Kereső toggle

Formálódik az új Közel-Kelet

Az iráni atomalku fügefalevél az új Obama-paradigmához

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Lapzártánkkor még tartanak Svájcban a tárgyalások az iráni atomprogramról, annak ellenére, hogy az előzetes menetrend szerint március 31-éig meg kellett volna születnie a politikai megegyezésnek a nagyhatalmak (az ENSZ BT öt tagja, valamint Németország) és Teherán között. A 2013 őszén kezdődött tárgyalások tétje nemcsak az, hogy sikerül-e megakadályozni Irán atomfegyverhez jutását (ebben sokan szkeptikusak), hanem az is, vajon milyen erőviszonyok alakulnak ki a térségben, amelyet Washingtontól Jeruzsálemen át Rijádig és Moszkváig „új Közel-Keletnek” neveznek.

„Szaúd-Arábiát nem érdekli már, hogy az Egyesült Államok Közel-Kelet iránti közömbössége csak a jelenlegi elnök gyengeségének tudható-e be, hanem elhatározta, saját kezébe veszi az ország védelmét, és ezzel más arab országoknak is példát mutat. Ez az új Szalman-doktrína” – írta április 1-jén az al-Arabíja hírportál. Nem áprilisi tréfáról van szó: valóban egyre több jel mutat arra, hogy a közel-keleti arab államok (és Törökország is) attól tartanak, hogy az Egyesült Államok beáldozza térségbeli régi szövetségeseit annak érdekében, hogy Iránt tegye meg regionális nagyhatalomnak. Jól látható ez a jemeni konfliktusban (lásd kapcsolódó cikkünket), de az arab lap szerint az új szaúdi királyról elnevezett Szalman-doktrínát lehet majd alkalmazni Szíriában is, ahol az amerikai „tehetetlenség miatt évek óta húzódik a válság”. Az új politikát szolgálja a közös arab hadsereg meghirdetése is.

Nem csak az öbölmenti államokban gondolják úgy, hogy Obama cserbenhagyta az Egyesült Államok régi barátait az új közel-keleti paradigma megvalósítása érdekében. Tudatos stratégiaváltásról ír Abraham H. Miller politológusprofesszor a The Hill című washingtoni hírblogon. Miller szerint nem csupán a személyes ellenszenvről szól az Obama–Netanjahu viszály, hanem Amerika kivonulásáról a térségből, ami politikai vákuumot eredményezett. „Okkal estek pánikba a szunnita öbölállamok. Az Obama-kormányzat készülődő nukleáris egyezménye Iránnal Amerika szövetségeseinek az elárulását jelenti. A térségben élő szunnitáknak elég, ha megnézik, mi zajlik Jemenben, és azonnal megértik, mennyire kiszolgáltatottak. Washington fokozatosan számolja fel az Irán elleni szankciókat, így a perzsa állam erősödik, a szunniták sebezhetősége pedig növekszik. Ha Irán a terjeszkedési politikáját nukleáris védőernyővel is fedezni tudja, akkor ez a térség legnagyobb kihívását jelenti majd. Obama szemében azonban Irán a legalkalmasabb arra, hogy betöltse a politikai vákuumot, és ezáltal biztosítsa a stabilitást” – írja a The Hill.

Miller szerint az elnököt az sem érdekli, hogy ennek a paradigmának az érdekében „a tengerbe kell dobnia a ballaszttá vált szövetséges arab államokat, Izraelt pedig öngyilkos alkuba kényszeríti ellenségeivel. Obama úgy véli, az ajatollahokkal ugyanúgy üzletelhet, mint tette annak idején Nixon a kínaiakkal. Ehhez pedig fügefalevélként szükség van a nukleáris megállapodásra”.

Érdekes módon az Obama-paradigma egyik legfőbb kritikusa az a Franciaország, amely az ötvenes-hatvanas években kulcsszerepet játszott abban, hogy Izrael meg tudta védelmezni magát az egyesült arab hadseregek támadásaival szemben. „Franciaország katonai bázisokkal, köztük légikikötőkkel rendelkezik a térségben, és több fegyvert exportál az öbölmenti szunnita államoknak, mint bármely más térségbe a világon. Párizs ezért ragaszkodik ahhoz, hogy az irániak ne tarthassák meg a több mint 6 ezer urándúsító centrifugát és a dúsított uránkészleteiket” – írja Miller.

Az iráni atomtárgyalások finiséhez közeledve Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök megismételte a washingtoni kongresszus előtt mondott felhívását, hogy a nemzetközi közösség próbálja meg „egy jobb alkuval” helyettesíteni a most tárgyalóasztalon lévő változatot. Izrael ugyanakkor úgy véli, hogy ha létre is jön egy ilyen megállapodás Iránnal, az olyan sok érdeket sért a Közel-Keleten, hogy megszűnhet a zsidó állam elszigeteltsége a térségben. Az ynet hírportál szerint „az Iszlám Állam és más dzsihádista csoportok elleni harc, valamint a nyomukban jelentkező iráni veszély csökkentette az Izraellel szembeni arab ellenségességet”. Egyiptom, Jordánia, Szaúd-Arábia összefogása esélyt ad arra, hogy „olyan széles körű megegyezés jöjjön létre a térségben, ami egy jövőbeli békéhez is elvezethet”. Az ynet ilyen pozitív fejleménynek látja, hogy Egyiptom terrorszervezetnek minősítette a Hamaszt, ami segíthet nemzetközi legitimitást adni az ezzel azonos izraeli álláspontnak.

Az izraeli lap szerint az „új Közel-Kelet” jellemzője az is, hogy nem érvényes már a George W. Bush (és Netanjahu) által képviselt korábbi ideológia, miszerint „béke csak demokráciák között jöhet létre”. A „demokráciaexport” kora lejárt, miután számos ilyen kísérlet kudarccal járt. A demokrácia nem jelent ma legitimáló erőt, és ebben az Egyesült Államoknak is szerepe van, miután egyre kevésbé vállalkozik arra, hogy szuperhatalomként kiálljon a demokratizálódás és az emberi jogok védelme mellett. „Egy olyan világban, ahol a politikai és területi stabilitás, nem pedig a demokratizálódás számít vezérelvnek a nemzetközi téren, a dzsihadisták és más veszélyes csoportok, például a szomáliai kalózok elleni fellépés legitimáció pecsétjét adja centralizált rezsimek számára.” Ezt a realitást tükrözi Izrael és Oroszország viszonya is: miközben Putyin beáll az arab egység és a palesztin ügy támogatójának, a terrorizmus elleni küzdelemben (és gazdasági partnerként) Izraelnek továbbra is szüksége van Moszkvára, különösen Washington gyengülő támogatása miatt.

Olvasson tovább: