Iránt megtámadni nem kell félnetek jó lesz ha mindenki egyetért mi nem ellenezzük - az esztergomi érsek Bánk bánnak írt válaszát plagizálva és aktualizálva viszonylag pontos képet kaphatunk arról a bizonytalanságról, amely a nukleáris Irán réme miatt tesped rá a nemzetközi közösségre. Az utóbbi hónapokban számos megoldási tervvel álltak elő a kompetens grémiumok és vezető hatalmak, de vélhetően maguk sem hittek saját útiterveikben, ugyanis végső megoldásként szinte mindig belebegtették a „katonai művelet" lehetőségét.
És egyre inkább úgy fest, hogy elő kell venni a jokert, tekintettel arra a kudarcra, hogy átmeneti gazdasági következményein kívül a diplomácia és szankciópolitika nem vette elejét az iráni nukleáris fegyverkezésnek. Irán felkerült a listára, legalábbis az amerikai védelmi miniszter meg van arról győződve, hogy Izrael támadni fog. Jeruzsálem ugyanis nem fogja megvárni, hogy a zsidó állam köré összehordott 200 ezer rakéta mellé Teherán - amely gonosz papagáj módjára rendszeresen a „cionista rezsim" eltörlésével fenyeget - tömegpusztító fegyvert szerezzen be.
Vészforgatókönyvek
Áser Jadlintól, az izraeli katonai hírszerzés ma már nyugdíjazott főparancsnokától idézett a közelmúltban az izraeli Mááriv című napilap: „Ha az iráni vezetők összeülnének és elhatároznák, hogy összeállítanak egy atombombát, akkor már rendelkezésükre állnának a források és összetevők, hogy ezt megtegyék. A jelen helyzetben Irán nukleáris fegyverkezése már nem az időn, hanem kizárólag Teherán döntésén múlik." A főparancsnok ráadásul mindezt nem ma, hanem négy évvel ezelőtt mondta.
Hasonló húrokat pengetett meg Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök is, aki január végén azt mondta Martin Dempsey amerikai vezérkari főnöknek (képünkön fent, jobbra), hogy eljött az idő az Irán elleni lépésekre, két okból is: a rezsim már túl van azon a ponton, ahol még szankciókkal meg lehet állítani a nukleáris fegyverkezését, illetve egyre csökken a lehetősége annak, hogy eredményes legyen az olajembargó.
A Fehér Ház azonban még hisz a szankciók erejében, és éppen ezért Leon Panetta amerikai védelmi miniszter (képünkön fent, balra) legnagyobb aggodalmai közé tartozik jelenleg az, hogy Izrael megelőző csapást mérhet az iráni atomprogramra, amely - a legutóbbi nemzetközi atomenergia-ügynökségi jelentés szerint is - célja tömegpusztító fegyver létrehozása. Panetta hangot is adott aggodalmainak, sőt azt jósolta, hogy Izrael április és június között a tettek mezejére léphet. Jeruzsálem szerint ugyanis ekkor érheti el Irán azt a fázist az atombomba kifejlesztésében, amikor már nem lehet megállítani, még katonai csapással sem.
Jeruzsálem eltökéltségének lehet a jele az, hogy Ehud Barak izraeli védelmi miniszter a közelmúltban lemondta az idei közös, májusra időzített amerikai-izraeli hadgyakorlatot - Barak döntését azzal indokolta, hogy Izrael bizonyos okoknál fogva nem tud a hadgyakorlatra összpontosítani.
Ezt követően a Fehér Ház belekezdett a vészforgatókönyvek gyártásába: milyen hatásai lehetnek egy izraeli támadásnak, vajon Irán beváltja-e a fenyegetéseit, és valóban megtámadja-e a régióban lévő amerikai érdekeltségeket, haditengerészeti egységeket, valamint lezárja-e a Hormuzi-szorost. (Utóbbi megakadályozására egyébként brit-francia-amerikai kooperációban egy flottaegységnyi hadihajó, élükön az amerikai USS Abraham Lincoln repülőgép-hordozóval már megérkezett a Perzsa-öbölbe, és az iráni dörgedelmek dacára ellenállás nélkül haladt át a szoroson.)
Kérdés azonban, hogy mekkora feszültséget váltana ki Jeruzsálem és Washington között egy izraeli katonai akció. Vannak elemzők, akik szerint az Egyesült Államok felsorakozna a zsidó állam mögött, mások pedig inkább arra hajlanak, hogy az 1956-os szuezi válsághoz hasonló ellentétet szülhet egy izraeli „magánakció".
„Rövid és véres"
Ebbe az egész vegyületbe érdekes színt kavarhat az is, hogy már javában zajlik a 2012-es amerikai elnökválasztási kampány, a republikánusok pedig azzal vádolják Obamát, hogy a „busz alá hajította Izraelt". Egy izraeli katonai akció azonban könnyen befolyásolhatja az amerikai szavazókat egy olyan rendszerben, ahol Obama azzal gyűjtött be babérokat, hogy pontot tett az Egyesült Államok iraki háborújának a végére, Afganisztánban ígéretet tett a közeli finisre, a líbiai akciót pedig a távolból, komolyabb amerikai erőforrások mozgósítása nélkül kísérte végig (és így szeretné ezt Szíriában is, ahol szintén külföldi arab zsoldosok és a rezsim hadseregéből dezertált katonák harcolnak).
Ennek ellenére Izrael határozott a saját nemzetbiztonsági céljait illetően: a múlt héten zajló hercliai izraeli biztonságpolitikai konferencián több főtiszt és izraeli kormánytag vázolta a regionális bizonytalanságra - amelynek Irán mellett egy másik fontos gócpontja a forrongó Szíria - válaszul kialakított álláspontot. Az izraeli vezérkari főnök, Benni Gantz altábornagy arra emlékeztetett, hogy az Izrael elleni fenyegetések egyáltalán nem tűntek el. Mint mondta, legalább nyolc szíriai hadosztály található Izrael északi határai és Damaszkusz között, és ezek a jelenleg inaktív egységek gyorsan harckészültségbe helyezhetők. A főtiszt szerint a zsidó állam ellenségei tisztában vannak azzal, hogy egy Izrael ellen indított háború „rövid és véres" lenne, de várhatóan ennek ellenére is meg fogják kísérelni Izrael felszámolását.
Gantz szerint ez része annak az arab stratégiának, amely Izrael „stratégiai felmorzsolását" tűzte ki célul, mivel rájöttek arra, hogy hagyományos harcmodorral képtelenek megsemmisíteni a zsidó államot. „A Gázai övezet és Libanon a Hezbollah, az Iszlám Dzsihád, valamint a többi terrorszervezet általunk ismert legnagyobb fegyverraktárai közé tartoznak" - emlékeztetett a vezérkari főnök, majd hozzátette: a Közel-Kelet jelenleg sokkal intenzívebben fegyverkezik, mint bármely más térsége a világnak, és ennek az arzenálnak elsősorban Izrael a célpontja.
Aviv Kohavi izraeli dandártábornok, az izraeli katonai hírszerzés vezetője pedig arra figyelmeztette hallgatóságát Hercliában, hogy Irán már szert tett annyi urániumra, amelyből akár négy nukleáris robbanófej is előállítható. Az izraeli katonai hírszerzés főnöke szerint Irán szándékai egyértelműek: hegemón és nemzetközi játékos kíván lenni a térségben. „Azt állítják, hogy békés célból fejlesztik a nukleáris szektort, de a forrásaink minden kétséget kizáróan azt bizonyítják, hogy Irán atomfegyver előállításán fáradozik" - mondta a hírszerzés feje. Hozzátette: Izrael jelenleg mintegy 200 ezer ellenséges rakéta fenyegetésének árnyékában él, amelyek elérik a zsidó állam bármely pontját. Az azerbajdzsáni és thaiföldi merényletkísérletekre reagálva pedig aláhúzta: az iráni rezsim al-Kudsz kommandója az egész világon fenyegeti az izraeli és zsidó célpontokat.
Ennek mintegy cinikus alátámasztásaként szólalt meg múlt hét pénteken Ali Hamenei ajatollah, Irán legfelsőbb vezetője. „Szent üzenetében" arra figyelmeztetett, hogy az iszlám köztársaság nem fog meghajolni a nemzetközi nyomás előtt, és megtorlásokkal fenyegetett az országát sújtó olajembargó miatt. Az ajatollah hozzátette: „támogatunk és segítünk minden olyan országot vagy csoportot, amely a cionista rezsim (Izrael) ellen kíván harcolni (...) a »rákként létező« cionisták hamarosan eltűnhetnek a Föld színéről".
Krokodilkönnyek iránért
Niall Ferguson, a Harvard Egyetem brit történészprofesszora, akit 2004-ben a Time magazin beválasztott a világ 100 legbefolyásosabb embere közé, úgy véli, hogy Izraelnek meg kell támadnia Iránt, mégpedig minél elõbb, hiszen az iráni fenyegetés hasonló ahhoz, amit az arab világ jelentett Izrael számára 1967-ben.
Ferguson az amerikai Newsweeknek nyilatkozva arra is felhívta a figyelmet, hogy a Nyugat önelégültsége is komoly veszélyt jelent: „Barack Obama amerikai elnök akár szeretné, akár nem, kénytelen lesz Izrael segítségére sietni, ha Jeruzsálem katonai csapást mérne Iránra, annak nukleáris programja lassítása vagy elpusztítása érdekében”.
Ami az egész muzulmán világ felháborodását illeti, „Afrika összes krokodilja nem tudna annyi hamis könnyet ejteni, mint amennyit a régió szunnita hatalmai hullatnának, amennyiben a síita Irán nukleáris ambícióit megfékeznék” – mondta a harvardi professzor. Véleménye szerint a támadást nem követné gazdasági krízis, hiszen az európai recesszió alacsonyan tartaná az olajárakat, ráadásul Szaúd-Arábia már ígéretet is tett arra, hogy több kõolajat exportálna, amennyiben Irán korlátozná a kivitelt.
Azoknak az Amerika-ellenes és anticionista csoportoknak, amelyek szerint a támadás megerõsítené a regnáló Mahmúd Ahmadinezsád hatalmát, a professzor azt üzente: „Küldjék el nekem azoknak a rezsimeknek a listáját az elmúlt hatvan évbõl, akik túlélték egy ehhez hasonló katonai csapás megaláztatását. Az elsõ öbölháborút túlélõ Szaddám Huszeinre tudok csak gondolni, de õt is elkaptuk a második körben.” „A háború gonosz – vélekedett Ferguson –, de néha egy megelõzõ csapás kevésbé gonosz, mint a megbékélés politikája. Az emberek becsapják önmagukat, ha nem látják be, hogy egy atomfegyverrel rendelkezõ Irán mibe kerülne mindnyájunknak.” (Szekeres Katalin)
