Kereső toggle

Elpárolgott a bizalom

Az Economist vezető elemzője Európa és Magyarország válságáról

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A demokráciák nagyon jól működnek akkor, ha növekszik a gazdaság, és javakat kell szétosztani az emberek között, ugyanakkor nem nagyon alkalmasak arra, hogy szétterítsék a társadalomban a fájdalmas döntések hatásait, amikor a gazdaság zsugorodik - állítja Philip Coggan, az Economist vezető pénzügyi elemzője. Coggan, aki korábban húsz éven át a Financial Times szerkesztője volt, Paper Promises (Papírra rótt ígéretek) címmel írt könyvet a pénz és a hitelek történetéről.

Amikor megvettem az Ön könyvét, a kiadó a bankkártyámról egy gombnyomásra elektronikus úton leemelte a vételárat. Az ilyen elvont formában létező pénz különbözik-e bármiben is az „igazi" pénztől?

- Igen, ha elég régre nyúlunk vissza.

A középkorban a pénz szinte kizárólag fém formájában létezett. A hétköznapokban rézpénzt használtak, ennél értékesebbek voltak az ezüst- és aranyérmék. A későbbi bankjegyek is fizikai formában léteztek. A „láthatatlan" pénz tehát viszonylag új találmány. A különbséget akkor látjuk, ha figyelembe vesszük a pénz két alapvető funkcióját: azt, hogy egyrészt értéket őriz, másrészt a kereskedelem eszköze. Az elektronikus pénz ideális az internetes vásárlásra, hiszen nehézkes lett volna Önnek aranyérméket vagy akár papírpénzt küldeni a tengerentúlra a könyvkiadónak. Más a helyzet azonban az értékőrzéssel: erre nem ideális az elektronikus pénz.

Miért?

- A történelemben mindig konfliktusban állt egymással a pénz két különböző funkciója. A nagy feladat annak biztosítása volt, hogy se túl sok pénz ne legyen forgalomban, mert akkor az értékállósága csökken; de ne is legyen túl kevés, mert akkor az a kereskedelmet akadályozza. Nyilvánvalóan senki nem akarja azt, hogy a pénz úgy elértéktelenedjen, mint azt az első világháború után Németországban, vagy 1946-ban Magyarországon és a közelmúltban Zimbabwéban láttuk, mert akkor már egyik funkcióját sem képes ellátni. Az arany és ezüst értékállóságát az biztosítja, hogy korlátozott mennyiség áll rendelkezésre belőle. Amíg a papírpénz értéke ehhez volt kötve - a háborús időszakokat leszámítva -, gyakorlatilag nem volt infláció a nyugati világban. Miután azonban a forgalomban lévő pénzt elszakították az aranyfedezettől - vagyis már nem volt érvényes az ígéret, hogy minden papírpénzt a kibocsátó bank kívánságra adott mennyiségű aranyra vált át -, lehetővé vált, hogy tetszőleges mennyiségű pénz kerüljön forgalomba.

A könyvében utal arra, hogy a pénzkibocsátás és -elfogadás mindig bizalmi kérdés volt. Ma sokkal több pénz van forgalomban a világon, mint valaha. Ez azt jelenti, hogy sokkal nagyobb a bizalom is a bankok és a pénz használói között? A közhangulat nem ezt mutatja...

- Olyan értelemben nőtt a bizalom, hogy ma sokkal nagyobb a kereskedelmi forgalom, mint valaha. Közel száz éve beszélhetünk globális kereskedelemről, és ma már a hálószobánkban az ágyban fekve is megrendelhetünk szinte bármit bárhonnan a világon. Ez bizalmat feltételez, hiszen az előbbi példában Ön is elküldte a pénzt a kiadónak, bízva abban, hogy cserébe megérkezik a könyv, és fordítva. Az elmúlt években kiderült azonban, hogy túlígértük magunkat. Ennek következtében egyes országokban megtört a bizalom bizonyos bankokkal szemben.

Az adósságválság azt mutatja, hogy már egyes államok felé is megingott a bizalom...

- Alapvetően az államok bocsátanak ki pénzt. Amikor azonban egy bank a nála elhelyezett betétek egy részét kihelyezi hitelként, valójában szintén pénzt bocsát ki, hiszen ugyanarra az összegre igényt tart a betét elhelyezője és a hitelfelvevő is. A bank csak akkor teheti ezt meg, ha megvan iránta a bizalom és az állam iránt is, hogy a pénz megőrzi az értékét. Ma azonban Görögországban senki nem hiszi el, hogy az állam képes lenne kifizetni az adósságait, ami azt jelenti, hogy megszűnt az országgal és így a bankjaival szembeni bizalom.

A biztonságos megoldás tehát az, ha kevesebb pénz van forgalomban?

- A múlt század harmincas éveiben egyes országok megpróbáltak visszatérni az aranyfedezethez. A szigorú feltételek miatt azonban kevés pénz került forgalomba, emiatt aztán lelassult a kereskedelem, és megállt a növekedés. A világválság után azok az országok álltak a leggyorsabban helyre, akik legkorábban adták fel az aranyfedezetet. Vannak tehát olyan helyzetek, amikor a több pénz segíti a gazdaságot. 1971-ben az utolsó kapocs is megszakadt, ami a pénzt még az aranyfedezethez kötötte. Azóta gyakorlatilag nincs korlátja a pénztermelésnek. A pénzbőség áremelkedéshez és spekulációhoz vezetett, ami miatt még több pénzre volt szükség. Ebben a spirálban már senki nem tudta garantálni azt, hogy a többletpénz a gazdaságot, és nem a túlfűtött tőzsdei kereskedést szolgálja.

Nincs ellentmondás abban, hogy az emberek ma épp azokra haragszanak leginkább, akik a pénzt „termelik"? Az Occupy-mozgalom a Wall Street és általában a bankok ellen mozgósít, a dél-európai országokban szinte folyamatosak a tömegtüntetések a kormányok ellen.

- A bankok - legalábbis egyes bankok - gondatlan működése mindenképpen felelős, és a törvényhozók is, akik olyan szabályokat hoztak, amelyek lehetővé tették azt a magatartást. A tüntetésekkel kapcsolatban azonban érdekes megfigyelni, hogy Amerikában mindkét oldalról vannak tiltakozások. Az Occupy Wall Street (Foglaljuk el a Wall Streetet!) mozgalom a kapitalizmus ellen tüntet, és több pénzt követel a társadalomnak, míg a Tea Party konzervatív népi kezdeményezés a pénzügyi takarékosságot hirdeti, kisebb államot és költségvetést, vagyis kevesebb pénzt szeretne látni. Ez azért új, mert a populista mozgalmak eddig általában az állami kiadások növelését sürgették, ami egybeesik a bankok és a piacok érdekeivel is, hiszen így emelkedik a forgalom, valamint nő a termékek és az ingatlanok ára, ezen keresztül pedig a profitjuk is.

Könyvében részletesen ír arról, hogyan változott meg az adósággal kapcsolatos közfelfogás. Míg régebben szégyennek számított az adósság, az utóbbi évtizedekben szinte élhetetlennek tekintették azt, aki nem próbálta meg a lehetőségeit hitelből kibővíteni. Várható, hogy a válság hatására ez újból megváltozik?

- Az elmúlt harminc évben valóban rendkívül megváltozott az, ahogyan az adósságról gondolkozunk. Apám, aki a harmincas években nőtt fel, mindig is idegenkedett a hitelkártyáktól. Számára az adósság a válságot és kiszolgáltatottságot jelentette. A nyolcvanas-kilencvenes években viszont az európai emberek kezdték a hiteleket a gazdasági szabadság eszközének tekinteni, mondván, hogy így mindenki eldöntheti, mit, mennyit és mikor akar vásárolni. Ehhez persze azt feltételezték, hogy a jövedelmeik folyamatosan nőni fognak, így vissza tudják majd fizetni a pénzt.

A hitelezés alapvetően bizalomra épül. Maga a szó is erre utal: a kredit szó gyökere a latin credere, vagyis a bízni jelentésű ige. A hitelező bízik abban, hogy az ingatlan- és részvényárak, valamint a jövedelmek emelkedni fognak, így az adós vissza tudja fizetni kamatostól a felvett pénzt. A kölcsönvevő szintén a növekedésben bízik. Egy olyan társadalomban, ahol növekszik a lakosság száma, indokolt lehet az ilyen bizalom. Európában azonban most szinte megállt a gazdasági növekedés, és a lakosság száma is stagnál, vagy éppen csökkenésnek indult. Kifulladt a „baby-boom" lendülete, ami egyre nagyobb munkaerőt és vásárlóerőt kínált a gazdaságnak. Ez a népes generáció mostanában kezd nyugdíjba vonulni. Amikor az emberek kisebbre akarják cserélni a házukat, rá kell jönniük arra, hogy nincs már elég fiatal, aki megvegye azokat. Emiatt az ingatlanárak esésnek indulnak. Más vagyontárgyak esetén is ez a helyzet. Szinte olyan ez, mint egy piramisjáték: egyre több embernek kell megjelennie ahhoz, hogy a növekedés folyamatos legyen. Ha nincs elég új ember, akkor a vagyontárgyak értéke csökkenni fog. Japánban a részvények ma negyedével érnek kevesebbet, mint húsz évvel ezelőtt, és az ingatlanárak is harminc-negyven százalékkal estek. Ezért kisebb a bizalom is. A kölcsönadó nem bízik annyira abban, hogy az adós visszafizeti a hitelt, és fordítva. Nagy-Britanniában az emberek nagy többsége három-négy éve nem kapott semmilyen fizetésemelést. A legtöbben nem voltunk erre felkészülve, de ma már szinte mindenki óvatosabb a hitelekkel.

Az euróválságnak mi az alapvető oka? Alig több mint tíz éve van közös pénz Európában, és máris a megszűnéséről hallani...

- A felhalmozódott államadósságoktól kétféleképpen lehet megszabadulni. Egy ország leértékelheti a valutáját, hogy „elinflálja" az adósság egy részét. (Régebben ezt a pénzérmék „hígításával" érték el, amikor az arany- és ezüstpénzek nemesfémtartalmát csökkentették, bár ez egy körülményes és népszerűtlen módszer volt.) Az európai országok a huszadik században azért szakadtak el az aranyfedezettől, hogy leértékelhessék a valutájukat, hiszen ha a pénz húsz százalékkal kevesebbet ér, akkor az adósság is ennyivel kisebb terhet jelent.

Amikor azonban az országok egy közös valutához csatlakoznak, már nem tehetik ezt meg. A problémából csak azzal lehet kitörni, ha az ország olyan versenyképessé válik, mint Németország, ami nagyon nehéz feladat, vagy pedig fizetésképtelenséget kell jelentenie az adósságra, hacsak nem tud kívülről segítséghez jutni, ami ma szintén egyre nehezebb.

Az emberek ezt nem akarják elfogadni.

- A demokráciában nagyon nagy nyomás nehezedik a társadalomra, és az emberek lázadnak ez ellen, mint Görögországban, Spanyolországban vagy Olaszországban.

Mi a valószínűbb: Németország megunja azt, hogy állandóan másokat kell kisegítenie, és visszaállítja a márkát, vagy az, hogy a déli országok közül egy vagy több csődöt jelent?

- Az utóbbi. Nem hiszem, hogy a németek valaha is kilépnének egyoldalúan az eurózónából, egyes országok azonban államcsődbe juthatnak. Viszont a fizetésképtelenség még nem jelenti feltétlenül azt, hogy ezek az országok az eurózónából is kilépnek. Ha ugyanis feladják az eurót, attól még euróban lesz nyilvántartva az adósságuk (hasonlóan a magyar devizahitelekhez). Ha azonban visszaállítják a lírát, a drachmát vagy a pesetát, akkor az harminc-negyven százalékkal kevesebbet ér majd az euróval szemben, így a probléma egyáltalán nem oldódik meg az államcsőd után. Így ha már végképp elkerülhetetlen a fizetésképtelenség, akkor miért ne euróban adósodjanak el, bennmaradva a közös valutarendszerben. Ezzel megmaradnak a járulékos előnyök, a segélyek lehetősége Németországtól vagy a zóna más erős tagállamaitól. Ha Görögország elhagyná az eurót, ettől még nem javulna az exportképessége.

Magyarország más utat próbál járni: a nyolcvan százalék körüli államadósság ellenére gazdasági szabadságharcot hirdetett. Van-e ennek bármi realitása?

- Mi itt az Economistnál mélyen kételkedünk abban, hogy a magyar kormány gazdasági terve működőképes lenne, különösen ami a jegybank függetlenségének korlátozását illeti. Függetlenül attól, hogy Magyarország meg tudja-e őrizni a fizetőképességét, vagy sem, ez a politika hibás, és kudarcot vallott. Természetesen mindig lehet bízni abban, hogy valahogy majd csak lesz, mondván, hogy mások is megúsztak már ilyen nehéz helyzetet. A Magyarországgal kapcsolatos hitelmutatók és az ország leminősítése azt jelzi, hogy a piacokat nem győzték meg a kormányzati bejelentések. Az ilyen politikával az a probléma, hogy csak addig működik, amíg az adósságra fizetendő kamatok nem kezdenek el meredeken emelkedni. Ha ez megtörténik, akkor az ország rettenetes csapdába kerül. Egyre nehezebb lesz ugyanis az adósságok finanszírozása, a piacok viszont még jobban tartanak az államcsőd veszélyétől, és ezzel tovább emelkednek a kamatfelárak. Ebbe a csapdába került Görögország és Írország is. Ha a magyar kormány célja az volt, hogy meggyőzze a külföldi befektetőket arról, hogy továbbra is érdemes itt befektetni, akkor ez a politika kudarcot vallott.

Viszonylag új jelenség az, hogy a hitelminősítők vagy olyan pénzügyi szervezetek, mint az IMF és az Európai Központi Bank döntései akár kormányok bukásához vezethetnek. Hogyan befolyásolja ez a demokráciát, a választók szabad döntését?

- A kormányok korábban is függtek a piaci körülményektől, és ez befolyásolta a politikájukat. Ma új az, hogy a hitelezők igyekeznek a pénzügyi politika befolyásolását - például a kamatlábak alakítását - kivonni a választók döntése alól, és független szereplők, elsősorban a jegybankok vagy európai központi szervezetek kezébe adni azt. Ezzel az Európai Unió vétójogot kap a nemzeti költségvetések felett. Ezt látjuk Görögországban és Olaszországban, ahol már olyan személyek vezetnek, akiket soha nem választottak meg semmilyen hivatalra. Ez mindenképpen kihívást jelent a demokráciára nézve. A demokráciák ugyanis nagyon jól működnek akkor, ha növekszik a gazdaság, és javakat kell szétosztani az emberek között, ugyanakkor nem nagyon alkalmasak arra, hogy szétterítsék a társadalomban a fájdalmas döntések hatásait, amikor a gazdaság zsugorodik. Görögország ezzel a dilemmával szembesült: mi a jobb, ha hagyjuk azt, hogy a piacok diktáljanak nekünk, vagy az, ha a németek és Brüsszel mondják meg, hogy mit csináljunk. Ha azonban egy ország csökkenti az adókat, és így kevesebb pénzhez jut, akkor külső forrást kell találnia ahhoz, hogy a különbözetet kipótolja. Ha nem akarjuk, hogy hitelminősítőknek, bankoknak és más külső tényezőknek vétójoga legyen a gazdaságpolitikánk - vagy magánemberként a személyes döntéseink - felett, akkor nincs jobb megoldás: ne kérjünk kölcsön.

Olvasson tovább: