Kereső toggle

Nincs győztes, csak vesztesek

Vélemények a Hamasz és Izrael közötti konfliktusról

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Ahány szereplő, annyi olvasata van a lapzártánkkor kilencedik napja tartó izraeli—palesztin konfliktusnak. Nemcsak a szembenálló felek értékelik élesen ellentétesen az eseményeket, hanem jelentősen eltér a Hamasz és a Fatah, valamint az izraeli politikai táborok véleménye is, nem beszélve a nemzetközi reakciókról. Pedig az alaphelyzet — ahogy mondani szokták — faék egyszerű: a Hamasz és a vele szövetséges terrorcsoportok indítottak újabb, sokadik rakétaháborút egy szuverén állam, Izrael civil lakossága ellen. Ha van jogos önvédelem, akkor ez az — gondolnánk, ha az elmúlt évtizedekben nem láttuk volna, milyen könnyen összekeveredik az agresszor és az áldozat szerepe. Most sincs ez másként.

Nincs az a kormányfő a világon, aki ne bukna bele abba, ha koalíciós partnere, amellyel alig egy hónappal a „megbékélés” jegyében kötött megállapodást, tevékenységét tinédzserek meggyilkolásával és rakétasortüzekkel kezdené meg. Egy kivétellel: Mahmúd Abbász pozíciója ezúttal sem rendült meg, még arra se kényszerült, hogy felmondja a Hamasszal kötött egyezményét. Mint ahogy a Hamasz se erőlködik azon, mint a néhai Jasszer Arafat tette, hogy legalább látszólag megváltoztassa alapokmányának az Izrael megsemmisítésére vonatkozó passzusát. Miért is tenné, ha például az Európai Unió akkor sem hajlandó terrorszervezetnek tekinteni a Hamasz „politikai” szárnyát, ha vezetői nyíltan genocídiumot hirdetnek, és ennek megfelelően cselekszenek is. Brüsszel közben változatlanul nyomja a megszokott mantrát az „erőszak ördögi köréről” meg az „aránytalan izraeli lépések elítéléséről”.
Persze ha valaki pusztán a számokat hajlandó nézni, akkor úgy jár, mint például a BBC, amely tudósításaiban, ahányszor csak beszámolt a palesztin áldozatok növekvő számáról, egy héten keresztül mindig hozzátette: „ugyanakkor a konfliktusnak nincs még izraeli halottja”. (Aztán a nyolcadik napon – történetesen épp azután, hogy Izrael elfogadta az egyiptomi közvetítéssel felkínált tűzszünetet – lett: egy segélyadományokat osztó háromgyermekes apát, Dror Khenint találta el egy palesztin gránát a Gázai övezet határán, az Erec átkelőpontnál.)
Az áldozatok száma amúgy mindkét oldalon könnyen sokkal magasabb is lehetne. A Hamasz nyolc nap alatt több mint 1200 rakétát indított, amelyekkel Izrael területének szinte az egészét háborús zónává tette – ami arzenáljának jelentős erősödésére utal. Az izraeli veszteségeket csak a Vaskupola rakétavédelmi rendszernek köszönhetően sikerült minimalizálni (lásd keretes tudósításunk). Palesztin oldalon is sokkal több lenne az áldozat, ha az izraeli hadsereg nem figyelmeztetné a légitámadások előtt a civil lakosságot, hogy ne nyújtsanak élő pajzsként fedezéket a Hamasz fegyvereseinek. A palesztin terrorszervezet azonban épp ellenkezőleg, arra szólítja fel a gázaiakat – nőket és gyermekeket is –, hogy menjenek fel a bombázások alatt az épületek tetejére, miközben a terroristák a pincében vagy biztonságos távolban húzzák meg magukat.
A Hamasz számára természetesen csalódás az, hogy rakétáival nem sikerült több izraelit elpusztítani – részben ezért sem fogadták el a tűzszünetet –, ugyanakkor elégtételt jelenthet, hogy izraeliek millióinak kell naponta többször is arccal a földre feküdni vagy óvóhelyre rohanni. Az izraeli légicsapások ellenére a becslések szerint a terrorszervezet rakétarzenáljának 60-70 százaléka épségben maradt, és erre az alapra építve folytatni tudja a sortüzeket, majd egy tűzszünet után újra tudja építeni fegyverzetét. A tapasztalat azt mutatja, hogy a Hamasz évről évre erősebb rakétákkal rendelkezik, amelyeket Iránból kap Szírián, majd Egyiptomon keresztül, ahonnan a Sínai-félsziget csempészalagútjain át kapják meg azokat. Látható, hogy az izraeliek sem tétlenkednek, de a sikeres védekezés ellenére aligha nevezhető normális állapotnak, ha két-három évente az egész ország háborús zónává válik, mint ahogy a Gázai övezet lakóinak életkörülményei is kilátástalanok, elsősorban vezetőik döntéseinek következtében.
Mit tehet ebben a helyzetben az izraeli kormány? Abban mindenki egyetért, hogy a Hamasszal szemben jogos a katonai fellépés, de míg Netanjahu a „hideg fejjel meghozott, megfontolt lépéseket” követi, koalíciós társai – Avigdor Liberman és Naftali Bennett – a Gázai övezet elleni szárazföldi akciót sürgetik, mondván, csak így lehet ténylegesen felszámolni a Hamasz-fenyegetést, minden más megoldás csak átmeneti enyhülést hozhat, mielőtt újra kezdődne ugyanaz, ami eddig. Lapzártánkig nem dőlt el, hogy melyik megfontolás mentén alakulnak az események, miközben az idő inkább Izrael ellen dolgozik: szokás szerint a nemzetközi nyomás napról napra erősebb a jeruzsálemi kormányon. És nemcsak a politikai vezetők, hanem a kulturális „ikonok” is részesei ennek: legutóbb éppen az a Rihanna posztolta ki a „Free Palestine” szlogent, akinek a Tel Aviv-i fiatalok meghatottan csápoltak, amikor tavaly ősszel az énekesnő hajlandó volt megtartani izraeli koncertjét.

Olvasson tovább: