Kereső toggle

Obama minden válságot megoldana a Közel-Keleten

A magas hegy

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

John Kerry komolyan gondolja a béketeremtést – legalábbis legutóbbi (egy év alatt a tizedik) közel-keleti delegációjának mérete erre utal. Az amerikai külügyminiszter 170 fős szakértői stábbal érkezett Jeruzsálembe, köztük John Allen négycsillagos tengerészgyalogos tábornokkal, a NATO volt európai főparancsnokával. A washingtoni vezetés szerint az eddigi békekezdeményezések azért vallottak kudarcot, mert nem akartak átfogó megoldást hozni az izraeli–palesztin konfliktusban. Obama ezért most szeretne egyetlen megállapodással mindent megoldani – méghozzá néhány hónapon belül.

A Kerry-terv lényege az, hogy a két fél vezetőit „egy magas hegyre vezeti fel, ahonnan bemutatja nekik, milyen lesz a tájkép az átfogó békeegyezmény után. Ha az összes kulcskérdésben megállapodunk, utána könnyebb lesz a részletek kidolgozása” – magyarázta a washing-toni külügyminisztérium egyik munkatársa a The Jerusalem Postnak a koncepciót. Kerry szerint a megkötendő megállapodásban egyetlen témát sem szabad megválaszolatlanul hagyni, hogy a felek tudják, „merre mennek”.
A kulcskérdések közé amerikai értelmezés szerint hat terület tartozik: a végleges határok rögzítése, a biztonság garantálása, a menekültek sorsa, Jeruzsálem, a kölcsönös elismerés és a további igényekről való végleges lemondás.
Az Oslo óta eltelt húsz évben a fenti kulcskérdések egyikében sem sikerült közös álláspontot kialakítani. A cél most az, hogy a felek készen álljanak arra, hogy 2014. április 30-ig aláírják azt a megállapodást, amely rögzíti azt a keretet, aminek alapján a felek vállalják, hogy egy éven belül végleges békeegyezményt kötnek.
Az eddigi kudarcok és a jelenlegi nézetkülönbségek ellenére Barack Obama számára optimizmusra ad okot, hogy az elmúlt fél évben két másik válság ügyében sikerült diplomáciai áttörést elérnie. Szíriában hamarosan lezárulhat a vegyi fegyverek megsemmisítése és eltávolítása, január végén pedig Genfben tárgyalások kezdődnek a konfliktus lezárásáról is. Májusra tervezik az Iránnal megkötendő végleges nukleáris megállapodás aláírását, ami a washingtoni várakozások szerint stabil diplomáciai megoldást jelent a közel-keleti atomválságra. Ilyen optimista hangulatban az Obama-adminisztráció úgy látja, vétek lenne nem hozzákezdeni az izraeli–palesztin viszony rendbetételéhez is, mondván, „mikor, ha most nem”.
Az amerikai hasonlatnál maradva azonban igen magas hegyre kell felmenni ahhoz, hogy ne tűnjenek áthidalhatatlannak a kulcskérdések mindegyikében fennálló nézetkülönbségek az izraeliek és a palesztinok között. Nézzük sorjában:
1. A végleges határokat az amerikai kormányzat úgy képzeli el, hogy az 1967-es tűzszüneti vonalakat itt-ott átrajzolva megkapjuk a jövendő palesztin állam határait. Az izraeliek megtartanak néhány nagyobb, egybefüggő települést a nyugati parton, és cserébe átadnak hasonló méretű területdarabokat a ’67-es vonalakon belül fekvő zónából. Csakhogy amikor legutóbb az izraeliek felvetették, hogy a területcseréhez felajánlják a többségében arabok lakta dél-galileai – jelenleg Izraelhez tartozó – településeket, az izraeli arab parlamenti képviselők felháborodottan tiltakoztak ez ellen, mondván, az ott élő lakosok elveszíthetik izraeli állampolgárságukat.
A reakciók azt igazolják, hogy az arab lakosság túlnyomó része szívesebben élne a „rasszista” Izraelben, mint a jövendőbeli Palesztinában.
2. A biztonság érdekében Izrael ragaszkodik a Jordán-völgy ellenőrzéséhez, amiről a palesztinok hallani sem akarnak. Benjamin Netanjahu szerint Izraelnek önállóan meg kell tudni védenie magát, különösen, amikor azt látják, hogy a Palesztin Hatóság vezetői hősként ünneplik az egyoldalú izraeli gesztusként a börtönből kiengedett palesztin terroristákat. Naftali Bennett gazdasági miniszter ehhez hozzátette, hogy az oslói megállapodás évében született palesztin gyerekek ma 21 évesek, miközben a szakadatlan uszítás légkörében nőttek fel, „és ezen a tényen semmilyen papír nem változtat”.
3. A menekültek visszatérése ügyében Izrael hajlandó lenne szimbolikus számú (néhány ezer) palesztin befogadására, ha a palesztin állam biztosítja a többiek letelepítését. A palesztin stratégia azonban az, hogy az etnikailag homogén (értsd: zsidómentes) Palesztina mellett egy olyan multikulturális Izrael maradna, amely a demográfiai változások nyomán néhány évtizeden belül szintén palesztin többségű lesz.
4. Jeruzsálem a vitatott kérdések közül is a legérzékenyebb, és ha máson nem, ezen a ponton minden eddigi megállapodás megbotlott. Míg az izraeli társadalom jelentős része elfogadna valamifajta palesztin államot, Jeruzsálem – akár csak szimbolikus – megosztásába szinte senki nem egyezne bele. A palesztinok azonban ragaszkodnak ahhoz, hogy az új államuk fővárosa Jeruzsálem legyen, „e nélkül soha nem lesz megállapodás” – ígérte többször is Mahmúd Abbász.
5. Egymás kölcsönös elismerésének akadálya, hogy a palesztinok nem fogadják el Izraelt mint zsidó államot, mert ez kizárná azt, hogy az esetleges palesztin többség a jövőben átvehesse az ország vezetését (lásd 3. pont). Az amerikaiak ráadásul szeretnék elérni azt, hogy az Arab Liga valamennyi országa ismerje el Izraelt, ami jelenleg távolinak tűnik.
6. Az egymással szembeni igényekről pedig, ha más nem, akkor a Hamasz – amely változatlan céljának tekinti Izrael megsemmisítését – nem fog lemondani. De ugyanez a lényege a PFSZ által a hetvenes években elfogadott „szakaszos tervnek” is, amely úgy tekint minden izraeli engedményre, hogy azzal nem mond le távlati céljáról, ami a Hamaszéval azonos.
Izraelben mégis sokan attól tartanak, hogy Benjamin Netanjahu végül meghátrál az amerikai nyomás előtt, és aláírja a Kerry-tervet. Ezért Kneszet-képviselők egy csoportja törvényjavaslatot nyújtott be, amely megtiltaná a kormány számára, hogy tárgyalásokat folytasson Jeruzsálem státusáról. Ha ezt sikerül elfogadtatni, akkor aligha van olyan magas hegy a Közel-Keleten, amelyről nézve John Kerry víziója egységes képpé állna össze.

Olvasson tovább: