Kereső toggle

A döntés völgyében

A palesztinok tárgyalás helyett az ENSZ-hez fordulnának

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Barack Obamának lapzártánkkor az ENSZ-ben elmondott beszéde alaposan lehűtötte Mahmúd Abbász reményeit, hogy még az őszi ülésszakon színvallásra kényszeríthetik a palesztin állam elismerésének kérdésében. Az amerikai elnök leszögezte, hogy nem lehet egyoldalú lépésekkel kiváltani a tárgyalásokat. A palesztin indítványt sok ország támogatja, de Nicolas Sarkozy francia elnök figyelmeztetett: az Egyesült Államok vétója erőszakhoz vezethet a térségben. Igaz, a halasztás is az utcára küldheti a tömegeket.

A PFSZ  immáron két éve rendszeresen elutasítja a konfliktus párbeszéddel való rendezését (a Palesztin Hatóság az Arafat-féle Palesztin Felszabadítási Szervezet Végrehajtó Bizottságának alárendelten működik az oslói szerződés alapján, így politikai kérdésekben továbbra is a PFSZ szava a döntő - a szerk.). A tárgyalások felvételét teljesíthetetlen és jogsértő előfeltételekhez kötötte annak érdekében, hogy ennek terhét Izraelre hárítsa. (Eszerint Izraelnek végleg és teljes mértékben be kellett volna szüntetnie a '67-ben elfoglalt területeken létesített zsidó városok és falvak építését, és még a tárgyalások megkezdése előtt köteleznie kellett volna magát a '67 előtti vonalakra való visszavonulásra.) E követelések súlyosan sértették az oslói megállapodásokat, és a tárgyalások puszta értelmét is kétségbe vonták. A PFSZ korábban eldöntötte, hogy a palesztin államot egyoldalúan kívánja kikiáltani azért, hogy ne kösse meg a palesztinok kezét a további követelések (például a menekültek tömeges visszatérése) érvényesítésében.

Az amerikai adminisztráció és a nemzetközi kvartett lapzártánk idején is igyekszik rávenni Abbászt, hogy az utolsó pillanatban álljon el az ENSZ-hez benyújtandó kérelmétől.

A palesztin vezetés azonban hajthatatlannak tűnik szándékában, hogy az ENSZ-hez fordul tagfelvételi kérelemmel. Az ENSZ alapokmánya értelmében minden „békeszerető állam" taggá válhat, ha a Biztonsági Tanács legkevesebb kilenc tagja javasolja, feltéve, ha az állandó tagok egyike sem emel kifogást, és a Közgyűlés kétharmados többséggel elfogadja azt.

Barack Obama jelezte, hogy vétót emel a Biztonsági Tanácsban. Ennél sokkal kedvezőbb megoldás lenne Amerika számára az, ha a javaslat nem kapja meg a BT kilenc tagjának a támogatását, mert így „megúszná" a vétót, ami az arab világban további bizalmatlanságot gerjesztene Washingtonnal szemben. (Lapzártánk idején úgy tűnt, hogy a közép-afrikai egymillió lakosú Gabon lehet a mérleg nyelve: ha nem támogatják a palesztin javaslatot, az elvérezhet a BT-ben - a szerk.) Ha ez akár így, akár úgy megtörténik, akkor a javaslat hiába kerül a Közgyűlés elé, „Palesztinából" nem lesz az ENSZ 194. tagállama. A Közgyűlés nem bírálhatja felül a Biztonsági Tanács döntését, de magasabb szintre, „nem tag, megfigyelő állammá" emelheti „Palesztina" státusát. (Jelenleg a Vatikán az egyetlen ilyen minősítésű állam.) Egy ilyen határozat megnyithatja a palesztinok előtt az ENSZ szakosított szerveihez, a nemzetközi konvenciókhoz való csatlakozás, valamint a Nemzetközi Büntetőbírósághoz és a Nemzetközi Bírósághoz folyamodás útját.

Sokan hivatkoznak a történelmi párhuzamra, mondván, Izrael létrejöttét is az ENSZ „hagyta jóvá". Ez azonban tévedés: az ENSZ-közgyűlés 1947-es 181. számú ajánlását Izrael elfogadta, de az arabok elutasították azt. Az ENSZ akkor szinte semmit sem tett, hogy ajánlásának érvényt szerezzen. 1948. május 14-én Tel Avivban Ben Gurion kikiáltotta Izrael államát. Másnap öt arab állam hadserege lépett jogellenes agresszióval az ország területére. Hiába: Izrael a saját erejéből megnyerte a háborút, és érvényt szerzett államalapító akaratának. A palesztinok nem hivatkozhatnak erre a „határozatra", mert a felosztási ajánlás a saját ellenkezésük és háborús agressziójuk miatt hiúsult meg, és nem lépett hatályba.

Az ENSZ-indítvánnyal Abbász célja nem a konfliktus lezárása és két egymással békében élő állam megteremtése. Lépésével azt szeretné elérni, hogy a világszervezet „megszállás alatti államként" kezelje „Palesztinát", Izraelt pedig jogellenes agresszorrá minősítse. Ezzel szeretné kikényszeríteni az izraeli csapatoknak a Nyugati-partról való teljes kivonását és az 5-7 millió palesztin menekült az Izraelben (nem a palesztin területeken!) való letelepítését. A közgyűlési határozattal egyben kibővülnek a „jogháború" kiszélesítésének lehetőségei. Abbász Izraelt „megszállóvá, fasisztává és fajgyűlölővé" akarja minősíttetni, és dél-afrikai mintára fokozatosan megfosztaná jogaitól és szuverenitásától. (Ennek a delegitimációs folyamatnak újabb lépése lesz a New Yorkban megrendezendő III. Durban-konferencia - lásd keretes írásunkat.)

A közgyűlési „határozatnak" nincs és nem is lesz kötelező ereje, de morális súlya nagyban függ attól, hogy az európai államok miképpen döntenek. Csak remélhetjük, hogy a döntés elvi alapokon történik majd.

Ehhez fontos tudni, hogy „Palesztina" a jelenlegi valóság szerint se nem állam, se nem békeszerető. Nem állam, mert nincsen egybefüggő és körülhatárolt területe. A Gázai övezet és a Nyugati-part teljesen különálló. A közgyűlési indítvány a '67-es „határok" közé tenné „Palesztinát", ám a palesztin vezetés - többek között - azért sem kiáltja ki államát, hogy ne veszítse el a felosztási javaslat szerinti 1947-es „határvonalak" iránti igényét.

További probléma, hogy ennek az entitásnak nincs konkrétan meghatározott népessége sem. A „palesztinok" semmiben sem különböznek a szomszédos arab államok lakosságától. Bárki tetszése szerint „palesztinná" válhat, ha érdekei úgy kívánják. (Jellemző, hogy míg Abbász ötmillió, addig Nabil Szaat, a PFSZ-főtárgyalója hét millió menekültet akar Izraelben letelepíteni.) „Palesztinának" nem egy legitim, hanem két illegitim kormánya van. 2010 januárjában lejárt Mahmúd Abbász elnöki megbízatása a PH élén, az elnöki rendelettel kinevezett kormányfő, Szalám Fajjád pedig nem élvezi a Hamasz-többségű Palesztin Törvényhozó Testület bizalmát, így jog szerint nem tekinthető legitim kormányfőnek.

A Hamasz 2006-ban megnyerte a választásokat, jogszerűen kinevezte a saját kormányfőjét, Iszmail Hanijét, de aztán 2007 nyarán véres katonai puccsal iszlám diktatúrát vezetett be Gázában. A választottak megbízatása már ott is lejárt 2010 januárjában, amelyet szintén nem újítottak meg. A nemzetközi kvartett sem fogadja el a Hamasz-kormányzatot, mert az nem ismeri el Izraelt, nem tartja tiszteletben a PFSZ Izraellel kötött szerződéseit és nem hajlandó lemondani a terrorizmusról. Ráadásul ez az entitás nem is szuverén: a tengerparti vizeket, a légteret és a szárazföldi határokat Izrael ellenőrzi, a Nyugati-parton pedig az oslói szerződésben kijelölt (B-típusú) területeken kizárólag Izrael felelős a biztonságért, máshol pedig (a C-típusú területeken) a PH semmiféle felügyeletet nem gyakorol. „Palesztina" nem folytathat külpolitikát, nem csatlakozhat nemzetközi konvenciókhoz, nem köthet lényegesebb államközi szerződéseket és nem léphet jogszerűen diplomáciai kapcsolatokra más államokkal. Az oslói egyezményt az EU tanúként aláírta, így az ma Magyarországot is kötelezi.

Az állami elismerést kérő palesztin fél emellett nem is békeszerető, mert a két szövetséges (Hamasz és PFSZ) alapokmányának kizárólagos célja, hogy Izraelt „iszlám dzsiháddal", illetve „fegyveres kommandóakciókkal" (terrorral) felszámolják, lakóit elűzzék (etnikai tisztogatás), illetve megsemmisítsék (népirtás).

A Durban-vádpontok

A dél-afrikai Durbanben 2001. szeptember 10-én, az Egyesült Államok elleni támadások elestéjén ért véget a nem kormányzati és civilszervezetek részvételével tartott rasszizmusellenes világkonferencia, amelynek zárónyilatkozata az Izrael- és cionizmusellenes záradékai miatt nagyobb port kavart, mint maga a rendezvény. A dokumentum nyolc pontban, példátlanul éles hangvétellel ítélte el Izraelt. A nyilatkozat többek között követelte az ENSZ „cionizmus egyenl rasszizmus” határozatának visszaállítását. A Simon Wiesenthal Központ párizsi irodájának vezetje azt mondta, hogy a zárónyilatkozat „Goebbelst is boldoggá tette volna”, st ha a világszervezet is magáévá teszi ezeket a vádakat, akkor a határozatot az „ENSZ Mein Kampfjának nevezhetjük”.
Durban azonban nem ért véget 2001-ben: azóta már tartottak egy utókonferenciát, a harmadikat pedig most készülnek megrendezni az ENSZ-közgyŐléssel párhuzamosan, emiatt több tucat ország – köztük Franciaország, Csehország, Olaszország, Hollandia, Ausztrália, Ausztria, Németország, Bulgária, Nagy-Britannia – úgy döntött, hogy az egyoldalúan Izrael megbélyegzésére törekv napirend miatt nem vesznek részt a New York-i rendezvényen. Irwin Cotler, volt kanadai igazságügy-miniszter, aki részt vett a tíz évvel ezeltti dél-afrikai konferencián, a Jerusalem Postban megjelent írásában azt állítja, hogy Durban „az antiszemitizmus új hullámának, az anticionizmusnak lett az elszobája. Tíz évvel a találkozó után ezen eseményekre valahogy senki sem emlékszik… Ami Durbanben történt ijeszten orwelli világot idéz: eredetileg a szervezk a rasszizmus elleni harc jegyében kívánták megrendezni a konferenciát, de menetközben valahol célt tévesztett, és rasszista fesztivállá alakult, amely Izrael és a zsidó nép elleni küzdelemre hirdetett toborzót. A rendezvénysorozat alatt megemlékeztek volna a dél-afrikai apartheidrendszer leszámolásáról, de ehelyett alaptalanul Izraelt bélyegezték meg mint közel-keleti apartheidbirodalmat. Az emberi jogok biztosításának megvitatása helyett Izraelt egyfajta modern geopolitikai antikrisztusként állították be”.
A probléma a Teheránban tartott elkonferenciával kezddött 2001 februárjában. A szervezk minden zsidó civilszervezetet kitiltottak a konferenciáról, és egy kizárólag Izrael ellen irányuló vádiratot fogalmaztak meg. Teheránban négy vádpontot fogalmaztak meg Izraellel szemben, amelyek azóta is visszaköszönnek. Ezek közül az els a Nyugati- part és a Gázai övezet megszállása, ami „az emberiség elleni bŐncselekmény, az apartheid egyik új formája, a nemzetközi béke és biztonság fenyegetése”. (Szeptember 11-e után az ENSZ Biztonsági Tanácsának 1373. számú határozata ennek az ellenkezjét mondta ki: a terrorizmust nevezte a nemzetközi béke és biztonság fenyegetjének, amelyre semmilyen sérelem nem szolgálhat indokul. Teherán és késbb Durban is azonban „ellenállásnak” minsítette a terrorista akciókat a megszálló izraeli hatalommal szemben.)
A második pont majd hatvan éves vélt sérelemre épít: Izraelt „etnikai tisztogatással” vádolták meg amiatt, hogy „elŐzték” a palesztinai arabokat a földjükrl. Valójában a palesztin menekültek az arab hadseregek támadása után indult háború miatt kerültek a határokon kívülre.
A harmadik vádpont szerint, mely ersen középkori antiszemita felhangokat idéz, Izrael felels a világ összes bajáért, „a nemzetközi kútmérgez”. A teheráni konferencia alkalmából az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága el is ítélte Izraelt – és egyedül Izraelt – háborús bŐncselekmény és emberiség ellen elkövetett bŐncselekmények miatt. Negyedszer, a durbani dokumentumok új perspektívából élesztették újjá a „holokausztok” fogalmát, szándékosan többes számmal és kisbetŐvel utalva a fogalomra. Figyelmeztették Izraelt a palesztinokkal szemben tanúsított bánásmódjára, amely él példája lehetne az „igazi” holokausztnak. A cionizmust nem pusztán rasszista jelzvel bélyegezték meg, hanem egy rasszista ország erszakos eszközeként is. Ez is magának az antiszemitizmusnak az egyik formája, amit a teheráni nyilatkozat után négy évvel hatalomra került Ahmadinezsád iráni elnök hivatalos állami politikává emelt. (Lrincz Dorothy)

Olvasson tovább: