Kereső toggle

Blair vallomása

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Politikai számítások – igen. Politikai érzelmek – nem. Elemző készség – igen. Érzelmi intelligencia: nulla” – így jellemzi Gordon Brownt Tony Blair egykori brit miniszterelnök múlt héten megjelent önéletrajzi könyvében. Blair azonban nemcsak legfőbb vetélytársáról, hanem számos politikusról és közéleti szereplőről is nyíltan és őszintén elmondja a véleményét, többek között Diana hercegnőről, aki ugyanúgy tudott a tömegek érzelmeivel játszani, mint ő; a királynőről, aki „elég szégyenlős, de mégis nagyon egyenes”, vagy George Bushról, akit őszintén csodál.

A legnagyobb várakozás természetesen a memoár azon részeit előzte meg, amelyekben a volt miniszterelnök pénzügyminiszterével és utódjával, Gordon Brownnal való kapcsolatáról számol be, akivel együtt kerültek hatalomra a Munkáspárt 1997-es elsöprő választási győzelme után. Gordon Brown a kilencvenes évek elejétől Blair egyik legfőbb harcostársa, egyben legfőbb riválisa volt a párton belül. John Smith pártelnök infarktus okozta halálakor Brown és Blair volt a két legerősebb jelölt a párt vezetésére. Blair már előre érezte, hogy ő lesz a párt új vezetője. „Ha John meghal, én leszek a vezető, nem Gordon. Az az érzésem, hogy valahogy ez fog történni” – mondta feleségének pár héttel Smith halála előtt (amely az egykori pártelnök életmódjának ismeretében nem volt teljesen váratlan). Ehhez azonban előbb dűlőre kellett jutni Brownnal.
Sokan úgy tartották, hogy Blair és Brown a Granita étteremben jutottak egyezségre a pártvezetéssel kapcsolatban. Blair azonban másképp emlékszik: „Az egyik találkozó alkalmával Gordon elment a mosdóba, eltelt öt perc, tíz, majd tizenöt, aztán váratlanul megszólalt a telefon. Nem az én lakásom volt, úgyhogy nem vettem fel, bekapcsolt az üzenetrögzítő. »Tony, Gordon vagyok. Fenn vagyok a vécén, és nem tudok kijönni.« A lakásfelújítás során elfelejtettek kilincset tenni az ajtó belső oldalára. Felmentem, majd azt mondtam neki, »vagy visszavonod a jelöltségedet, vagy benn maradsz.«”
Blair visszaemlékezései szerint soha nem került sor arra a később sokat emlegetett egyezségre, amelynek értelmében később le kellett volna mondania Brown javára. Az évek során egyre nőtt a két politikus között a feszültség. Blair úgy emlékszik vissza, hogy valójában ő javasolta Brownnak a Bank of England függetlenné válását. „Gordon ugyanerre az álláspontra jutott, így amikor javasoltam neki, azonnal egyetértett. Hagytam, hogy ő jelentse be. Tudatosan és szándékosan engedtem, hogy ott álljon, mint egy nagyvad.” Az első nagy krízisre akkor került sor, amikor Blair kirúgta Charlie Whelant, Brown legfőbb tanácsadóját, mivel kiszivárogtatta Peter Mandelson lakásbérlésének részleteit a sajtónak. Mandelsonnak, aki a 2010-es kampányban Brown egyik legfőbb támogatója volt, ekkor le kellett mondania ipari és kereskedelmi miniszteri címéről. „Dühöngtem, mert ez nem egy sztori volt, hanem egy gyilkosság.”
A Gordon-probléma – a brilliánsnak és a lehetetlennek a kombinációja – az évek alatt csak fokozódott, és a pénzügyminiszter végül a Curry étterembeli puccs során távolította el Blairt, akinek népszerűsége folyamatosan csökkent az iraki háborút követően. A puccs során Brown emberei összehangoltan kezdtek el lemondani pozíciójukról, így kényszerítve rá a miniszterelnököt, hogy jelölje meg távozása dátumát. „Semmi kétségem, hogy Gordon nemcsak tudott az akcióról, hanem ő szervezte azt meg… Csapdába csalt, és tudott róla.”

Diana és Cherie

Tony Blair nyíltan beszél a könyvben a királyi családdal való nehezen indult kapcsolatáról, amelyet különösen megnehezített a Diana hercegnő halálakor kibontakozó monarchikus válság, amikor a közvélemény egyre jobban a királyi család ellen fordult.
„Fél tizenkettő körül mentem aludni, hajnali kettő körül nagyon furcsa dolog történt. Cherie nehezen ébred fel, ha már egyszer elaludt, én azonban arra ébredtem, hogy egy rendőr áll az ágy mellett, amiről könnyen el tudják képzelni, hogy furcsának találtam. Ahogy próbáltam magamhoz térni, elmondta, hogy megpróbált csengetni, de nem hallottam; majd közölte, hogy Diana hercegnő súlyos autóbalesetet szenvedett, és azonnal fel kell hívnom Sir Michael Jayt, Nagy-Britannia párizsi nagykövetét. Most már teljesen éber voltam, Cherie szintén felébredt. Elmondtam neki, mi a helyzet, és lerohantam, hogy Michaellel beszéljek.”
Blair azonnal megvitatta Alistair Campbellel, elsődleges média-tanácsadójával, mi legyen a kormány álláspontja ebben a helyzetben, tekintettel arra, hogy Diana hercegnő rendkívül népszerű volt a szigetországban. Úgy döntöttek, részt vesz egy reggeli istentiszteleten, és ezen emlékeznek meg a hercegnőről. Blairrel szemben a királynő viszont úgy látta jónak, hogy nem szólalnak meg az ügyben, még a Tower és a windsori kastély zászlóit sem engedték félárbocra, hiszen Diana igazából már nem tartozott a királyi családhoz. (A Buckingham-palota zászlói pedig eleve nem voltak felhúzva, mivel a királynő a balmorali rezidencián töltötte idejét.)
A közvéleményt zavarta a királynő tartózkodása, és kezdett a királyi család ellen fordulni. Blair úgy érezte, valahogy rá kell bírnia a királynőt a megszólalásra, és mint sok más helyzetben, most is olyat kellett tennie, ami új volt a szokásos miniszterelnöki feladatkörhöz képest: munkáspárti politikusként neki kellett a monarchia érdekeit védenie. A miniszterelnök nem egyenesen a királynőt kereste meg, akivel szemben akkoriban még feszélyezve érezte magát: kinevezésekor a királynő azzal „oldotta” a légkört, hogy kijelentette, Churchill volt az első miniszterelnöke, akit kinevezett. „Úgy döntöttem, Károllyal beszélek. Felhívtam a Downing Streetről, és azonnal kiderült, hogy ez volt a helyes döntés. Teljesen egyetértett velem, a királynőnek meg kell szólalnia, a királyi családnak láthatónak kell lennie... Beleegyezett, hogy továbbítja az üzenetet, és másnapra kiderült, hogy a királynő hajlandó élő televízós műsorban megszólalni.”
A Diana hercegnőről szóló visszaemlékezés érdekessége, hogy Blair, aki még miniszterelnöksége előttről ismerte Dianát, legutolsó találkozójukon, amelyen a hercegnő és William herceg a miniszterelnöki rezidencián látogatták meg a Blair családot, figyelmeztette: a Dodi al Fayeddel való kapcsolata problémát jelent.
A volt miniszterelnök mellesleg eléggé szókimondó a politikusok magánéletével kapcsolatban, részletesen beszámol arról, hogy mit gondolt belügyminiszteréről, akitől azért kellett megválnia, mert egy férjes asszonytól született gyereke, illetve John Prescott miniszterelnök-helyettesről, aki a titkárnőjével csalta feleségét. Blair saját magánéletéről is részletesen beszámol, az első szerelemről, barátnőkről, illetve a feleségével való kapcsolatáról. „Ő egy kőszikla a számomra, erős, amikor én gyenge vagyok, elszánt, amikor én bizonytalan, szenvedélyes, amikor a család védelméről van szó.” Blair beszámol negyedik gyermekük születéséről is, arról, hogy hogyan várakozott a folyosón detektívekkel körülvéve, miközben felesége vajúdott. „Cherie hihetetlen volt, vannak idők, amikor szinte félve tisztelem. Az utolsó percig dolgozott, időben szült, este már haza is jött, mindezt negyvenöt évesen. Ez igazán lenyűgöző.”  

Clinton, Bush, Sarkozy

Blair miniszterelnökké válásakor Bill Clinton volt az Egyesült Államok elnöke, akivel rövid idő alatt jó kapcsolatot tudott kiépíteni. Blair a beszámolója szerint eleinte szinte „áhítattal” tekintett Clintonra, sőt pár hónap alatt kiderült, hogy szinte ugyanazt gondolják a politikáról. Más volt a helyzet a következő elnökkel, aki a politikai paletta másik oldalán helyezkedett el, és a legtöbb kérdésben másképp látta a világot, mint a brit miniszterelnök: „George-nak remek humorérzéke volt, vonzó módon félrevonuló és mentegetőző, a tény azonban az volt, hogy ő konzervatív volt, én pedig progresszív. Nem sok szociális kérdésben értettünk egyet, a klímaváltozással kapcsolatban pedig tökéletesen ellentétes állásponton voltunk” – írja Blair George W. Bushról.
Blair Camp Davidben találkozott az amerikai elnökkel és családjával, de nem először látogatott az amerikai elnökök pihenő rezidenciájára. 1998-ban Clintont látogatta meg, akivel izgalmas intellektuális beszélgetést folytattak. „George nem ilyen volt – jegyzi meg Blair. – De nem azért, mert nem okos, mert nagyon is okos, és itt kell kitérnem arra a rettenetesen nevetséges karikatúrára, amely úgy ábrázolja őt mint egy idiótát, akinek az ölébe pottyant az elnökség. Ez az állás nem pottyan senkinek sem az ölébe csak úgy, az amerikai választási kampányok története olyan politikai hulláknak a tetemeivel van tele, akikről azt feltételezték, hogy brilliáns elmék, de mégis elbuktak, mert brilliánsnak lenni nem elég. Senki sem tudja végigcsinálni a kilenc hónapos kampányt, aki nem okos… Ahhoz, hogy az Egyesült Államokban vagy az Egyesült Királyságban sikeres legyél a politikában, többre van szükség, mint az okosság. Tudni kell kapcsolatot teremteni az emberekkel. Az egyszerű mondandó miatt az emberek sokszor megfeledkeznek arról az agymunkáról, amely a kapcsolatteremtéshez szükséges. Reagan okos volt, mint ahogyan Theatcher is. Az egyszerűségnek az oka sokszor a döntésképesség… Vannak olyan vezetők, akik rengeteget agonizálnak, akik állandóan mérlegelnek, akik számára a lehetőségek fontolgatása maga a végeredmény, amellyel a világos döntéseket helyettesítik. Szükség van természetesen arra, hogy gondolkodj, mielőtt cselekszel, de ezt csak egy meghatározott ideig szabad csinálni, és azután cselekedni kell… Volt egy végtelen egyszerűsítés abban, ahogyan George látta a világot: rossz vagy jó, és ez döntésképes vezetővé tette.”
Az évek során Blair kiváló kapcsolatot alakított ki George Bushsal, akit beszámolója szerint nemcsak megkedvelt, hanem csodált is. A volt miniszterelnök feleleveníti, hogy egy rendezvényen megkérdezték tőle, kiket tart a legbecsületesebb politikai vezetőknek. Blair kijelentette: George Bush mindenképpen az elsők között van. Jellemző az európai Bush-ellenességre, hogy a hallgatóság soraiban többen azt hitték, viccel. Maga Blair is megemlíti, hogy nem tudta megérteni, mi az oka a volt amerikai elnökkel szembeni általános gyűlölködésnek. Visszaemlékezése szerint egyszer megkérdezte egyik pártbéli képviselőtársát, hogy miért gyűlöli Busht, mire az azzal válaszolt, hogy „gyűlölöm, és kész”. Erre Blair megkérdezte, mit tenne, ha kiderülne, hogy Bushnak igaza van. „Akkor még jobban gyűlölném”, hangzott a sommás válasz.
Blair igazi idealistaként írja le Busht, megemlítve a 2005-ös palesztin választásokat, amelyekről mindenki azt gondolta, jobb lenne elhalasztani, nehogy a Hamasz nyerjen. Bush ezzel szemben a választás mellett volt mondván: „Tudjuk meg, hogy mit is akarnak az emberek.”
„Ez volt George, akit sokan egész egyszerűen egy jobboldali republikánus szemét alaknak tartanak, aki azzal van elfoglalva, hogy ellenséges diktátorokat űzzön el, akiket nem barátságos diktátorokkal akar kicserélni, hanem liberális demokráciával. Ezeknek az érzéseknek egyik oka a háborúval szembeni ellenérzés volt, másrészt azonban a republikánusok hibája, akik túl nagy teret engedtek a neokonzervatívoknak. Gyakran figyelmeztettem erre George-ot. Úgy látom, hogy a háborút ideológiai alapon közelítették meg, a szokásos jobboldali-baloldali felfogásban, ahelyett, hogy úgy tárták volna a nemzet elé, mint ami egyesít.” 
Blair megemlíti, hogy politikai hovatartozása miatt 2004-ben John Kerrynek kellett volna szurkolnia a választási kampányban, aki véleménye szerint jó elnök lett volna. Bush veresége azonban az ő veresége is lett volna egyben.
Clinton és Bush mellett Tony Blair több más ország vezetőivel is jó kapcsolatot ápolt, többek között éppen Nicolas Sarkozyvel, akivel a „hagyományos angol–francia barátság” ellenére már akkor közeli kapcsolatba került, amikor Sarkozy még „csak” belügyminiszter volt. Tony Blair elsőként gratulált Sarkozynek megválasztáskor, rendhagyó módon a YouTube-on.

Olvasson tovább: