlenül nagy teremre lehet rálátni, a monoton rendbe szervezett számítógépek előtt alkuszok serege mered a képernyőre.

2005-ös emlék a kép: csak néhány vendég hallgatta az illetékesek tájékoztatóját, ez a részvénypiac már rég nem volt szenzáció. Manapság viszont a figyelem központjában áll: a „Sanghaj expressz” szédítő hullámvasutazásba fogott, a teljes kapitalizációját mutató úgynevezett kompozit indexe 2014 júliusától 2015. június 12-ig csaknem 150 százalékkal nőtt, majd három hét alatt 30 százalékos zuhanást, aztán 5-9 százalékos visszapattanást produkált. A mozgalmas korrekció elvitte a január óta elért teljes növekményt.
A „párt és a kormány” határozott fellépésével, jelentős állami tőke bevetésével, és tegyük hozzá, a kínai befektetők „hazafias összefogásával” sikerült elkerülni, hogy a pánik a Wall Street 1929-es összeomlásához mérhető drámává váljon. Az eladási hullámot július első napjaiban megállították, de a tőzsdelufi kipukkanása nem volt véletlen.
 A történet igazából akkor kezdődött, amikor a pragmatikus Teng Hsziao-ping 1978 után új célt állított a kínaiak elé: gazdagodjatok! A kommunista világ történetében alighanem ez a legtömörebb, legnépszerűbb és legsikeresebb program. Már csak azért is, mert a nélkülözés és a Mao Ce-tung nevével fémjelzett egyenlősítő utópiák, szüntelen tömegkampányok évtizedei után hirdették meg. Hála a „kínai jellegű szocializmusnak” (ez a piacgazdasági technikák átvételét jelenti a forradalmi elit hatalmát bebetonozó egypártrendszerben) Kína páriából négy évtized alatt a világ második legnagyobb gazdasági óriásává vált. Teng bevezette, utódai azóta is erősítik a tőzsde tipikusan kapitalista intézményét. Kína sokáig évi 10 százalékot meghaladó GDP-gyarapodásával a globális növekedés fő motorjává vált, és fellendülése a tőzsdéken is meglátszott. A hatalmat birtokló állampárthoz ezer szálon kapcsolódó újdonsült középosztály (létszámát 200-300 millióra becsülik) mind nagyobb buzgalommal fektetett be – az ingatlanszektor mellett – a sanghaji, a sencseni és (pénzét viszonylagos biztonságba telepítve) a hongkongi részvényekbe. A kínai brókerházak a legrafináltabb nyugati technikákkal növelték ügyfeleik (és önmaguk) profitját.
A gazdagodás azonban nem csupán vonzó cél,  mivel az ország meghatározó politikai ereje tűzte lobogójára, egyben ígéret is, amelyet a pártnak valóra kell váltania: ez a kimondatlan szerződés a hatalom és az általa vezetett csaknem 1,4 milliárd kínai között. Hszi Csin-ping, a mai pártelnök „kínai álomról” beszél, elődje, Hu Csin-tao a „harmonikus társadalomról” értekezett, miközben a gazdaság száguldása (sok régi gond mellé) számtalan új problémát, feszültséget, konfliktust teremtett. Ezeket a párt csak addig tudja biztonsággal kezelni, amíg a lakosság minden rétegének tud valamit nyújtani. A kívülről tekintve rendkívüli, de a társadalmi béke fenntartásához elengedhetetlen magas gyarapodási ütem megőrzése így létkérdés a hatalom számára.
Ezért ösztönözte minden eszközzel (például a banki kamatláb ismételt csökkentésével) a beruházásokat, a növekedést Peking. Az ingatlanszektor volt a legmenőbb, de három éve a lakásárak is esni kezdtek. Azóta bontakozott ki a tőzsdei buborék, például a kockázatos „margin trading” révén, amely lehetővé tette a főleg bankoktól kölcsönzött pénzzel történő befektetéseket is. Ez magyarázza, hogy miközben a GDP növekedési üteme csökkent és az állami nagyvállalatokra a központi kormány már korlátozásokat próbált bevezetni, a magánbefektetők tízmilliói mind lelkesebben fordultak „Hszi apó tőzsdéje” felé, amely szárnyalt. A média is részvényvásárlásra biztatta a kínaiakat. A párizsi Le Monde ironikusan jegyezte meg: aki jó kínai kommunista, a tőzsdére viszi a pénzét, aki még jobb, az spekulál is.
Ám az árfolyamok a Huangpu partján sem nőhettek az égig. Június 12-ét követően folyamatosan estek, mindenki eladott, júliusig mintegy 2500 milliárd amerikai dollárnak (amely majdnem az Amerikával szemben felhalmozott kínai kereskedelmi többlet) megfelelő befektetés ment füstbe. A kormányzat a tőzsdét támogató és az eladásokat korlátozó sorozatos beavatkozásokkal tudta mérsékelni a károkat – nem utolsó sorban annak eredményeként is, hogy a jórészt állami nagyvállalatok mellett a magánberuházók is igen sokban függnek a tőzsdék megmentésén munkálkodó hatalomtól. Azt azonban, hogy a sanghaji pánik csak múló epizód egy sikertörténetben, vagy ellenkezőleg, egy nagyobb dráma kezdete, csak a jövő mondhatja meg.
A sanghaji tőzsdén külföldiek csak korlátozott mértékben vásárolhatnak, így példátlan válsága közvetlenül aligha okoz nemzetközi pánikot – ám mivel a kínai növekedést tovább lassíthatja, idővel Ázsiára és a világ más térségeire is kisugározhat. Figyeljük a képernyőt! (A kínai tőzsdebuborék következményeiről szóló cikkünk a 33. oldalon található.)

Olvasson tovább: