Kereső toggle

Terror és megbékélés

Nelson Mandela arcai

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Nelson Mandela személyét és munkásságát méltatja az egész világ. A Dél-afrikai Köztársaság első fekete bőrű elnöke hosszú betegeskedés után, a múlt héten hunyt el johannesburgi otthonában. A történelmi óriásnak is nevezett Mandela érdemei vitathatatlanok: tevékenyen részt vett országában a brutális apartheid rendszer felszámolásában. A békés átmenetet választotta végül megoldásként, de volt idő, amikor úgy látta, csak fegyveres küzdelemmel érhető el változás. És ennek a harcnak nem csak az elnyomók estek áldozatul.

Nelson Mandela 1942-ben vetette bele magát a feketék jogaiért küzdő mozgalomba: ekkor kezdett az Afrikai Nemzeti Kongresszus (ANC) rendezvényeire járni, ahol egyre több szerepet vállalt. A színes bőrűek helyzete mind rosszabbra fordult, 1948-ban pedig Daniel Malan, aki a Nacionalista Párt színeiben megnyerte a kizárólag fehérek számára kiírt választásokat, bevezette azt a kegyetlen rendszert, amely az „apartheid” néven vált hírhedtté. Az ANC ekkor többnyire békés megmozdulásokkal próbált tiltakozni az elnyomók ellen, a hatóságok viszont brutálisan léptek fel a tüntetőkkel szemben: többször közéjük lőttek, aminek során nőket és gyerekeket is megöltek.

Az eredménytelenséget megelégelve az ANC taktikát váltott, és Mandela is kész volt feladni korábbi pacifista nézeteit. A szervezet felállította az Um - khonto we Sizwe (A Nemzet Tüze) nevű katonai alakulatot. Mandela feladata a hadsereg megszervezése lett, amivel az illegalitás évei következtek számára. Gerilla- és szabotázsakciók kiötlésével töltötte az idejét, majd külföldre utazott, ahol támogatókat keresett erőszakos küzdelmükhöz, valamint katonai képzéseken vett részt.

A valójában terrorcsoportként működő katonai alakulat többek között a szovjetektől kapott tanácsokat és anyagi támogatást, de mellettük állt a Fidel Castro vezette Kuba is. Havanna az 1960-as években katonai szállítmányokkal látta el az ANC-t, az 1970-es és 80-as években pedig több ezer katonát küldött az angolai harcokba, ami szintén hozzájárult a dél-afrikai kormány meggyengüléséhez.

A Dél-afrikai Köztársasággal szomszédos országok területén az ANC kiképzőtáborokat állított fel, amelyekbe gyerekkatonákat is toboroztak. De küzdelmük, ahogy ez a szovjeteknél is volt, az úgynevezett „belső ellenség” ellen is zajlott: saját börtönrendszert hoztak létre, amely „torture camps” néven, vagyis kínzótáborokként váltak hírhedtté. Ezekben nemcsak az elnyomókat kínozták halálra, hanem mindenkit, akiről azt gyanították, hogy együttműködik a fehérekkel. Ennek eredményeként a fekete lakosságot is rettegésben tartották.

Mandela közben hazatért, de így a börtön várt rá. A hatóságok letartóztatták azzal az indokkal, hogy útlevél nélkül hagyta el az országot, majd 1964-ben hazaárulásért bíróság elé állították. Miután bűnösnek találták, életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélték. Büntetésének egy részét a Fokváros melletti hírhedt Robben-szigeten kellett letöltenie. Mandela az ANC vezetését, amit nem sokkal letartóztatása előtt vett át, közben második feleségére, Winnie-re és közeli barátaira bízta.

Az ANC terrorja nem hagyott alább ezt követően sem, sőt az 1980-as évek még kegyetlenebb időszakot hoztak a dél-afrikai lakosságra. A keményvonalas leninista elveket maoista elemekkel vegyítették, egyes vélemények szerint Winnie Mandela ötlete alapján, mások viszont azt állítják, hogy erre börtönben ülő férjétől kapott utasítást levélben. A kínai minta alapján az ANC rendszeresen „népi bíróságokat” állított fel a színes bőrűek lakta nyomornegyedekben, az úgynevezett townshipekben, ahol azokat a feketéket, akiket kollaboránsnak tituláltak, megkínozták, majd halálra ítélték. A kivégzés módját maga Winnie találta ki, ez volt a hírhedt „necklacing”, amelynek során autógumit tettek az áldozat nyakára, ezt leöntötték benzinnel és meggyújtották. A Dél-afrikai Igazság és Megbékélési Bizottság szerint a kegyetlen módszer első áldozata egy 15 éves fekete bőrű lány volt. A „necklacing”-et leggyakrabban 1984 és 1992 között alkalmazták, jelenleg 400 dokumentált esetről tudni. Előfordult, hogy keresztényeket is így végeztek ki, akiknek „bűnük” az volt, hogy lelkiismereti okokból nem léptek be a szervezetbe, vagy nyilvánosan elítélték annak erőszakos módszereit. Az ANC „belső ellenség” elleni harcának egyébként becslések szerint több ezren estek áldozatul, Winnie-hez pedig személyesen több emberrablás, gyilkosság és kínzás köthető. Rémtettei miatt több eljárás is indult ellene, de végül soha nem került börtönbe.

A dél-afrikai apartheid rendszer ellen a világ vezetői 1967-ben szankciókat léptettek életbe, amelyeket később tovább szigorítottak. A nemzetközi nyomásgyakorlások eredményesnek bizonyultak: a büntetőintézkedések egyre inkább éreztették hatásukat az ország gazdaságában, ami miatt a dél-afrikai vezetés engedni kényszerült – 1990- ben Mandela 27 évnyi börtön után kiszabadult, és megkezdődtek a tárgyalások a rendszerváltásról és a demokrácia kiterjesztéséről.

Mandela kétévnyi tétovázás után elhatárolódott a kegyetlenségeket elkövető ANC-vezetőktől, Winnie-től pedig el is vált. Első intézkedéseként betiltotta a „necklacing”-et. Az erőszakot elutasította, helyette a megbékélést és a megbocsátást választotta, és békés úton kívánta elérni a politikai változást az országban. Erőfeszítései sikerrel zárultak: 1994- ben az ANC megnyerte az első demokratikus választásokat, a szabadságharcos pedig az új parlament és Dél-Afrika első fekete elnöke lett. 1999-ig töltötte be az államfői posztot.

Ideológiailag azonban soha, még elnöksége alatt sem szakadt el teljesen az erőszakot hirdető forradalmi eszméktől, amire a diktátorokhoz és ellentmondásos vezetőkhöz való viszonya a bizonyíték. Ahogy arról korábban beszámoltunk, a szívélyesség és a baráti kapcsolat jellemezte Moammer Kadhafi líbiai diktátorral és Jasszer Arafat palesztin vezetővel való találkozóját is (A szabadság útján. Hetek, 2013. június 28.). Emellett példaképként tekintett Fidel Castróra, a kubai forradalomról pedig úgy vélekedett, hogy az „inspirációt jelent minden szabadságszerető embernek”. 1991 júliusában el is látogatott Kubába, ahol elmondta: 27 éves rabsága alatt nagy hatással voltak rá Che Guevara gerillavezér írásai, és Dél-Afrikába invitálta a ritkán utazó Castrót.

Gazdasági téren Mandela komoly sikereket ért el. Amikor hatalomra került, a nemzetközi kereskedelmi szankciók következményeként a dél-afrikai gazdaság romokban állt. Elnöksége az erőteljes növekedés éveit hozta, ami pragmatikus gazdaságpolitikájának volt köszönhető. Bár az ANC hivatalos politikájának része volt az államosítás, Mandela ellenezte ezt, amivel elkerülte, hogy országa Zimbabwéhoz hasonló sorsa jusson.

A BRICS, vagyis a gyorsan fejlődő országok közé is bekerült dél-afrikai gazdaságon azonban az elmúlt időszakban repedések látszanak: a növekedés idén lelassult, ami egyrészt az aranyár csökkenésének tudható be. Közgazdászok aggódnak amiatt, hogy az ország valutája is jelentősen vesztett az értékéből, emellett az infrastrukturális hiányosságok miatt a külföldi befektetők is elmaradoznak.

Problémát jelent a politikai instabilitás is, az elmúlt években egyre többször fordultak elő zavargások a munkások, főleg a bányászatban dolgozók között. Kihívást jelent továbbá a közbiztonság javítása és a bűnözés visszaszorítása is – Dél-Afrika a gyilkosságok, támadások és nemi erőszak tekintetében a világ „élvonalába” tartozik. 2008-ban a „necklacing” kivégzést is újra alkalmazni kezdték: helyi feketék más afrikai országokból származó fekete bevándorlók ellen.

Jövőre kerül sor egyébként az ANC igazi megmérettetésére: a 2014-es választásokon szavaz először az úgynevezett „szabadon született” generáció, akik már nem éltek az apartheid rendszerben. A választási eredmények várhatóan azt is tükrözni fogják, hogy ennek a nemzedéknek több mint a fele munkanélküli.

MANDELA ÉS IZRAEL

Nelson Mandelát az ellentmondásosság jellemezte a zsidókkal és az Izraellel való kapcsolatában is. 1999-ben látogatott először Izraelbe, ahol koszorút helyezett el a holokauszt áldozatainak emlékére a Jad Vasem múzeumban, ugyanakkor élesen bírálta a zsidó államot, hogy ellenőrzése alatt tartja a hatnapos háború során elfoglalt területeket. Sürgette az izraeli vezetőket, hogy a béke érdekében adják vissza ezeket a palesztinoknak és Szíriának. Azt viszont el ismerte, hogy a zsidó állam biztonsággal kapcsolatos aggodalmainak van alapja. Azt is felemlegette, hogy Izrael együttműködött az apartheid rendszerrel, bár azt egyértelművé tette, hogy az atrocitásokhoz a zsidó államnak nem volt köze. Jeruzsálemi látogatása után Gázába utazott, ahol ápolhatta Jasszer Arafattal fennálló baráti viszonyát. Mandela egyébként mindvégig a Palesztin Felszabadítási Szervezet lelkes támogatói közé tartozott, az ANC-hez hasonló felszabadítási mozgalomnak tekintve azt. Mandelának a dél-afrikai zsidók közül voltak szoros barátai és esküdt ellenségei is. Johannesburgban egy zsidó jogi cég adott neki először munkát. Egyik zsidó barátja, Arthur Goldreich pedig Rivoniában lévő farmján bújtatta őt és más ANC vezetőket az illegalitás évei alatt. Zsidó volt viszont az az ügyész is, aki a hazaárulás vádjával indított eljárást vezette ellene, amelynek eredményeképpen életfogytiglani börtönre ítélték. Szabadulása után jó kapcsolatokra törekedett a helyi zsidó közösséggel, és szorgalmazta zsidó üzletemberek befektetését az országban kialakult egyenlőtlenségek leküzdése és a gazdaság talpra állítása érdekében. 

Olvasson tovább: