Kereső toggle

Az Obama-doktrína kudarca

Ellenfelei szemében naív és gyenge az amerikai elnök

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Ayaan Hirsi Ali, a szomáliai születésű, Hollandiában élő bátor aktivista a Foreign Affairs aktuális számában írt cikkében bemutatta, milyen következményekkel járt az, hogy az Obama-kormányzat tisztviselői – az elnök példáját követve – nem használhatják egymás után a „radikális” és az „iszlám” szavakat. A washingtoni polkorrekt szótár csak az „erőszakos szélsőségesek” vagy „szélsőséges fanatikusok” kifejezést engedélyezi. Michael Oren volt izraeli nagykövet egy másik írásban azt is megmutatja, miként vált a muszlim világ felé való nyitás csapdává Barack Obama számára.

„Az Egyesült Államok soha nem volt és nem is lesz háborúban az iszlámmal” – ígérte Barack Obama közvetlenül hivatalba lépése után, 2009 áprilisában Ankarában a török parlamentben. Michael Oren volt washingtoni izraeli nagykövet a Foreign Policy magazinban írt cikkében összegyűjtötte, hogy mi minden következett ebből a tételmondatból az elmúlt hat és fél évben.

Sokan meglepődtek azon, hogy idén januárban a Charlie Hebdo szerkesztősége és a kóser szupermarket elleni terrortámadás után miért nem utazott el Barack Obama Párizsba a nemzetközi szolidaritási tömeggyűlésre. Az elnök még ahhoz sem járult hozzá, hogy a rendezvényen Eric Holder igazságügy-miniszter részt vegyen, aki amúgy éppen a francia fővárosban tartózkodott. A bojkott tudatos volt: Obama nem értett egyet azzal, hogy a demonstráció szervezői nem tagadták le a tényt, miszerint a párizsi terrortámadás elkövetői muszlimok, az áldozatok egy része pedig zsidó volt. Az amerikai elnök világképébe ez nem fért bele, ezért kijelentette: a gyilkosok „erőszakos fanatikusok voltak (...) akik véletlenszerűen lövöldöztek az áruházban”.

A Fehér Ház szóvivője, John Ernest az újság-íróknak még szájbarágósabban elmagyarázta, hogy az áldozatok „nem azért haltak meg, mert azok voltak, akik, hanem azért, mert véletlenül éppen ott voltak”. Mindegy, hogy ez az állítás mind a tényeknek, mind a terroristák nyilatkozatainak ellentmondott, az Obama-doktrínába nem illett bele az, hogy muzulmán radikálisokat az iszlám és a közel-keleti konfliktus zsidók meggyilkolására motiválhat.

Michael Oren emlékeztet arra, hogy Obama beiktatási beszédében 2009 januárjában új elemként jelent meg, hogy megszólította a „muszlim világot”. „Új, előremutató utat keresünk, a kölcsönös érdekek és a kölcsönös tisztelet alapján” – üzente Obama. Az angol kifejezés (Muslim world) az arab „umma” szóra utal, ami a klasszikus iszlám értelmezés szerint a hívőknek a határokon, kultúrákon és nemzeteken átívelő közösségét jelenti.

Obama, mint a nyugati világ első számú vezetője, személyes küldetésének tekinti, hogy hidat építsen a muszlim világ felé. Első elnökválasztási kampányában rendszeresen beszélt muzulmán családtagjairól, indonéziai és kenyai tapasztalatairól. Megválasztása után első televíziós interjúját az Al-Arabija stábjának adta, első külföldi beszédét pedig a török parlamentben tartotta. „Amerika kapcsolata a muszlim közösséggel nem alapulhat a terrorizmussal szembeni ellenállásra (...) ki fogjuk fejezni mély elismerésünket az iszlám hit felé” – mondta az elnök Ankarában.

Obama ezt a doktrínát legrészletesebben Kairóban fejtette ki, ahonnan kifejezetten a muszlim világot szólította meg: „Közös elveket vallunk, az igazság és haladás, a tolerancia és valamennyi emberi lény méltóságának elveit” – mondta Korán-idézetekkel bőségesen megtűzdelt beszédében, amelyben a gyarmatosítást, a hidegháborút és a modernitást nevezte meg a Nyugat és az iszlám közötti törésvonalak okaiként. „Erőszakos szélsőségesek ezeket a törésvonalakat arra használták ki, hogy a muzulmánok egy kicsiny, de erőteljes csoportját befolyásuk alá vonják” – ennyi volt Obama mondanivalója a terrorizmusról, miközben a szót magát ki sem ejtette.

Két évszázad alatt Obama volt a harmadik nyugati vezető, aki szózatot intézett az iszlám követőihez: Napóleon 1798-ban Egyiptomból, II. Vilmos császár pedig egy évszázaddal később Damaszkuszból tette meg ugyanezt, ráadásul háromszor olyan hosszú üzenetben, mint a beiktatási beszéde. Újdonság volt viszont az, hogy Obama ezt amerikai elnökként tette, miközben egyetlen elődje sem vállalkozott arra, hogy valamilyen világvallás híveinek üzenjen.

Obama a muszlim világ felé megerősítette, hogy elítéli az izraeli telepespolitikát, támogatja viszont a palesztin állam iránti igényeket. Elismerte Irán jogát a békés célú urándúsításra, és elutasította elődje, George W. Bush politikáját az amerikai stílusú demokrácia exportjára.

Ebből a doktrínából világosan következett elnöksége első évében a diplomáciai kapcsolatok helyreállítása Szíriával (amelyeket Bush elnök Rafik Hariri libanoni államfő meggyilkolása után szakított meg) vagy a Líbiával és Iránnal való kapcsolatfelvétel. Emiatt támogatta a Muzulmán Testvériséget Egyiptomban és ezért keresett kiegyezést Iránnal. Obama kizárt mindent, ami zavarta a muszlim világ felé való kommunikációját: nem ejti ki az Iszlám Állam nevét (a senki által nem használt ISIL kifejezést használja a szervezetre, de csak akkor, ha nagyon muszáj), kiáll a tragikus emberi jogi visszaéléseket elkövető Erdogan török vezető mellett, és nem hajlandó amerikai katonákat küldeni Szíriába vagy Irakba. Az elnök álomvilága nem sok visszhangra talált a célközönségben: a muzulmán világ pontosan tisztában van azzal, hogy milyen Korán-idézetekre hivatkoznak a terroristák, és milyen vallásúak az áldozatok. De ráhagyják Obamára, hadd tiltsa be az iszlám radikalizmus emlegetését kormányzata tagjai számára.

Olvasson tovább: