Kereső toggle

Könnyebb volt elkezdeni

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Ha a katonai erőviszonyok nem is neki kedveznek, a nem is olyan régi üzletfelei közötti koalíciós káosz megelégedéssel töltheti el az őrültségében és kegyetlenségében is ravasz líbiai diktátort. Egy hónapig húzták-halasztották a beavatkozást a nyugati hatalmak Líbiában. Amikor azonban látták, hogy a japán tragédia árnyékában Kadhafi vérszemet kapott, és brutális ellentámadást indított a felkelők ellen, gyorsan összerántottak egy ENSZ biztonsági tanácsi határozatot.

A 10-0-ás szavazási eredmény meggyőzőnek tűnhet, ám a képet árnyalja, hogy két állandó tag (Oroszország és Kína), valamint három fajsúlyos nem állandó tag (Németország, India és Brazília) tartózkodott. Ráadásul a tartózkodók nyilatkozataiból kiderült, hogy csak kényszerből nem szavaztak a határozat ellen. Vlagyimir Putyin Kadhafi szlogenjét felkapva egyenesen a középkori keresztes háborúkra való felhíváshoz hasonlította a döntést. (Hogy a kép tovább bonyolódjon, az orosz miniszterelnök kijelentését Dmitrij Medvegyev elnök nyomban visszautasította, mondván: az ilyesfajta hasonlatok teljesen elfogadhatatlanok. Máris izgalmasabbnak ígérkezik a jövő évi orosz elnökválasztás.) Németország pedig bejelentette, hogy kivonja csapatait a NATO kötelékéből.

Egy amerikai publicista Hamlethez hasonlította Barack Obamát, aki a januárban kezdődött arab felkelések után hosszan vívódott: „Beavatkozni vagy nem? Ez itt a kérdés. A hezitálás alatt megbukott Mubarak, a legfontosabb amerikai szövetséges, az iráni síita nyomás miatt válsághelyzet alakult ki a Perzsa-öbölbeli amerikai flottabázisnak otthont adó Bahreinben, miközben Kadhafi, a nyugat által ostoba módon rehabilitált terrorista keresztapa - egyelőre - tovább vívja harcát Líbiában" - írta Niall Ferguson a Newsweekben.

Obama végül hirtelen - még a Kongresszus felhatalmazását sem kérte ki, amit máris rossz néven vettek tőle - beleegyezett a támadásba. A líbiai légicsapásokban az első napokban amerikai egységek vitték a prímet, de néhány nap után az amerikai elnök jelezte, hogy szívesen átadnák a vezetést a NATO-nak. Az akció megindításával egy időben Obama feleségével, gyermekeivel és anyósával együtt elutazott Washingtonból, hogy végigvigye az előre leszervezett dél-amerikai turnéját. (A híradókban látni lehetett, hogy miközben az amerikai gépek Líbia felett repültek, a hadsereg főparancsnoka Rióban ingujjra vetkőzve focizik gyerekekkel az egyik szegénynegyedben.) Hiába igyekezett azonban Obama „láthatatlanná" válni, a demokraták liberális szárnya nem bocsátotta meg neki a katonai akciót. Egyesek azt állították, hogy Obama háborújával valójában Bush harmadik elnöki ciklusa kezdődött meg, míg az ultraliberális filmes megmondó ember, Michael Moore megüzente neki, hogy sürgősen adja vissza a Nobel-békedíjat. Az iszlám világgal barátkozó elnököt láthatóan zavarja az, hogy Amerika - Irak és Afganisztán után - újabb muzulmán ország ellen kezdett támadást. Obama gyorsan bejelentette, hogy semmi szín alatt nem küld szárazföldi csapatokat Líbiába, ami jó hír lehet Kadhafi számára, hiszen a gyéren lakott sivatagi országban a rosszul felszerelt felkelőkkel szemben hosszú hadviselésre rendezkedhet be (amit az elővigyázatosan otthon tartott több mint hatmilliárd dolláros valuta- és aranytartalékából jó ideig tud finanszírozni az olajbevételek kiesése ellenére is). Az elnököt republikánus oldalról pedig azzal vádolják, hogy az általa összerántott koalíció alig feleannyi országból áll, mint Bush Irak elleni szövetsége. Ráadásul szemben a 2003-as bagdadi képekkel, ahol az ünneplő lakosok amerikai zászlót húztak a Szaddám-szobor fejére, mielőtt ledöntötték volna, a líbiai felkelők Bengáziban „Allah akbar" kiáltásokkal fogadták a légicsapások hírét.

A Kadhafi elleni fellépés leglelkesebb támogatója Nicolas Sarkozy, aki meg sem várta, hogy összeálljon a koalíció, máris elindította a francia vadászgépeket az afrikai partok felé. Sarkozynek több oka is lehetett a sietségre (lásd keretes cikkünket), amely azonban ellenérzéseket szült a NATO-szövetségesek körében. A francia elnököt egy német politikus azzal vádolta, hogy „hormontúltengés" miatt kapkod a ravasz után. A támadást amúgy szintén lelkesen támogató brit miniszterelnök azért neheztelt meg Sarkozyre, mert az magának akarja a dicsőséget Kadhafi megdöntéséért. (A brit elemzők felhívták a figyelemet arra, hogy Margaret Thatchernek a falklandi háború, az első öbölháború John Majornek, míg az iraki beavatkozás - legalábbis eleinte - Tony Blairnek jelentős plusztámogatást hozott, és erre a harcias profilra az eddig meglehetősen szürke politikusként fellépő David Cameronnak is szüksége lehet.) Lapzártakor a győzelem még váratott magára, a franciák azonban tovább taktikáznak, hogy megkerüljék a NATO-t.

Alain Juppe külügyminiszter egy új háborús tanácsra tett javaslatot, amelynek a tagja lenne a támadásban részt vevő országok mellett az Arab Liga is. (Ez utóbbi azért is meglepő, mert az Arab Liga főtitkára, Amr Musza közölte, hogy a szervezet ellenzi a légitámadásokat.)

Megsértődtek az olaszok is, akik azt nehezményezik, hogy országukat felvonulási terepnek használják a szövetségesek, miközben azt sem tudják követni, hogy melyik légibázison éppen ki száll le és fel. Frattini külügyminiszter figyelmeztetett, hogy az olasz kormány visszaállítja a felügyeletét a légibázisok felett, ha nem történik gyorsan megállapodás arról, hogy a NATO veszi át a hadművelet vezetését. Gianpiero Cantoni, az olasz szenátus védelmi bizottságának elnöke ráadásul kijelentette, hogy a francia NATO-ellenességet az motiválja, hogy Párizs magának akarja megszerezni a jövőbeli líbiai kormánytól az olajkoncessziókat.

Éles vita van a szövetségesek között arról is, hogy vajon az akciónak célja lehet-e Kadhafi fizikai likvidálása, vagy sem. A brit miniszterelnök szerint igen, katonai főparancsnoka, Sir David Richards tábornok szerint azonban nem. Hivatalosan ellenzi Kadhafi megölését Robert Gates amerikai védelmi miniszter is, de közben az amerikai gépek támadták az egyik katonai létesítményt, ahol Kadhafi tartózkodott. (A második támadásra indult Tornado bombázókat a levegőből visszarendelték, amikor a hírszerzés jelezte, hogy a líbiai diktátor újságírókat és civileket állított élő pajzsként a létesítmény közelébe. Ellentmondó hírek érkeztek arról, hogy az egyik támadásban életét vesztette Kadhafi egyik fia.)

A NATO-tagállamok közül leghatározottabban Törökország ellenzi a líbiai beavatkozást. A török külügyminiszter azzal vádolja a katonai szövetséget, hogy messze túllépi az ENSZ által adott felhatalmazást, ami értelmezésük szerint csak humanitárius segítségnyújtásra szól. Recep Tayyip Erdogan miniszterelnök szerint a NATO-nak tudomásul kell vennie, hogy „Líbia a líbiaiaké, nem pedig azoké, akik fel akarják osztani a föld alatt található kincseit és gazdagságát". Egy arab ország, Katar viszont négy katonai repülőgépével csatlakozott a Kadhafi elleni akcióhoz, és Washington azt szeretné, ha az Egyesült Arab Emírségek is részt vállalnának a hadműveletekben.

A líbiai akció körüli zavarokat egy furcsa szabadítóakció is jelzi. Műszaki hiba miatt lezuhant egy amerikai F-15-ös, amelynek két pilótája katapultált. Egy legelőn értek földet, ahol feltett kézzel várták a feléjük siető líbiaiakat. Azok azonban lelkesen üdvözölték a pilótákat, és átölelték őket, köszönve, hogy segítenek Kadhafitól megszabadulni. Az eset mégsem happy enddel ért véget. Amikor megérkezett az amerikai mentőhelikopter, a katonák körüli csődületet látva tüzet nyitott a líbiaiakra. Hat Kadhafi-ellenes felkelő súlyosan megsebesült, de a kórházból - állítólag - azt üzenték, hogy nem haragszanak az amerikaiakra.

A líbiai akciót könnyebb volt elkezdeni, mint sikeresen befejezni, miközben az arab felkelések újabb véres fejezetei kezdődtek Szíriában (ahol mecsetben lőttek le ellenzékieket a kormánykatonák), Jemenben (ahol a hadsereg egy része átállt a felkelők oldalára, miután az elnök a tömegbe lövetett), továbbá Bahreinben és Jordániában. A sort folytathatnánk, nem feledkezve el Iránról, ahol elégedetten figyelik, amint a Líbia körüli vita még kétségesebbé teszi a nyugati fellépést a teheráni atomprogram ellen.

Berlin kilépett

A német kormány előre kivonta magát a NATO-vezette hadműveletből a Földközi- tengeren. A védelmi minisztérium közleményéből is kiderült, két fregattot és két másik hajót is ismét nemzeti irányítás alá helyzetek, és hazai vizekre vezényeltek. A zöldek erősen kritizálták a kormány döntését, mivel véleményük szerint a kormánynak – Németország NATO-tagságának megfelelően – a szövetséges operációkban aktívan kellene fellépnie. „Végül is mi is szállítottunk német fegyvereket a diktátornak, aki most ezekkel fenyegeti saját népét” – nyilatkozta a zöldek védelmi szakértője, Omid Nouripour a Frankfurter Allgemeine Zeitung napilapnak. Németország kitart döntése mellett, miszerint nem kíván részt venni semmilyen fegyveres akcióban Líbia ellen. A NATO-hadműveletben való részvétel megtagadását a német kormány azzal indokolta, hogy egy fegyverembargó esetén könnyen elfajulhat a helyzet, ami fegyveres akcióhoz vezethet. A védelmi miniszter, Thomas de Maiziére is támogatta pártja, a CDU és a német kormány hozzáállását a líbiai konfliktushoz: „A keresztény unió nem szorul Németországban senkitől sem útmutatásra, ami a szövetségesek iránti szolidaritásra vonatkozik.”
A német parlament közben úgy döntött, hogy bár a Líbia elleni akcióban nem vesznek részt, de az afganisztáni német katonai egységek létszámát 300 katonával kibővítik, hogy a NATO AWACS repülőgépein felderítő munkát végezzenek. Ezzel a döntéssel a kormány a Líbia elleni akcióban résztvevő NATO-partnereknek szeretné szolidaritását kifejezni, mondta de Maiziére védelmi miniszter. A parlament pénteken dönt a katonák afganisztáni bevetéséről. A szakemberek szerint szükség esetén a katonákat már jövő héten Afganisztánba küldenék. A német katonai csapatok létszámát immáron hatodszor emelik Afganisztánban. (Hajdu-Bencze Adrienn / Berlin – atv.hu)

Sarkozy szembefordult üzletfelével

„One two three, merci Sarkozy!” – skandálják Bengáziban a gyerekek, számolt be a líbiai ellenzék vezetőinek csoportja egy Párizsban tartott újságírói megbeszélésen, amelyet Bernard-Henri Levy, a neves francia filozófus és újságíró szervezett számukra. A líbiai ellenzéki vezetők itt ismertették a Kadhafi utáni államra vonatkozó rövid és középtávú terveiket. A francia közszolgálati televízió, a TV5 riportjaiból és kommentárjaiból meglehetősen egységesen támogató francia hozzáállás vehető ki. Felméréseik szerint jelen pillanatban a lakosság 66 százaléka helyesli a francia légierő bevetését Kadhafi erői ellen. „Köztársaságunk hagyományai azt diktálják, hogy felvállaljuk a nemzetközi felelősséggel járó terheket, ezért természetesnek tartjuk, hogy azok a népek, amelyek szabadságukban veszélyeztetve érzik magukat, hozzánk fordulnak” – foglalta össze a Le Monde-ban a francia küldetéstudat lényegét Jean-Christophe Rufin volt francia nagykövet.
A francia hivatalos kommunikáció minden szinten hangsúlyozottan kiemeli, hogy nincs szó területi invázióról, a beavatkozás csupán az 1973. számú ENSZ-határozat apróbetűs részeit teljesíti, amikor a polgári lakosság védelmére siet Líbiában. Sarkozynek valószínűleg nagyon is kedvére volt, hogy az első lövést francia gépekről adták le, amivel sikerült magához ragadnia a vezető szerepet. A The Guardian című újság egy francia diplomatát idézve megjegyezte: A franciáknak éppenséggel nincs ellenére, hogy az államuk feje aktív a nemzetközi színtéren. Abban pedig több szakértő is megegyezett, hogy Sarkozy belpolitikai céljai ez esetben szerencsésen egybeesnek a francia külpolitika céljaival. Amelyek történetesen egybeesnek azokkal a célokkal, amelyeket néhány évvel korábban az iraki háború mellett érvelők hangoztattak. És amely célokat Jacques Chirac, aki most támogatja Sarkozy líbiai akcióját, akkor hevesen támadott. A francia elnök motívumait a Time összegezte három pontban: a líbiai gáz- és olajmezők, egy Európába irányuló bevándorlási hullám megelőzése a Kadhafi által kirobbantott konfliktus nyomán, és végül Sarkozy hazai és a nemzetközi legitimitásának, hírnevének visszaszerzése. Ezzel egybecseng a jövőre esedékes választásokkal kapcsolatos felmérési eredmény, amely azt mutatta, hogy a Front National Le Pen volt szélsőjobboldali elnök lányának vezetésével bekerülne a három befutó közé, míg Sarkozy pártja esetleg be sem jutna a második fordulóba. Francia politikusok és diplomaták ugyanakkor egyértelműen a „humanitárius” háború megjelölést használják, és a francia közszolgálati médiából az a meggyőződés árad, hogy a nemzetközi közösség, az ENSZ, az Egyesült Államok és az Arab Liga egységes támogatását bírja a franciák által vezetett katonai akció. Igaz, azóta felmerült, hogy a költségek és az erőfeszítések esetleg meghaladják a rendelkezésére álló forrásokat, így már szóba került a NATO-irányítás lehetősége.
A terrorizmus támogatása miatt Nyugaton ellehetetlenült Kadhafi állítólag 2003-ban az iraki diktátor sorsán elgondolkozva békülékenyebb hangot kezdett megütni a Nyugat felé, amit készségesen el is hittek neki, élükön Franciaországgal. 2007-ben a kémkedés vádjával foglyul ejtett bolgár ápolónők kiszabadításában Párizs kulcsszerepet játszott közvetítőként. Az eredmény egy tízmilliárdos gazdasági megállapodás lett a két ország között, majd ugyanabban az évben Sarkozy elnök nagy pompával fogadta Kadhafi ezredest, és vendégszeretetét azzal is megfejelte, hogy Kadhafi napokig sátorozhatott nagyszámú kísérőjével együtt Párizs közepén. Szó volt egy hárommilliárdos, többek között katonai eszközökről, például Rafale típusú vadászgépekről szóló szerződésről is – most nyilván nem bánják, hogy ezt végül nem sikerült nyélbe ütni. Egy televíziós interjú során a Euronews csatornán Szaif al-Islam Kadhafi, az ezredes fia viszont azt állította, hogy olyan igazolások és számlák vannak a birtokában, amelyekkel bizonyítani tudja, hogy anyagi támogatást nyújtottak Sarkozynek a választási kampány során. A számlákat azóta sem mutatta be, de vannak, akik elképzelhetőnek tartják, hogy emiatt a mostani hadműveletben szerepet játszhatnak személyes indítékok is. A francia kormány más szereplőinek hibáit is hivatott lehet kozmetikáznia a nemzetközi humanitárius katonai beavatkozásnak, hiszen nem is olyan régen tört ki a botrány a francia külügyek irányítója, Michel-Aillot Marie miatt, aki több ízben is a tunéziai elnök, Ben Ali magánrepülőgépén utazott. A volt gyarmataival bensőséges kapcsolatot ápoló Franciaország a mostani líbiai akcióval végre kifejezésre juttathatja, hogy nem támogat diktátorokat. (Földvári Katalin)

Olvasson tovább: