Oroszország jelentősen csökkentette a Fehéroroszországnak szállított földgáz mennyiségét. Az európai ellátást is érintő orosz–fehérorosz gázháború tétje végső soron Lukasenko elnök politikai túlélése. Lapzártánkkor Fehéroroszország közölte: kifizették a Gazprommal szemben fennálló 187 millió dolláros adósságukat. Ezzel azonban a vita még nem zárult le.
Hétfőn a Gazprom 15, szerdán pedig már a szerződésben lekötött mennyiségnél 60 százalékkal kevesebb földgázt továbbított csak Fehéroroszországnak. Ennek a közvetlen kiváltó oka az, hogy Belarusz még a rendkívül kedvező, a világpiacinál sokkal alacsonyabb árat sem hajlandó megfizetni a Gazpromnak.
Noha a kétoldalú megállapodás értelmében Fehéroroszország ezer köbméterenként az első negyedévben 169, a másodikban pedig 184 dollárt köteles Moszkvába átutalni, Minszk változatlanul csak a tavalyi, 150 dolláros árat ismeri el, és aszerint fizet. Emiatt adóssága immár megközelíti a 200 millió dollárt, ami az év végére akár a félmilliárdot is elérheti. Fehérorosz részről azzal zsarolnak vissza, hogy a Gazprom nagyjából ugyanennyivel tartozik nekik az energiahordozó Nyugat-Európába irányuló tranzitjáért.
Lukasenko elnök ezért kedden elrendelte ennek a tranzitnak a leállítását mindaddig, amíg Oroszország nem törleszti adósságát. Ez azonban gyöngén alátámasztott zsarolás, mivel ha nem születik gyors megállapodás, e tranzit nagy része Ukrajnán keresztül is megvalósítható. (Itt elsősorban a Németországba irányuló orosz gázszállításról van szó; Magyarországot és a balkáni országokat a mostani viszály semmilyen formában nem veszélyezteti. A tranzitszállítások esetleges leállítása legfeljebb csak Litvániát, kisebb részben Lengyelországot hozhatja nehéz helyzetbe.) Valószínűsíthető azonban, hogy a vita a közeljövőben kompromisszummal zárul, és az orosz–fehérorosz gázvita egy időre ismét lekerül a napirendről.
Putyinibb Putyinnál
A kilencvenes évek közepétől Belarusz volt az a szovjet utódállam, amely leginkább hajlott az Oroszországgal való szoros együttműködésre, magyarán szólva: leginkább belesimult a moszkvai vezetés által óhajtott orosz érdekszférába. Az 1994-ben törvényesen az elnöki székbe került, ám diktatórikus hatalmát azóta illegitim eszközökkel többször is meghosszabbító Alekszandr Lukasenko belpolitikája, ideológiája erősen emlékeztet a moszkvai modellre. Sőt, ami a ténylegesen többpárti parlamentarizmus, a demokrácia hiányát, a gazdaság kulcsszektorainak állami irányítását illeti, még „putyinibb a putyininál”. Ugyanakkor szinte teljesen hiányzik belőle a többi szovjet utódállamot jellemző nacionalizmus, mi több, minden- fajta nemzeti töltet: jellemző, hogy az államfő jóformán nem beszéli az államnyelvet, és még hivatalos ünnepi alkalmakkor is oroszul szól népéhez.
Mindezt, valamint a belarusz gazdasághoz való hozzáférésének lehetőségét mérlegelve és értékelve Moszkva jóval a világpiaci ár alatt szállította Minszknek a földgázt és a kőolajat (az utóbbi egy részét aztán a fehéroroszok világpiaci áron reexportálják), továbbra is átvette az – enyhén szólva – nem egészen korszerű belarusz iparcikkeket, felvevőpiaca a fehérorosz mezőgazdasági termékeknek. Alapvetően e tényezőknek köszönhetően nem omlott össze a belarusz gazdaság, viszonylag elviselhető maradt a munkanélküliség szintje és általában az életszínvonal.
A diktátor barátkozik
A nagy druzsba közepette létrejött a két ország államszövetsége (Moszkva egyelőre álmodni sem mer arról, hogy bármely más utódállammal ilyenre lépjen), elvi megállapodás született a közös valuta létrehozásáról és konkrét egyezmény az orosz–fehérorosz–kazah vámunióról. Lukasenko alig titkoltan abban reménykedett, hogy az államszövetségben ő lehet majd a kormányfő, sőt, idővel akár az első számú vezető, az elnök is. Eközben azonban elfelejtett a térképre nézni: Oroszország területe mintegy a nyolcvanötszöröse, lakossága a tizenötszöröse Fehéroroszországénak.
Az orosz vezetés értelemszerűen nem ilyesfajta államszövetséget képzelt el, így aztán ez az unió máig is csak papíron létezik. Lukasenko elkezdett hepciáskodni. Egyoldalú előnyöket igényelt, egyszer már korábban sem akart a gázért fizetni, be-beolvasott Moszkvának. Amire mindig megkapta a választ is, például a belarusz hús és baromfi oroszországi importjának felfüggesztését (természetesen szigorúan állategészségügyi okokra hivatkozva).
De Lukasenko más módon is megpróbált kellemetlenkedni a Nagy Testvérrel. Ő, aki nem sokkal korábban még élesen Nyugat-ellenes volt (különösen azután, hogy mint „Európa utolsó diktátorát”, kitiltották az Európai Unióból, és az emberi jogok durva megsértése miatt más szankciókkal is büntették), egyszer csak kínálgatni kezdte magát és kormányzatát az EU-nak és az Egyesült Államoknak, illetve tőlük kért gazdasági támogatást.
Intő példák
Valamennyit ugyan kapott is a Nemzetközi Valutaalaptól, de nem eleget. Akkor új szponzor után nézett. Az idén tavasszal, éppen amikor Putyin miniszterelnök hivatalos látogatásra Minszkbe érkezett, Lukasenko demonstratívan elutazott Venezuelába, ottani elvbarátjához, Hugo Chavezhez. Aztán megint tett egy gesztust Moszkvának. Igaz, hogy a FÁK csúcsértekezletétől távol maradt, de részt vett a fasizmus fölött aratott győzelem 65. évfordulójának moszkvai ünnepségein, hogy aztán a húzd meg-ereszd meg szellemében befogadja azt a Kirgíziából elűzött Kurmanbek Bakijev elnököt, aki éppenséggel nem bírta Moszkva bizalmát. A közelmúltban Lukasenko visszalépett a hármas vámuniótól. Június elején ismét az orosz fővárosba utazott gázár-ügyben alkudozni, ám bármilyen vidámnak és tréfálkozónak bizonyult is ott az újságírók előtt, Medvegyev elnök úgy nyilatkozott, hogy fehérorosz kollégájával „nyílt és őszinte” megbeszélést folytattak. Ami a szovjet, illetve orosz protokollnyelvben a nézetkülönbség és vita szinonimája.
Lukasenko azonban tudja – s ezért borítékolható most még a kompromisszum –, hogy Moszkvának egyelőre szüksége van rá, ha másért nem, akkor azért, mert az orosz fegyveres erőknek két kulcsfontosságú bázisa működik belarusz földön. Csakhogy semmi sem örök. A Fehéroroszországon át Nyugatra vezető gázvezetéket hamarosan kiváltja a Belaruszt nem érintő Északi Áramlat, a katonai támaszpontok pedig akkor is fennmaradhatnak, ha Fehéroroszország elnökét történetesen nem Alekszandr Lukasenkónak hívják. Márpedig az országban jövőre tartják az elnökválasztást, ahol a Bátyka (Lukasenko gúnyneve, ami szó szerint apukát jelent, de ugyanígy tisztelték régen a kozák rabló atamánokat is) negyedszer is indulni kíván. Igaz ugyan, hogy ellenzéke megosztott, másrészt viszont nem kétséges, hogy az orosz vezetőknek nagyon elegük van már ebből. És írásként a falon ott az intő példa: Bakijev kirgiz elnöké, aki ellen népfelkelés tört ki, vagy az ukrán Viktor Juscsenkóé, akit nem választottak újra. S habár nem bizonyítható, hogy ezt a két politikai földcsuszamlást Moszkva idézte elő, az, hogy nem is az ellenére történtek, egészen bizonyos.
