Kereső toggle

Őrségváltás Nagy-Britanniában

Balról jobbra

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Kedd óta új miniszterelnöke van Nagy-Britanniának: David Cameron tizenhárom ellenzékben eltöltött év után vezette vissza a torykat a hatalomba. Cameron a szigetország 53. miniszterelnöke – a legfiatalabb 1812 óta –, és a liberálisokkal alakít koalíciós kormányt, amire békeidőben hetven év óta nem volt példa.

Bár mindenki készült rá, mégis felkészületlenül érte a brit politikai rendszert a kialakult helyzet: 1974 óta először fordult elő, hogy a választások után egyetlen párt sem tudott egyedül kormányt alakítani. A Munkáspárt (Labour) ugyanis történelmi vereséget szenvedett, mintegy kilencven mandátumot vesztve a legutóbbi választásokhoz képest – ugyanakkor a konzervatívoknak sem sikerült átütő eredményt elérniük, annak ellenére, hogy a párt történelmi mennyiségű szavazatot kapott, ugyanakkor nem szerzett elég képviselői helyet a többséghez. Ehhez ugyanis még 21 mandátumra lett volna szükségük a megszerzett 305-höz. Mint az utólagos számításokból kiderült, a toryknak mindössze 16 ezer szavazat hiányzott a többséghez a megszerzett közel 10 millió mellé. Érdekes módon a konzervatív előretörést nem a liberális felívelés akadályozta meg – a kampány egyes szakaszaiban 30 százalék körül is mérték a pártot –, a Liberális Demokraták (LibDem) ugyanis – az egyéni körzetekre épülő választási rendszernek köszönhetően – végül csak 57 mandátumot szereztek a várt 100 helyett.

Licitverseny

Az eredményből egyetlen reális következtetést lehetett levonni: koalíciós kormányt kell alakítani. Egészen mostanáig azonban a koalíciós kormányzás gondolata szinte az eredendő bűnnel volt egyenértékű a politikai pártok retorikájában. Elsőnek Gordon Brown ocsúdott fel a dermedtségből, és péntek délután bejelentette, hogy ügyvezetőként addig marad, ameddig nincs új kormány, valamint hozzátette: ha megfeneklenek a konzervatívok és a liberálisok közötti tárgyalások, akkor egyezkedni fog a liberálisokkal. Mint hétfő reggel kiderült, erre már sokkal korábban sor került. Amíg a televíziós csatornákon vidám konzervatív és liberális képviselők számoltak be arról, milyen konstruktívak a tárgyalások, addig Nick Clegg (fent balra) titkos megbeszéléseket folytatott a Labourrel. Hétfő délutánra a konzervatív-liberális tárgyalások gyakorlatilag megrekedtek, és ettől kezdve a liberálisok már a nyílt színen folytatták megbeszéléseiket a Munkáspárttal. Ha blöffnek szánták, akkor sikerült, mert hétfő estére a toryk már abba is beleegyeztek, hogy referendumot tartsanak az arányos képviseleti rendszer bevezetéséről. 
Kedd délutánra felgyorsultak az események; a Labourrel való megbeszélést követően a liberálisok visszatértek, hogy folytassák a megbeszéléseket a konzervatívokkal. Ekkor már sejteni lehetett, hogy a Labour nem tudja a liberálisokat meggyőzni arról, hogy közös kormányt alakítsanak. Mindeközben számos alacsonyabb és magasabb rangú Labour-politikus, egykori kormánytag fejtette ki a sajtónak, hogy a Munkáspárt morális szempontból sem léphet koalícióra a liberálisokkal, nem teheti meg újra a társadalommal, hogy olyan miniszterelnöke legyen, akit nem választottak meg. (Hétfőn ugyanis Gordon Brown világossá tette, hogy lemond a miniszterelnökségről és a pártelnökségről is, ha az új kormány meg tud alakulni.)
A konzervatív-liberális tárgyalások újrakezdése után sem volt világos, mire jut a két párt egymással. Ekkor jött azonban a kulcsinformáció a BBC riporterétől, amely már világossá tette, hogy estére teljesen megváltozik a politikai helyzet: Laura Kuenssberg ugyanis arról számolt be, hogy a Downing Street 10., a miniszterelnöki hivatal hátsó bejáratánál autók állnak, és elkezdték a rakodást. Ebből már világossá vált, hogy Gordon Brown kiköltözik a miniszterelnöki rezidenciából. Nem sokkal hat óra után a miniszterelnök kilépett a Downing Street 10. ajtaján felesége és gyermekei társaságában, és bejelentette lemondását a napok óta ott várakozó újságíróknak.
Az események innentől kezdve még jobban felgyorsultak: Gordon és Sarah Brown ugyanis beszálltak a miniszterelnöki Jaguárba, és a Buckingham Palace-be hajtottak, ahol a királynő fogadta a leköszönő miniszterelnököt. Az ötvennyolc éve uralkodó királynő elsőként Winston Churchill lemondását fogadta el még 1955-ben, Gordon Brown a tizenegyedik miniszterelnök ebben a sorban.

Őfelsége döntött

Alig távozott a Brown házaspár a Buckingham Palace-ből, amikor megérkezett a Cameron házaspár; a királynő a szokásnak megfelelően megkérdezte David Cameront, tud-e kormányt alakítani. Húsz perccel később David Cameron már miniszterelnökként távozott, és egyenesen a Downing Street 10-hez hajtott, ahol bejelentette, hogy elfogadta a királynő felkérését a kormányalakításra, és beszámolt arról, hogy koalíciós kormány alakul a liberálisokkal. A bejelentés előtt azonban arra is szakított időt, hogy a Munkáspárt tizenhárom kormányzatban eltöltött évét és a távozó miniszterelnököt méltassa.
Annak ellenére, hogy a kampány és a koalíciós tárgyalások során a pártok nem győzték hangsúlyozni, hogy megérett a reformra, a brit politikai rendszer időtállóságát a kormányváltás olajozottsága újra kiemelte. A Gordon Brown mögött felsorakozó köztisztviselői stáb megvárta az új miniszterelnököt, akivel ezután fognak együtt dolgozni, a miniszterelnöki hivatal köztisztviselői ugyanis nem változ-nak a miniszterelnök távozásával.
A Downing Street 10. előtt álló politikai kommentátorok nem győzték hangsúlyozni, hogy míg az Egyesült Államokban a kormányváltás hetekig tart, a szigetországban ehhez mindössze néhány órára van szükség. Ez többek között annak is köszönhető, hogy a választások közeledtével az egyes minisztériumok legmagasabb rangú köztisztviselői tájékoztatják az árnyékkormányt az aktuális ügyekről, a minisztériumok helyzetéről.
A kormányváltásra mellesleg szinte rohamszerűen került sor kedd délután és este, azt követően, hogy hétfőn még úgy tűnt, hogy a liberálisok a Labourt választják majd. A Munkáspárt mindent meg is tett annak érdekében, hogy a liberálisok belemenjenek a koalícióba. Hétfő délutánra Gordon Brown is félreállt az útból – Nick Clegg ugyanis azt hangoztatta a kampány során, hogy bármilyen „Lib-Lab” koalíció feltétele a miniszterelnök távozása.

Távolabb Brüsszeltől

A Munkáspárt vezetői szemmel láthatóan nagyon reménykedtek abban, hogy a liberálisok – akik a politikai paletta baloldalán helyezkednek el – hajlandóak egy esetleges koalícióra. A számok azonban ellenük szóltak, a liberálisok és a Munkáspárt együttesen még mindig csak 315 parlamenti hellyel rendelkeztek volna, a többséghez szükségük lett volna 11 további képviselő támogatására a kis pártok közül. Ráadásul a tárgyalások előrehaladtával egyre nagyobb ellenállást tanúsítottak a Munkáspárt talpasai, akik szerint meg nem választott politikusok – Lord Mandelson és Lord Adonis – tudnak csak olyan formációt kitalálni, amelyben a miniszterelnök szintén egy meg nem választott személy.
A gyors miniszterelnöki kinevezést követően kedd éjszakára gyakorlatilag felállt a kormány, amelynek nagy újdonsága, hogy a liberálisok vezetője miniszterelnök-helyettesi pozíciót tölt be majd a kormányban. Ennek megfelelően Nick Clegget szerda reggel nem sokkal kilenc óra után fogadta a Downing Street 10. ajtajában David Cameron, hogy a kormány elkezdje a munkát.
A liberálisok összesen 5 miniszteri posztot kapnak az új kormányban, ami komoly eredmény ahhoz képest, hogy a párt valójában 5 hellyel kevesebbet szerzett a mostani választásokon, mint 2005-ben.
A kormány legfontosabb pozícióit a volt árnyékkormány tagjai töltik be, így George Osborne lesz az új pénzügyminiszter, William Hague pedig az új külügyminiszter. Hague, aki a konzervatívokat vezette a koalíciós tárgyalások során, fontos szerepet fog kapni az új kormányban, a konzervatívok ugyanis számos ponton változtatni kívánnak Nagy-Britannia külpolitikáján. Öt évig például biztosan nem lépnek be az eurózónába, nem fognak semmilyen újabb hatalmat átadni Brüsszelnek, vagyis ellenezni fogják azt a német–francia javaslatot, hogy egy közös európai szervet állítsanak fel a tagországok gazdasági politikájának ellenőrzésére. Már a közeljövőben várható tehát, hogy Nagy-Britannia sokkal tartózkodóbban viszonyul majd az EU-hoz. Az új kormány valószínűleg más közel-keleti politikát fog folytatni, mint elődje, köszönhetően Cameron Izrael-párti elkötelezettségének.

A legfiatalabb konzervatív

David Cameron öt éve a teljes ismeretlenségből a brit konzervatív párt első emberévé nőtte ki magát. A most negyvennégy éves politikus teljesítette ígéretét, hogy az első adandó alkalommal visszavezeti a torykat a hatalomba. A modern kori brit politikában még senkinek nem sikerült ilyen viharos gyorsasággal az élre törnie. Még Tony Blairnek sem, mivel a volt kormányfő tizenegy éven át tanulta képviselőként a mesterséget az alsóházban, mielőtt negyvenegy évesen a Munkáspárt élére állt volna. Cameron viszont alig nyolc éve politizál.
A fordulópontot a 2005 októberében Blackpoolban, a tory pártkongresszuson elmondott beszéde jelentette. Húsz perc alatt világosan és higgadtan – ráadásul jegyzetek, sőt a legkisebb megtorpanás nélkül – vázolta fel hallgatósága számára, hogy hogyan képzeli el a „modern és mérsékelt 21. századi konzervativizmust”. Két hónappal később, december 6-án lezárt írásos szavazás során a mintegy 250 ezer fős párttagság kétharmada szavazott szó szerint bizalmat a „jövő emberének”. Cameron mellett szólt származása is. A konzervatív vezető távoli ősei közt több brit uralkodó is szerepel, anyai ágon pedig eddig három sikeres konzervatív képviselőt tud felmutatni a család a 19. század végéről, illetve a 20. század elejéről, mostohaapja pedig John Major kormányának volt kommunikációs minisztere. David Cameron gazdag tőzsdeügynök apja előbb az eddig 19 miniszterelnököt „jegyző” Etonba  iratta be, majd Oxfordban szerzett közgazdaság-, filozófia- és politikatudományokból diplomát. Időközben tagja lett a csak férfiak számára nyitott White’s elitklubnak is, melynek olyan illusztris személyek a tagjai, mint Károly herceg és a fiai. Politikai karrierjére mindig is tudatosan készült, tanulmányai végeztével már 1988-ban azokban az akkor konzervatív vezetés alatt álló minisztériumokban helyezkedett el, ahol Margaret Thatchernek és John Majornek írt beszédeket. De mivel fontosnak tartotta, hogy a politika világán kívül is tapasztalatokat szerezzen, 1994-ben egy hétéves kitérőt tett a magánszektorba, ahol a Carlton médiacsoport kommunikációs és PR-igazgatójaként dolgozott. 2001-ben tért vissza a politikához képviselőként, majd ezt követően kezdte el volt iskolatársaiból és korábbi ismeretségi köréből felállítani azt a fiatal (legtöbbjük még nincs negyvenéves) és eltökélt – westminsteri körökben csak „Notting Hill-i fiúknak” becézett – csapatot, amellyel mostani kampányát sikerre vitte, és amelyből a konzervatív „árnyékkormányt” fogja felállítani. A kampányban előnyére szolgáltak személyes tulajdonságai is, lefegyverző könnyedsége és szembeötlő önbizalma – valamint olyan hétköznapi hobbijai, mint a kerékpározás és a kertészkedés – közelebb hozzák ahhoz az átlagpolgárokból álló választói réteghez, amelyet meg akart szólítani. David Cameron nős, két gyermek édesapja. Első kisfia súlyosan fogyatékosan született, és tavaly tavasszal hatéves korában elhunyt. Cameron ennek ellenére feleségével, Samanthával további gyermekeket is vállalt. Márciusban bejelentették, hogy Samantha ismét terhes, és a következő gyermekük születését szeptemberre várják. Az új miniszterelnök gyakorló kereszténynek vallja magát, de a hagyományos egyházakat – köztük a saját anglikán felekezetét – inkább csak társadalmi szempontból tartja hasznos intézményeknek: „A szervezett vallás könnyen elrontja a dolgokat.” Tony Blairrel szemben hangsúlyozza, hogy a politikája „nem hitvezérelt” és „nem rendelkezik forró dróttal Istenhez”. Egy interjúban kisfiuk halálát nevezte élete legnehezebb próbatételének, amely azonban mégsem fordította szembe Istennel, sőt „bizonyos értelemben még inkább megerősítette bennem a hitet”.

Olvasson tovább: