Egy bűnös se legyen nyugodt!

A leghíresebb nácivadász a nemzeteknek is segíteni akar

Cikk nyomtatása
Továbbítás emailben

„Amikor arra kérnek, hogy jellemezzem a munkámat és a módszereimet, általában azt felelem, hogy egyharmad részben detektív, egyharmad részben történész, egyharmad részben pedig politikai lobbista vagyok. Mindezekből együttesen áll össze ugyanis egy 21. századi nácivadász" - állítja Efraim Zuroff történész, a Simon Wiesenthal Központ jeruzsálemi igazgatója. Zuroff Utolsó Esély Akció néven indított hadjáratot a még életben lévő háborús bűnösök felkutatására. Az öt kontinensen zajló hajsza története az utóbbi években magyar fejezetekkel is bővült.

Nem panaszkodhat! Most, hogy leghíresebb könyve magyarul is megjelenik, javában zajlik a vita a második világháborús felelősségvállalás kérdése és a Nyirő-Horthy-Prohászka-rehabilitáció körül. Minek tulajdonítja ezt az intenzív érdeklődést?

- A posztkommunista Kelet-Európában egyre gyakoribb, hogy megpróbálják eltorzítani a holokauszt történetét. Erről szól Magyarországon az egész Nyirő-ügy, a Horthy-szobrok felállítása, és a a Páva utcai Holokauszt Múzeum kiállításának a megváltoztatására tett kezdeményezések is. Ezt a veszélyes történelmi revizionizmust az ultranacionalizmus táplálja. Így még fontosabbá válik a történelmi igazságért folytatott harc a felelősségre vonás kérdése mellett.

A kormányzati kommunikáció elismeri, hogy Nyirő József nácibarát politikai tevékenysége vállalhatatlan, de azt hangsúlyozzák, hogy könyveiben nincs antiszemitizmus, így íróként kijár számára a méltatás. Különválasztható a kettő?

- Ugyanez a probléma Norvégiában. A kormány néhány évvel ezelőtt nagy ünnepséget tartott Knut Hamsun születésének 150. évfordulóján. Hamsun jelentős író, 1920-ban Nobel-díjat is kapott, de annyira rajongott a nácikért, hogy 1943-ban elküldte a kitüntetését ajándékként Joseph Goeb­belsnek, aki cserébe elintézte, hogy az író találkozhasson Hitlerrel. A norvégok nem tagadják Hamsun nácibarátságát, az állami elismerés mégis rossz üzenetet közvetít. Igaz, hogy nem vett részt a gyilkosságokban, de a nácik számára megkönnyítette a nép­irtást, hogy sok ilyen ember támogatta őket.

Hasonló a helyzet Lettországban is, ahol nyíltan dicsőítik az SS lett légió­jának tagjait, akik a szovjetek ellen harcoltak, de emellett részt vettek a helyi zsidók kiirtásában. A balti államokban a zsidóság 90 százaléka elpusztult. Megértem, hogy a nemzeteknek hősökre van szükségük, de nem mindegy, hogy kit választanak példaképnek. Életmentőket vagy ultranacionalistákat, akik rettenetes bűncselekményeket követtek el vagy támogattak? A letteknek azt ajánlottam, hogy inkább olyanok emlékét ápolják, mint Janis Lipke, aki a rigai kikötő munkásaként egymaga 42 zsidót mentett meg 1941-42-ben.

Az emberek nem nagyon szeretik, ha más mondja meg, kit tiszteljenek. Nem tart attól, hogy külső beavatkozással vádolják?

- Persze, mindig vannak, akik azzal kritizálnak, hogy Zuroff gyűlöli Magyarországot, Zuroff gyűlöli Litvániát, és így tovább. Igyekszem elmagyarázni, hogy ez az ő ügyük - magyaroké, észteké, horvátoké, ukránoké vagy lengyeleké -, nem az enyém. A változás folyamatát el lehet indítani kívülről, de befejezni csak a helyiek tudják. A náci háborús bűnösök rehabilitálása súlyos terhet jelent Magyarországnak, de itt legalább vannak olyan igazi hazafiak, akik felemelik a hangjukat a történelem meghamisítása ellen. Azt látom, hogy az ilyen csoportokhoz, mint például a Hit Gyülekezetéhez tartozó emberek közös értékeket vallanak, szeretik az országukat, és azt akarják, hogy Magyarország sikeres állam legyen, amelyet a kiváló teljesítményei alapján tisztelnek a világban. Ez az igazi patriotizmus, nem pedig azoknak a tisztelete, akik a fasizmussal összefogva akarták orvosolni a területi veszteségeket és erősíteni a nemzeti ethoszt. Minél erősebb a közvélemény és a média ellenállása ezzel szemben, annál inkább meggondolja a kormányzat, hogy milyen szövetségesekkel igyekszik megerősíteni a hatalmát.

Évtizedek óta küzd a náci bűnösök felelősségre vonásáért. A könyvében mégis kevés olyan példát találni, ahol büntetéssel zárult egy ügy. Nem csalódott a kudarcok miatt?

- Nem. A küldetésünk nagyon sikeres volt, hiszen már egyetlen győzelem is felbecsülhetetlen értékű. Tudom, hogy a legtöbben csak azt tekintik eredménynek, ha valakit a bíróság elítél, és börtönbe zár. A sikernek azonban legalább hat különböző szintje van. Az első a nyilvánosság. Néha az a legnagyobb büntetés, ha valakiről közzétesszük, milyen bűnöket követett el. A legtöbb esetben a családtagoknak fogalmuk sincs ezekről, mert a háborús bűnösök általában nem vettek részt bűncselekményekben a holokauszt előtt, legalábbis gyilkosságokban nem. Nem egyszer láttam, milyen megdöbbenést váltott ki a rokonokból, különösen a gyerekekből, amikor kiderültek ezek a tények. Természetesen soha nem a gyanúsítottak hozzátartozóit keressük fel ezekkel az információkkal, de amikor nyilvánosságra kerülnek, akkor ők is értesülnek arról, hogy mi történt a háború alatt.

Lehet, hogy a környezetük megdöbben, de a könyvében szereplő háborús bűnösök még hatvan-hetven év távlatából is megátalkodottan magyarázzák vagy mentegetik a gaztetteiket.  Pedig még a „hétköznapi" sorozatgyilkosok között is vannak, akik megbánják a kegyetlenségeket. Ez sem frusztrálja?

- Semmiképpen! Tény, hogy nem találkoztam egyetlen bűnbánó háborús bűnössel sem, de ez csak azt mutatja, hogy az antiszemita érzelmek és előítéletek milyen mélyen beivódtak ezekbe az emberekbe.

Mitől mások?

- Ezek ideológiai gyilkosságok voltak, és az elkövetők abban a meggyőződésben éltek, hogy hazafias tettet hajtanak végre, az országuk alapvető érdekeit szolgálják, ezért nem kell szégyenkezniük. A legjobb példa erre Dinko Šakić, a jasenovaci haláltábor hírhedt usztasa parancsnokának az esete, aki ötven évvel a háború után is azt állította, hogy újra megtenne mindent, csak most több szerbet és zsidót ölne meg. Ez a szélsőségesen torz nacionalista gondolkodás juttatta el oda, hogy gond nélkül meggyilkolt ártatlanokat, sőt gyerekeket is, mert a haza ellenségeinek vélte őket. A bíróságon is csak nevetett, amikor szembesítették a kegyetlen gyilkosságokkal.

Šakićot Ön találta meg, és esetében teljes volt a siker: Argentína kiadta, Horvátországban elítélték, és börtönben halt meg. Mi kellett ehhez?

- A Simon Wiesenthal Központ nem emelhet közvetlenül vádat, a vizsgálatokat minden esetben az adott ország hatóságainak kell lefolytatni. Mi átadjuk az általunk összegyűjtött bizonyítékokat, és a nyilvánosság erejével igyekszünk őket rávenni arra, hogy kezdjenek eljárást. A kormányzatok - nem csak Kelet-Európában - nem szívesen vállalják ezt, és ha mégis megteszik, akkor az jelzi, hogy a gyanúsításunknak komoly alapja van. Ez a siker második szintje. Šakić esetében a hatóságok - nagyon kellemes meglepetésemre - alapos és hatékony munkát végeztek. Horvátország megalapozottnak ítélte az általunk megfogalmazott gyanút, és kérte Argentínától a kiadatást. Ez a harmadik szint, amikor megtörténik a vádemelés. A negyedik lépés a bírósági tárgyalás. A volt táborparancsnokot 1998-ban Zágrábban állították bíróság elé. A pere komoly pozitív hatással volt a horvát társadalomra, még ha nem is tudta kigyomlálni teljesen az antiszemitizmust vagy az usztasakultuszt. Az ötödik állomás az elítélés. Šakićot az akkori horvát törvények szerinti legsúlyosabb ítélettel, húsz év börtönnel sújtották. Az utolsó lépés a tényleges büntetés, amit a szóba jöhető vádlottak magas kora, szellemi és fizikai állapota miatt nagyon nehéz elérni. De Šakić esetében ez is megtörtént, és tíz évvel később bekövetkezett haláláig börtönben maradt.

Pont ezzel szokták Önt vádolni, hogy öregembereket akar börtönbe záratni... Nem lenne elég a leleplezés?

- Nem. A célunk az, hogy - legalábbis elméletben - egyetlen náci bűnös se gondolhassa azt, hogy már végleg megúszta következmények nélkül. Amíg működnek olyan szervezetek, mint a Wiesenthal Központ, és olyan személyek, mint én, megvan az esély, hogy elkapják őket. Nem akarom, hogy nyugodtan, békében és gondtalanul éljék le a földi életük utolsó éveit. Nem érdemlik meg.

A másik célunk azonban az oktatás. Ma a holokauszttagadás - különösen Kelet-Európában - erőteljesen terjed. Kísérletek történnek arra, hogy újraírják a Soá történetét, és elrejtsék a gyakran nagyon jelentős szerepet játszó helyi náci kollaboránsok felelősségét. Ezért az elmúlt évtizedekben a nácivadászat mellett fontos feladatunk az, hogy emlékeztessük a világot és az embereket: a holokauszt során nemcsak a német és osztrák nácik álltak szemben a zsidókkal, hanem egész Európa.

Sokan - nem csak a szélsőjobboldalon - túlzottnak tartják a zsidó áldozatok kárpótlását. Nemrégiben azonban a Dore Gold volt izraeli ENSZ-nagykövet által vezetett jeruzsálemi kutatóintézet tanulmányt készített arról, hogy a holokauszt során az Európában elrabolt és kisajátított zsidó vagyonból mennyit adtak vissza a háború után. Mint kiderült, a mai áron mintegy 200 milliárd dollárnyi vagyonból legjobb esetben is 15 százalékot térítettek meg, és ez csak az anyagi veszteségre vonatkozik. Van adata arról, hogy a háborús bűnösök mekkora hányadát vonták felelősségre az elmúlt hatvanhét évben?

- Senki nem ismeri a pontos számokat, de a háború utáni négy-öt évben több százezer háborús bűnöst és kollaboránst állítottak bíróság elé Európában. Miután kiépült a vasfüggöny, ez a folyamat szinte teljesen leállt, mindkét oldalon. Sajnos a mai napig egyetlen kutató sem összesítette ennek a korai időszaknak az adatait. Pedig ez már a történelem része, én még meg sem születtem ekkor.

Pedig akkor lehetett igazán izgalmas nácivadásznak lenni...

- Kétségkívül így van. Kicsit irigylem az olyan embereket, mint Simon Wiesenthal, aki például kézre kerítette és bíróság elé állíttatta Franz Stanglt, a treblinkai és soribori koncentrációs tábor parancsnokát. A legtöbb személy, akiknek a nyomába eredtem, már nem volt ilyen kategóriájú bűnös, de ettől még ugyanolyan fontos minden egyes eset.

Az Eichmann-pert leszámítva a hetvenes évek végéig a téma mégis szinte feledésbe merült. Mitől került elő újra a holokauszt miatti felelősség kérdése?

- A hetvenes évek közepén nyilvánosságra került, hogy a háborút követően számos náci bűnös a múltját eltitkolva az Egyesült Államokba menekült. Amikor elindultak a vizsgálatok, más angolszász országok - Ausztrália, Kanada és Nagy-Britannia - is képbe kerültek, ahol szintén sokan meghúzták magukat. Ezzel párhuzamosan megnőtt a holokauszttal kapcsolatos érdeklődés, megrázó filmek, könyvek jelentek meg. A világ kezdett szembenézni egy olyan adóssággal, amit a háború után a nemzetek igyekeztek elfelejteni. Újabb nagy lökést adott a Szovjetunió felbomlása, mert ekkor lehetett először hozzáférni a szemtanúkhoz és dokumentumokhoz abban a térségben, ahol a legtöbb zsidót meggyilkolták. A kommunizmus idején a keleti hatóságok vagy teljesen elzárták ezeket az információkat, vagy nagyon hatékonyan manipulálták a nyugatiak felé a holokauszt kérdését. Nem tolerálták ugyan az antiszemitizmust, de akadályozták a szabad kutatást. A kommunizmus bukása után ezeknek a nemzeteknek szembe kellett nézni a múltjukkal és azzal, hogy állampolgáraiknak milyen felelősségük van a történtekben.

Kanadától Új-Zélandig a világ számos pontján kutatott. Azt írja, hogy ezzel a nemzeteknek is segíteni akar a múlt feltárásában. Hogyan fogadták ezt a különböző országokban?

- Minden ország külön történet, és egy olyat sem találtam köztük, ahol önként és alázattal megtették volna azt, amit tenniük kellett volna. Ez igaz az angolszász nemzetekre is. Más szóval, minden országot olyan kényszerhelyzetbe kellett hozni, hogy kénytelenek legyenek akcióba lépni. Ebből a szempontból az Egyesült Államok a legjobb példa, ahol miután világossá vált a felelősségük, sorra kezdték kiutasítani a háborús bűnösöket. De még itt is hosszú politikai küzdelem volt idáig eljutni. Hasonló tapasztalataink voltak Kanadában, bár ők sokkal kevésbé voltak eredményesek, mint az amerikaiak. Ausztrália és Nagy-Britannia sokáig hallani sem akart arról, hogy vizsgálatokat indítson, de végül legalább a jogi kereteket megteremtették a háborús bűnösök felelősségre vonásához.

Mire jutott Kelet-Európában?

- A volt kommunista országok a legkeményebb területnek számítanak. Ukrajna például soha egyetlen háborús bűnöst sem vizsgált, de a balti országokban is sok küzdelmünk volt. Nagy eredménynek tartom azonban, hogy Litvániában az általunk átadott dokumentumok alapján felülvizsgálták a háborús veteránoknak adott különnyugdíjakat. Egy bizottság megállapította, hogy sokan a nácikkal együttműködve részt vettek a zsidók kiirtásában, mielőtt a szovjetek ellen harcoltak. Legalább 200 ilyen háborús bűnöstől megvonták a kedvezményeket, amit nagy sikernek tekintek, mert ez is a történelmi igazságot erősíti.

Lassan az utolsó háborús bűnösök is meghalnak. Mihez kezd egy nácivadász nácik nélkül? Nyugdíjba vonul?

- Nem, szó sincs róla. Egyrészt még két-három évig folytatjuk a kutatásokat. Utána is lesz feladatunk: a holokauszttagadás és történelemhamisítás elleni harc. Ez Európában az egyik legégetőbb kérdés. A következő könyvem erről szól majd.

Új pálya az NBA helyett

Efraim Zuroff történészt, a Simon Wiesenthal Központ jeruzsálemi vezetőjét sokan az „utolsó nácivadászként” emlegetik, mióta 2002-ben meghirdette az „Utolsó Esély Akciót” (Operation Last Chance) a még életben maradt, de soha felelősségre nem vont náci háborús bűnösök felkutatására. Zuroff önéletrajzi könyvében elmondja, hogy eredetileg kosárlabda-játékos szeretett volna lenni az NBA-ben. Ez az álma nem valósult meg, de a tanulmányai során egy olyan témába botlott, ami mélyen megrázta, és egy életre szóló feladatot adott neki. Simon Wiesenthal küldetését tovább folytatva jogászok, politikusok és a média segítségével igyekezett rávenni a különböző országok hatóságait, hogy az általa össze­gyűjtött dokumentumok alapján indítsanak eljárást a még életben lévő háborús bűnösök ellen. Nyomozott többek között az auschwitzi „halál angyala”, dr. Joseph Mengele után is, akit Adolf Eichmannhoz hasonlóan Izraelben akartak bíróság elé állítani. Felkutatta a „mauthauseni mészáros”, dr. Aribert Heim rokonait, akik évtizedeken át rejtegették a szadista osztrák orvost. Magyarországon ő találta meg Képíró Sándor volt csendőr századost, az újvidéki mészárlás egyik felelősét, akit bíróság elé is állítottak. Efraim Zuroff az izraeli Efrat településen él, négy gyermeke és kilenc unokája van. 2008-ban Borisz Tadić szerb elnök Nobel-békedíjra javasolta, egy évvel később pedig Újvidék városa díszpolgárrá választotta.

Olvasson tovább:

Feliratkozás hírlevélre

 
Név: *
Email: *
Feliratkozással elfogadja a Hetek adatvédelmi elveit