Az izraeli–palesztin tárgyalások, úgy tûnik, hogy végleg zsákutcába jutottak. Mahmúd Abbász, a Palesztin Hatóság elnöke az ENSZ szeptemberi ülésszakára benyújtja a palesztin állam elismerésére és a világszervezetbe való tagfelvételére a kérelmet. Ezt Barack Obama ellenzi, és valószínûsíthetõen megvétózza a Biztonsági Tanácsban. Az ENSZ-közgyûlés azonban nagy többséggel megszavazhatja a palesztin állam elismerését.
Ez a lépés gyakorlatilag az oslói szerzõdések felmondását jelenti, és Izraelt felszabadítja a korábbi elkötelezettségei alól. A jeruzsálemi kormány annektálhatja a Nyugati partot vagy a jelenleg is az ellenõrzése alá tartozó részeit. Így megtörténhet, hogy a palesztin állam megszületése helyett a nemzetközi közösség minden erõfeszítése ellenére a kérdés hosszú idõre (vagy akár végleg) lekerülhet a világpolitika napirendjérõl.
Ki és mit rontott el?
Az elmúlt hetekben-napokban felgyorsultak az események. Vészesen közeledik az ENSZ-közgyûlés szeptemberi ülésszaka. A Kvartett és legfõbb szereplõi, az Egyesült Államok és az Európai Unió megkísérelték a tárgyalásokat újraindítani. Izraelre próbáltak nyomást gyakorolni, hogy hosszabbítsa meg a telepítési moratóriumot, míg a palesztinokat elõre megígért elõnyökkel kísérelték meg ismét a tárgyalóasztalhoz csalogatni.
Obama elhamarkodott lépése, amellyel az amerikai külügyminisztériumban, majd az AIPAC konferencián elmondott beszédében Izraelt az 1967 elõtti határokra való visszavonulásra szólította fel, nem érhette el a kívánt eredményt. Nabil Shaath palesztin fõtárgyaló erre követelte, hogy ha a zsidó állam tárgyalásokat akar, elõre kötelezze magát e „határokra” való visszavonulásra. Mahmud Zahar, a Hamasz-„kormány” egykori külügyminisztere pedig az 1947-es, 181. számú határozatban ajánlott határokat javasolta.
Benjamin Netanjahu izraeli kormányfõ azonban elutasította Obama felvetését, elõbb kettejük megbeszélésén a Fehér Házban, majd a Kongresszus mindkét háza együttes ülésén mondott beszédében, azon a címen, hogy „Izrael nem vonulhat vissza védhetetlen határok mögé”.
Az egyiptomi engedetlenségi és elégedetlenségi mozgalom Obama közremûködésével megbuktatta Mubarak elnököt. A szeptemberi választásokon várhatóan a Muzulmán Testvériség kerülhet ki a legerõsebb parlamenti erõként, és ez már most felértékelte a szervezet palesztin szárnyának, a Hamasz terrorszervezetnek a jelentõségét.
Miután Washington megvétózta a Palesztin Hatóság (PH) libanoni közvetítéssel benyújtott határozati javaslatát, amely az 1967 után Izrael által elfoglalt területeken létrehozott zsidó településeket „jogellenesként és a béke akadályaként” minõsítette, a Fatah és a Hamasz Kairóban megbékélési paktumot írt alá. Ez ismét aktuálissá tette a 2006-ban a Hamasz választási gyõzelmét követõ, valamint a Kvartett által megfogalmazott alapelveket. E szerint a Palesztin Hatóság minden kormányának el kell ismernie Izraelt, le kell mondania az erõszakról, és tiszteletben kell tartania a PH által korábban Izraellel megkötött egyezményeket.
Ezt úgy próbálják most megkerülni, hogy egy évig szakértõi kormány irányítja majd egységesen a Gázai övezetet és Ciszjordániának a PH igazgatása alatt álló részeit. Mahmúd Abbászt elsõsorban az motiválta, hogy
a szeptemberi ENSZ-kérelem elfogadásának az esélyeit azzal javítja, ha felszámolja a palesztinok által lakott területek és a vezetés megosztottságát. Reméli, hogy Anglia és Franciaország talán szemérmesen lesüti a szemét, és nem kifogásolja a Hamasz részvételét a palesztin vezetésben, miközben az Egyesült Államok, Olaszország, Németország és a hagyományosan Izraellel barátságban járó államok (elsõsorban Magyarország, illetve a visegrádi államok) továbbra is kitartanak a Kvartett alapelvei mellett.
Amit Abbász megnyert a vámon, azt elvesztette a réven. A megbékélési paktummal egyértelmûvé vált, hogy nem hajlandó tárgyalni Izraellel, hiszen egy olyan szervezettel kötött békét, amely sosem fogja elismerni Izraelt, sõt annak felszámolását tûzi ki céljául. Izrael jelezte is, hogy nem ül le olyan féllel, amelyben a Hamasz is képviselteti magát. Természetesen a zsidó állam nem akadályozhatja meg, hogy helyreálljon a palesztin egység, de a Fatah és Mahmúd Abbász vonatkozásában komoly kétség merülhet fel a tárgyalások és a megállapodás szándékát illetõen.
Elemzõk azt is egyértelmûsítik, hogy a Fatah ezzel jelezte a nemzetközi közösségnek, hogy nem ül le többé tárgyalni Izraellel, és a palesztin állam megalakításának egyoldalú útját választja. Ezt Mahmúd Abbász a múlt héten a New York Times hasábjain kifejezetten meg is fogalmazta. A Palesztin Hatóság az ENSZ közgyûléséhez fordul, hogy ismerje el a palesztin államot, amely – szerinte – „az államiság minden kritériumával rendelkezik”. Tüzetes szakmai vizsgálat megállapíthatja, hogy ez nem így van. Nincsen sem ténybeli, sem politikai, sem nemzetközi jogi alapja a palesztin állam egyoldalú megalakításának. Ténylegesen a független palesztin állam egybefüggõ területtel, hatékony önkormányzattal, állandó népességgel és önálló külpolitikával nem létezik. Politikailag egy önhatalmúlag létrehozott palesztin állam a konfliktusnak nem a végét, hanem az intenzívebbé válását eredményezné. A nemzetközi jog szempontjából pedig ez az állam sosem létezett, és így Izrael hozzájárulásától függ, hogy az egykor a népszövetségi mandátum által kijelölt zsidó nemzeti otthon egy részén palesztin állam jöjjön létre. Arról nem is beszélve, hogy az 1995-ben aláírt Oslo–II. szerzõdés pedig kifejezetten megtiltja a szerzõdõ feleknek, hogy egyoldalúan változtassák meg a területek jogi státuszát. A PH-nak egy ilyen lépése az oslói megállapodások felmondásával egyenértékû.
Menekültcsapda
A Palesztin Hatóság ezzel hátat fordított a nemzetközi közösségnek, és azzal a Hamasszal lépett közösségre, amely Izrael (ENSZ-tagállam) felszámolását, lakosainak megölését (genocídium) és elûzését (etnikai tisztogatást) tûzte ki célul. Bár a Fatah és a Hamasz között súlyos ideológiai különbségek vannak – a gázai véres puccs 2007-ben ennek csak a láthatóvá tett része volt –, az Izraellel való viszonyban, úgy tûnik, egyetértenek. Ez a „két népnek – két államot” koncepciót megvalósíthatatlanná teszi, és mindenféle tárgyalási folyamatot annullál. Ráadásul az Európai Unió tanúként aláírta az Oslo–II. megállapodást, így nem támogathatja az egyoldalú palesztin államalapítási kísérleteket.
Nem csoda, ha Obama még tett egy utolsó kísérletet, és az „1967-es” (Obama valójában az 1949-es fegyverszüneti vonalakra gondolt) védelmi vonalakat próbálta megtenni a palesztin állam határainak. A Kvartett gyorsan üdvözölte azt a lépést, amelyet az EU már az 1980-as velencei nyilatkozat óta magáénak vallott.
Benjamin Netanjahu azonban elutasította a kísérletet azzal, hogy Izrael nem vonul vissza a védhetetlen, 1967 elõtti vonalakra. Nem engedi felosztani Jeruzsálemet, és a Jordán völgyében fenntartja magának a határok ellenõrzését, bármilyen rendezés is valósuljon meg. Vajon Obama és az EU vezetõi nem látják, hogy ezek a „határok” védhetetlenek? Számukra nem világos, hogy a zsidó állam stratégiai mélység hiányában nem lenne képes megvédeni magát? De, nyilvánvalóan látják, hogy a korábbi fegyverszüneti vonalak tarthatatlanok. Ám abban bíznak, hogy ennek csak akkor lenne jelentõsége, ha Izraelt az újonnan megalakuló palesztin állam részérõl támadás éri.
Ám a Kvartett reméli, hogy amennyiben megalakul a palesztin állam, a konfliktus magától megszûnik. Úgy tudják és gondolják, hogy az izraeli–palesztin konfliktus oka, hogy a „palesztinoknak nincsen hazájuk”, mert Izrael 1967-ben elfoglalta és „megszállta” azt. Ha a „megszállás” megszûnik, és véget ér a „palesztin menekültek kálváriája”, a háborús helyzet magától véget ért.
Az EU és az Egyesült Államok politikai ügyként kezeli a konfliktust. Szerintük a PFSZ célja a palesztin állam megalakítása és a menekültek helyzetének igazságos rendezése. Ha ez a cél megvalósul, akkor véget ér a konfliktus, és Izraelnek nem lesz félnivalója. Akármennyire is védhetetlenek azok a vonalak, nem probléma, mert nem lesz, aki támadná azokat. Ez a politika azonban alapvetõen a konfliktus félreismerésén alapul.
A PFSZ-nek (a Hamasszal egyetértve) nem a palesztin állam megalakítása és a menekültek helyzetének „igazságos” rendezése a végcél, ez csak eszköz. Számukra a konfliktus egyértelmûen vallási jellegû és tartalmú. Abbász
le is írja a cikkben, hogy elõbb megalakul a palesztin állam a ’67-es határok mentén, majd azt követõen indulhatnak el a tárgyalások a menekültek Izraelben való letelepítése céljából. A palesztin állam nem végállo- más, csak eszköz, ugródeszka a zsidó állam felszámolásához. Ez az igazi értelme a Fatah és a Hamasz szövetségének, amely az oslói folyamat végét jelenti.
A labda most az Egyesült Államok és az EU térfelén pattog. Õk azok, akiknek dönteniük kell arról, hogy milyen lesz a végjáték. Abbászra nyomást gyakorolhatnának, ha a Nyugat a pénzügyi támogatását határozatlan idõre felfüggesztené. Világossá tehetnék, hogy a palesztin menekültek nem térhetnek vissza Izraelbe, és Abbász elveszti a Nyugat pénzügyi támogatását, ha a békefolyamat helyett a tömeggyilkos Hamasszal köt szövetséget, közben az ENSZ-hez fordul. Jelezni kell számára, hogy ez a „két állam koncepció” végét is jelenti. Amint azt Netanjahu is nyilvánosan kérte Obamától: a Nyugat morális alapon sem kényszeríthet rá Izraelre olyan megoldást, amely a pusztulásához és újra több millió zsidó meggyilkolásához vezethet
