1944 szeptemberében a második világháború győztes hatalmai maguk között befolyási övezetekre osztották Németországot. A bukott birodalom egykori fővárosát, Berlint először három, majd négy részre tagolták: amerikai, brit, francia és szovjet szektorokra. A náci Németország feltétel nélküli kapitulációja után a szövetségesek átvették a zónák és a berlini szektorok igazgatását. Ez az intézkedés hosszú távon azonban csak a nyugatnémeteknek jelentett felszabadulást, az ország keleti részeire már a Szovjetunió vasfüggönye készült leereszkedni. Miután a nyugati hatalmak katonailag kivonultak a térségből a polgári berendezkedés érdekében,
a három nyugati zónát egyesítették, így Németországban egyrészről nyugaton elindulhatott a polgári demokratikus berendezkedés, másrészről keleten a kommunista rendszer bevezetése. A különbségek először gazdasági szinten jelentkeztek. Míg a nyugati zónák felvirágzóban voltak a Marshall-segélynek köszönhetően, a szovjet blokk egyre kiszolgáltatottabbá vált a sztálini gazdaságpolitikának. Államosították a magán-, ipari-, föld- és banktőkét, és továbbra is negyven hadtestet állomásoztattak a területen. A szakadék a két blokk között eltitkolhatatlanná vált: 1961-re több mint hárommillió ember hagyta el az NDK-t.
A migráció egyre aggasztóbb méreteket öltött, így 1952-ben az NDK vezetősége a demarkációs vonalak lezárásáról határozott. A probléma csupán az volt, hogy a szintén négy zónára osztott Berlin a szovjet szektor kellős közepén volt. Miután sem a nyugati szövetségesek, sem a Szovjetunió nem volt hajlandó lemondani a városról, a szovjetek blokádot vontak Nyugat-Berlin köré, hogy a szövetségesek ne tudják eljuttatni segélyüket a nyugat-berlinieknek. A szövetségesek ezután repülőgépekről dobták le az élelmiszert, gyógyszereket, ruhákat tartalmazó ládákat.
1961-ben elterjedt a hír, miszerint a szovjetek végleg meg akarják állítani a Nyugatra Berlinen keresztül tartó menekültáradatot, és ennek érdekében zónájuk határán falat kívánnak építeni. A hír hatására újabb ezrek indultak útnak a szabadságot jelentő „Szabad Város” felé. A keletnémet kommunista párt és egyben az NDK első embere, Walter Ulbricht erre sajtótájékoztatót tartott, amelyben kijelentette, hogy „senkinek nem áll szándékában falat építeni”. Augusztus 13-án azonban elindult Berlin keleti szektorának lezárása. Eleinte szögesdrótkerítések és úttorlaszok jelezték a változást, majd sorra születtek a korlátozó
kormányrendeletek: kelet-berliniek nem dolgozhattak többé Nyugat-Berlinben, a tömegközlekedést a két városrész között megszakították. Már aznap megtörtént az első szökés: egy fiatal keletnémet katona, akinek a lezárást kellett volna biztosítania, átugrott a szögesdróton, ahol a nyugatiak felsegítették egy csapatszállító teherautóra. Augusztus 15-ére virradólag a berliniek már két külön állam polgáraiként ébredtek: az éjszaka folyamán a rendőrség lezárta a Brandenburgi kaput, majd határőrökkel kísért építőmunkások nekiláttak a fal első részének fölépítéséhez.
Egy hét sem kellett, és eldördültek az első halálos lövések. Az első áldozat egy huszonnégy éves férfi volt, akit a Humboldt téren lőttek le a határőrök. Az őrizet egyre szigorodott, majd miután egy szökéseket szervező nyugatnémet ügynök lelőtt egy határőrt, az incidenst további védelmi rendszerek kiépítésére használták ürügyként. 1962 júniusában megindult a második fal építése 92 méterrel a már létező fal mögött. A két fal között elterülő rész „Halálzóna” néven vált hírhedtté a fokozott kontroll miatt, ahol tankcsapdák, aknamezők, nagyfeszültségű szögesdrótkerítések, őrtornyok lehetetlenítették el a menekülést. Ennek ellenére százak kísérelték meg az átjutást a későbbiekben is.
A legmegrázóbb eset minden bizonnyal a tizennyolc éves Peter Fechter szökési kísérlete volt. A fiatal fiú építőmunkásként dolgozott a falnál, amikor futásnak eredt. A határőrők megsebesítették, de nem halálosan. Ezt követően azonban nem voltak hajlandók orvosi ellátást biztosítani, és a fiú segélykiáltásaira érkező nyugat-berlinieket is elüldözték. A „senkiföldjén” segítség nélkül elvérző tinédzser agóniáját több tucat ember nézte végig tehetetlenül, híre pedig bejárta a világsajtót.
Az ezt követő években folyamatosan tökéletesítették a fal védelmi rendszerét. Felépült egy újabb fal, a tetején cső alakú elemmel, ezzel tovább nehezítve a szökést, valamint komplikálták a határátkelést, külföldieknek megtiltották, a keletnémeteknek pedig csak különleges engedélylyel tették lehetővé a határátlépést.
A hetvenes években folyamatosan nőtt az elégedetlenség a keleti blokkban. A feszült helyzetet fokozták a rezsim embertelen megnyilvánulásai, amilyen az 1976-os baleset volt. Két nyugat-berlini kisgyerek véletlenül beleesett a szovjet szektor határát jelentő Spree folyóba, de a határőrök megakadályozták, hogy a nyugatiak kimentsék őket. Jóval később ők maguk próbálták kihúzni a kicsiket, de akkor már késő volt. 1977-ben került sor először összecsapásokra az NDK-ban, amikor az október 7-ei ünnepen a rendőrség a fal lebontását követelő tömegbe lőtt. Három tinédzser meghalt.
1989 januárjában a Szovjetunióban már javában zajlott a peresztrojka, amikor Erich Honecker, a párt első embere kijelentette, hogy a fal ötven, de még száz év múlva is állni fog. A sors iróniája, hogy Honeckert pár hét múlva lemondatták. Nyárra olyan mértékűvé vált az elégedetlenség, hogy az összes nagyobb német városban tömegek vonultak az utcákra szabad választásokat és utazáshoz való jogot követelve. A páneurópai piknik keretében aztán több ezer keletnémet Magyarországon keresztül menekült Nyugatra. A rendszer végleg megingott.
1989. november 9-én Günther Schabowski tévesen a határátkelőhelyek megnyitásáról nyilatkozott. Amikor egy újságíró megkérdezte, hogy erre mikor kerülne sor, így válaszolt: „Amennyiben információim helyesek, azonnal hatályba lépnek.” A reakció elsöprő erejű volt: ezrek vonultak a falhoz, hogy rég nem látott szeretteikkel találkozzanak, és tanúi legyenek a történelmi pillanatoknak. A határőrök tehetetlenül álltak, végül megnyitották a határátkelőket, és az évtizedek óta elszakított honfitársak, családok és barátok újra átölelhették egymást.
2009. 11. 06. (XIII/45)
