Kereső toggle

Obama: próbáljuk meg, hátha sikerül

Békét vagy háborút hoz az iráni atomegyezmény?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Közel-keleti hidegháborúhoz vezethetett volna Irán katonai célú atomprogramja – állítja az al-Dzsazíra elemzője. Kérdés, hogy a lausanne-i megállapodással sikerült-e elhárítani ezt a veszélyt, vagy – amint azt Izrael és Szaúd-Arábia véli – a „rossz alku” csak növeli a veszélyt a térségben. Reakciók és elemzések a nagyhatalmak és Irán között létrejött előzetes megállapodásról.

Miért tartja veszélyesnek Izrael azt, ha Irán atomfegyverhez jut? A kérdésre látszólag egyértelmű a válasz: különböző iráni vezetők rendszeresen megsemmisítéssel fenyegetik a zsidó államot, amint arra Benjamin Netanjahu is gyakran hivatkozik. Ezt a hivatkozást sokan azzal söprik le az asztalról, hogy Irán nem kockáztatna meg egy megsemmisítő nukleáris konfliktust, még akkor sem, ha abban Izrael szenvedné a súlyosabb veszteségeket.
Az al-Dzsazíra katonai elemzője, John Cook azonban számba vette, milyen változásokat eredményezne az, ha Irán elérné kitűzött célját anélkül, hogy bevetné az atomfegyvert. Ez esetben a Közel-Keleten hasonló hidegháborús helyzet jönne létre, mint a két nukleáris szuperhatalom között a második világháború utáni évtizedekben, amikor a kölcsönös elrettentés stratégiájával tartották sakkban egymást.
Az Egyesült Államok által kiszivárogtatott információk megerősítik azokat a feltételezéseket, hogy Izrael az ötvenes-hatvanas évek fordulója óta rendelkezik atomfegyverekkel – külföldi elemzők mintegy 200 robbanótöltettel számolnak –, így egyelőre megkérdőjelezhetetlen a katonai fölénye a térségben a nála népességben és területben sokkal nagyobb országokkal szemben. Nem véletlen, hogy amikor Izrael veszélyben látta ezt a pozícióját, azonnal lépett, mint 1981-ben az iraki osziraki atomreaktorral szemben.
Egy atomfegyverrel rendelkező Irán azonban védve lenne egy ilyen támadással szemben, sőt már az is elegendő lenne ehhez az immunitáshoz, ha eljutnának olyan küszöbszintre, ahonnan napok-hetek kérdése a bomba összeszerelése. Ha viszont Izrael nem tarthatja sakkban Iránt, akkor ez felbátorítja Irán szövetségeseit, elsősorban a Hezbollahot és a Golán-fennsíkon, a szíriai határ túloldalán harcoló lázadó csoportokat. Izrael aligha kockáztatna meg olyan látványos megelőző akciókat, mint idén januárban, amikor tucatnyi iráni és Hezbollah-vezetőt likvidáltak egy légicsapás során.
Az iráni atombomba a stratégiai viszonyokat is átírná az arab televíziós csatorna elemzése szerint. Eddig megkérdőjelezhetetlen volt az Egyesült Államok támogatása Izrael iránt, ám ettől Barack Obama láthatóan szeretne távolabb lépni. Az elnök szerint Amerika érdekét inkább az szolgálná, ha a térségben több egyenrangú partnerre támaszkodna, és ezek közül Izrael csupán az egyik lenne Irán és Törökország mellett.
De nem csak az Irán által közvetlenül támogatott terrorszervezeteket bátorítaná fel a „perzsa atom”. A palesztin radikális csoportok, köztük a Hamasz és az Iszlám Dzsihád szintén úgy kalkulálna, hogy Teheránnal a hátuk mögött Izrael nem lépne fel olyan keményen velük szemben. Ez a patthelyzet – megtámogatva a washingtoni sürgetésekkel – a korábbiaknál nagyobb kényszerítő erőt jelentene arra, hogy Izrael megegyezést keressen a palesztinokkal.
Az atommegállapodás után növekvő iráni befolyás azonban nem csak Izraelt nyugtalanítja a térségben. „Az egyezményből az ISIS is hasznot húzna, miután tovább gyengülnének a térségben a központi kormányzatok, és erősödne a felekezeti instabilitás, amint az már most is látszik Jemenben, Irakban és Libanonban” – állítja Manszur al-Bogami szaúdi kutató, aki szerint az új rijádi vezetés nem nyugodna ebbe bele, így növekedne a háborús veszély a Közel-Keleten.
A lausanne-i megállapodás értelmében az Egyesült Államok és más nemzetek feloldják az Iránnal szembeni gazdasági szankciókat, olyan engedményekért cserébe, amelyek a kritikusok szerint csupán átmenetileg korlátozzák Teherán katonai célú nukleáris programját. A natanzi létesítményben zajló urándúsítás korlátozása, az uránkészletek és a centrifugák számának kétharmaddal történő mérséklése, a fordói föld alatti reaktor „kutatóállomássá történő átalakítása”, valamint az araki nehézvizes reaktor plutóniumtermelésének csökkentése csupa olyan lépés, amelyet nehéz hitelesen ellenőrizni, ám ha Irán tartja is magát a megállapodáshoz, akkor is bármely pillanatban visszafordíthatóak. Az egyezmény 10 év múlva automatikusan érvényét veszti, így 2025-től már formálisan sem korlátozza Iránt, hogy még fejlettebb technológiával lásson neki a nukleáris fegyver előállításának. A gazdasági szankciórendszer újbóli bevezetése viszont újabb hosszadalmas nemzetközi egyeztetést igényelne, és egyáltalán nem biztos, hogy hatékonyan visszaállítható lenne, miközben az iráni gazdaság a milliárdos pluszbevételekből azonnal fel tudja gyorsítani atomprogramját.
Benjamin Netanjahu több amerikai televíziós társaságnak adott interjút, amelyekben kijelentette, hogy „nem ellenzi elvből” azt, hogy megállapodás jöjjön létre Iránnal, csak a „rossz alkut” szeretné megakadályozni. Egyik minisztere, Juval Steinitz részleteket is elárult arról, miben szeretne Izrael változást elérni. A jelenlegi alku például egyáltalán nem érinti Irán nagy hatótávolságú rakétakapacitását. A teheráni kormány továbbá elzárkózik attól, hogy a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség ellenőrei korlátozás nélkül vizsgálódhassanak a létesítményeikben, és nem járulnak hozzá ahhoz sem, hogy külföldön tárolják az atomerőművek fűtőanyagának szánt uránkészleteket. Megfigyelők nem tartják valószínűnek, hogy Washington érdemi kérdésekben megpróbáljon változtatni a keretmegállapodás feltételein, mert Obama elnök attól tart, hogy akkor az egész egyezmény borulhat, és elnöksége hátralévő ideje már nem lesz elegendő egy új tárgyalássorozat véghezvitelére.

Iráni–amerikai fegyverbarátság Tikritben

Április első hete további jó híreket hozott Irán számára. A többségében iráni és helyi síita katonákból álló ostromlóknak – némi amerikai légitámogatással – sikerült visszafoglalniuk Tikrit városát, mármint azt a keveset, ami megmaradt belőle. A Bagdadtól 140 kilométerre észak-nyugatra fekvő település stratégiai helyen található, és egyben jelkép is: 2700 éves múltra tekint vissza, itt született a 12. századi kurd származású nagy hadvezér, Szaladdin, és itt volt a bázisa Szaddám Huszeinnek is.     
Tavaly júniusban az Iszlám Állam iraki villámoffenzívája során könnyedén elfoglalta Tikritet, ahol szabadon engedték a szunnita foglyokat a börtönből, viszont 1700 síita katonát a Tigris partján egyesével kivégeztek. (A tömegsírok most bizonyítják al-Bagdadi halálosztagának tetteit).
Februárban egy különös koalíció kezdett neki a város felszabadításának: hivatalosan a bagdadi kormány irányította az ostromot, de a katonák kétharmada síita volt, akiket Kasszem Szulejmani iráni parancsnok irányított, és a fegyverzet nagy részét is Teherán biztosította. Az Iszlám Állam fegyveresei az utolsó emberig védték a várost (tudták, hogy nincs értelme a megadásnak: az elfogottakra ugyanúgy kínzás, lefejezés és más rémségek várnak, mint ahogyan ők bántak foglyaikkal). A patthelyzetet a március 25-én induló amerikai bombázás törte meg, amely 17 légicsapást mért a városra. Ezzel az Egyesült Államok és Irán de facto katonai szövetségesekké váltak Irakban, ami nyilvánvalóan befolyásolta a Svájcban zajló atomtárgyalásokat is.
A helybelieknek (alig néhány ezren maradtak a hajdani negyedmillióból) nem sok köszönetük volt a felszabadulásból: az ostromlók háromnapos szabad rablással és erőszakkal ünnepelték a győzelmet, valamint tömeges kivégzésekkel. Tikrit volt az Iszlám Állam első jelentős veresége, de az még kérdés, hogy ezzel végleg megfordul-e a hadiszerencse a térségben, Szíriában ugyanis a terrorszervezet katonái már Damaszkusz külvárosában járnak.

Olvasson tovább: