Nemrégiben Olaszországban megjelent könyvében maga az elkövető lepte meg a nemzetközi közvéleményt egy újabb, váratlan kijelentéssel. Állítása szerint megbízói nem nacionalista török terroristák, nem a bolgár titkosszolgálat és nem is a KGB emberei, hanem iráni iszlamisták voltak. A megbízás pedig egyenesen Khomeini ajatollahtól érkezett.
A Szent Péter téri merényletet követően az olasz igazságszolgáltatás – a rá egyébként nem jellemző módon – rendkívül gyorsan dolgozott. A helyszínen elfogott török elkövetőt alig néhány hét alatt bíróság elé állították, s egy összesen három napig tartó tárgyalást követően a római esküdtszék már 1981 nyarán életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte Agcát. Akkoriban a nyomozó hatóságok, majd ennek nyomán a sajtó is alapvetően magányos merénylőnek állította be az elkövetőt. Kérdőjelek persze már akkor is bőven voltak. Például az, hogy a korábban Törökországban gyilkosságért elítélt Agcának vajon honnan lehetett pénze arra, hogy szinte az egész Közel-Keletet, majd fél Európát körbeutazza? Vajon honnan szerezte a hamis útleveleket? Kik segítettek neki fegyvert szerezni? Ám a merényletet követően úgy tűnik, az olasz hatóságok legfontosabb célja az volt, hogy a rendkívüli nemzetközi felháborodást kiváltó ügyben mielőbb ítélet szülessen.
Több mint egy évvel a merényletet követően azonban Agca váratlanul megtörte korábbi hallgatását, és bejelentette: három bolgár és egy török férfi személyében bűntársai voltak. A török vallomását követően az olasz sajtóban egyre inkább a „pista bulgara”, vagyis a „bolgár nyom” néven kezdték emlegetni az új elméletet. Eszerint a merénylet kitervelői és Agca támogatói a bolgár titkosszolgálat (DS) emberei voltak, de a szálakat igazából a KGB, s annak is akkori főnöke, Jurij Andropov mozgatta. A sztorit villámgyorsan átvette az amerikai sajtó. Ettől kezdve a pápa elleni merénylet a hidegháború része lett. Az elmélet villámgyorsan összeállt, s rendkívül hihető volt. A kommunista rezsimekkel szemben nagyon határozottan kiálló izgága lengyel pápa, aki ráadásul hazájában a Szolidaritás mozgalom elszánt támogatója, egyre kellemetlenebb a moszkvai vezetés számára. Ezért a bolgár titkosszolgálat bevonásával a KGB megpróbálja likvidálni. A sztori, hihetősége mellett, a Nyugat számára kiváló propagandaeszköz is lett: azokban a kommunista országokban, ahol a katolicizmusnak még erős bástyái voltak, széles néprétegek körében sikeresen lehetett növelni vele a szovjet vezetéssel szembeni bizalmatlanságot.
Azonban ezzel a változattal kapcsolatban is nagyon sok kérdőjel fogalmazódott meg. Először is maga az érintett, Agca vallomása. Az ugyanis annyira ellentmondásos volt, hogy az olasz hatóságok kénytelenek voltak az időközben letartóztatott bolgár Szergej Antonovot felmenteni. A nyugatnémet sajtó pedig már 1983-ban tényként közölte azt a kalandos körülmények között kiszivárgott információt, miszerint Agca az után változtatta meg vallomását, hogy az olasz titkosszolgálat két embere felkereste a börtönben, s a büntetése mérséklését ígérte neki. Emellett sokan kétségbe vonják azt is, hogy a KGB-nek vagy a moszkvai vezetésnek érdekében állhatott-e egy, a nemzetközi nyilvánosság előtt lezajló, világraszóló botrányt kirobbantó merénylet végrehajtása, tekintettel a katolikus egyházfő népszerűségére még a saját táborán belül is.
Mindenesetre azok a nyugati törekvések, hogy a pápa elleni merényletet a bolgárok és a szovjetek nyakába varrják, a szocialista tábor titkosszolgálatait is válaszlépésre késztették. Érdekes adalékot közölt ezzel kapcsolatban 2008 szeptemberében a német Der Spiegel. Ebben a lap a keletnémet titkosszolgálat, a Stasi titkos dossziéja alapján egy török származású ügynöknőről közöl beszámolót. Ezt a dossziékban „Isa” fedőnéven szereplő ügynököt a keletnémetek kifejezetten azért szervezték be, hogy Agca németországi török kapcsolatairól szerezzen információkat. A terv az volt, hogy ezekre az információkra alapozva azt lehessen híresztelni, hogy a merénylet logisztikai hátterét török nacionalisták szervezték.
A bolgár és a török szálak mellett azonban az elmúlt években más értelmezések is felbukkantak. Ebből a szempontból különösen érdekes Gordon Thomasnak a Moszad történetéről írt nagy sikerű, több kiadást megélt könyvében megjelent állítás, mivel az szinte teljes egészében megegyezik Agca most megjelent könyvének állításaival. Thomas ugyanis Moszad-forrásokra hivatkozva már a kilencvenes évek közepén határozottan cáfolta a bolgár és a török szálakat, s egyértelműen állította, hogy Agcát a török börtönből történt kiszabadítása után először iráni táborokban készítették fel, majd a kiképzését végül Líbiában fejezték be. Véleménye szerint a merénylet megszervezését és finanszírozását is az irániak végezték, sőt könyvében Thomas is azt állítja, hogy Agca egyenesen Khomeini-től kapta a megbízást a „római hitetlen” meggyilkolására.
Gordon Thomas érvelése azért is érdekes, mert az ügyben Ali Agca szavahihetősége igencsak megkérdőjelezhető, hiszen a török merénylő már több egymásnak ellentmondó vallomást is tett. Ám Thomas Moszad-forrásokon alapuló elmélete egyértelműen az iráni szálat támasztja alá. A paradicsomot
ígérték című, most megjelent életrajzi könyvében Agca felidézi, hogy Khomeini az iszlám világméretű győzelmének érdekében, Allah akaratára apellálva beszélte rá őt a merényletre. Döntését hosszas vívódás előzte meg. A könyv felidézi azt a pillanatot is, amikor Agca hangosan kijelentette magának: „Kész vagyok feláldozni magamat az iszlámért”, és ettől hirtelen bátorság lett rajta úrrá, amellyel véglegesen a pápa meggyilkolása mellett döntött. A merénylet sikertelensége ugyanakkor évekig tartó kétségekkel és bizonytalansággal töltötte el küldetésével kapcsolatban.
Minderről persze egészen másként vélekedik a Vatikán. A könyv megjelenése kapcsán Federico Lombardi vatikáni szóvivő igyekezett gyorsan cáfolni Agca állításait. Szerinte itt a török merénylő újabb hazugságairól van szó, s harminckét évvel a pápa elleni merényletet követően nem lehet az ügyet Khomei-ni nyakába varrni. Úgy tűnik tehát, hogy az ügyben még Ali Agca leg-újabb könyve után is maradt bőven kérdőjel.
2013. 02. 15. (XVII/7)
