Kereső toggle

A sárkány karmai

Diktatúrákkal szövetkezve épül az új világhatalom

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Steven Mosher amerikai Kína-kutató tíz éve nem kívánatos látogató a Kínai Népköztársaságban. Azóta, hogy történelmi példákra hivatkozva leírta, mit várhat a világ a jövőben az ázsiai szuperhatalomtól. A Heteknek adott interjúból az is kiderül, hogy véleménye az elmúlt évtizedben nem változott, sőt az Egyesült Államok háttérbe vonulásával a pekingi nagy menetelés csak felgyorsult.

Hegemon című könyvében azt állítja, hogy a modern Kína megalapítói százéves programot dolgoztak ki arra, hogy az országból első számú világhatalmat formáljanak. A kommunista rezsim nemrég ünnepelte fennállásának hatvanadik évfordulóját. Látva a több száz-ezer katonát felvonultató erődemonstrációt, mit gondol, hol tart most Kína ebben a nagy menetelésben?

- Kína ma is kommunista diktatúra, ahol a Föld lakosságának a húsz százaléka él. Jelentős részesedéssel bír a világ ipari kapacitásából, ráadásul maga mögött tudhat egy rendkívüli méretű és gyorsan fejlődő hadsereget, nem beszélve azokról az óriási rejtett nukleáris fegyverkészletekről, melyeket még értékesíteni akarnak. Amerikában a demokrata és a republikánus politikusok többsége elfogadta azt a véleményem szerint rendkívül naiv nézetet, miszerint a pekingi rezsimet szép szóval, vagy ha kell, végső esetben fenyegetéssel be lehet építeni a már létező nemzetközi viszonyok közé, és felelős partnerré lehet tenni. Ennek a hiú ábrándnak az oltárán feláldoztuk a piacainkat, tőkénket és technológiánkat, most pedig már a biztonságunkat is. Ezt a hozzáállást azonban még Peking is nevetségesnek tekinti, hiszen nyilvánvaló, hogy Kínának mint növekvő gazdasági hatalomnak globális ambíciói vannak. Kína már most komoly versenyben áll az Egyesült Államokkal és szövetségeseivel a világhatalomért és -befolyásért folytatott küzdelemben.

Rendben, Kína kellemetlen vetélytárs, de azért az elmúlt hat-van évben együtt lehetett élni velük, nem fenyegettek igazán senkit, a szomszédos Tajvant leszámítva.

- Míg a világ mással volt elfoglalva, a kínai kormány ügyesen váltott. A közvetlen pártirányítás alatt álló kommunista termelési rendszer helyett ma a termelés nagy része - persze közvetett állami felügyelet mellett - már magánkézben folyik. Ezzel Kína napjaink vezető gazdasági nagyhatalmává vált. A probléma ezzel csak az, hogy Peking más fejlődő nemzetektől eltérően súlyosan fenyegeti és aláássa a jelenleg Amerika által irányított nemzetközi rendet. Míg bizonyos terrorista csoportok lekötötték a figyelmünket, elfeledkeztünk arról a Kínáról, amely maga is egy félterrorista állam. Olyan diktatúra, amely az egész Földre ki akarja terjeszteni a befolyását azáltal, hogy megalkotja a hasonló gondolkodású diktatúrák hálózatát.

Maradt a Nyugatnak bármilyen befolyása Kínára az emberi jogok terén?

- Szerintem az emberi jogi vitában is eltévesztettük a lényeget. Nemcsak azt nem tudjuk elérni, hogy rávegyük a pekingi kormányt arra, hogy bánjon tisztességesebben a saját népével, hanem tétlenül szemléljük, amint Kína zavartalanul exportálja emberi jogsértéseit más országokba is. Főleg olyan zsarnoki rendszerben működő országokba, amelyeknek Kína az elsődleges külföldi támogatója.

Kína befolyása tehát szemmel láthatóan világszerte növekszik. Sokan beszélnek például a kínai „új gyarmatosításról" Afrikában. Mi Kína célja ezzel a terjeszkedéssel?

- Nézzük először a Kínához képest aprónak számító kis iszlám diktatúrát, melyet Mahmúd Ahmadinezsád elnök vezet. őt Izraellel kapcsolatos fenyegetései miatt nem fogadják szívesen a legtöbb nyugati fővárosban, de Pekingben annál inkább. 2006 júniusában például nemcsak hogy díszvendégként meghívták a Sanghaji Együttműködés Szervezetének találkozójára, és felkérték, hogy üdvözölje a kínai, orosz és közép-ázsiai vezetőket, hanem arra is lehetőséget kapott, hogy az állami televízióban köszöntse a kínai népet, biztosítva őket arról, hogy az iráni és a kínai érdekek „megegyeznek". Habár Ahmadinezsád radikális muzulmánnak vallja magát, és mindig kész arra, hogy Amerikának vagy Izraelnek beszóljon, érdekes módon a kínai Hszincsiang tartományban élő iszlám hittársainak kivégzésével kapcsolatban mélyen hallgat. Cserébe Kína arra használja fel az ENSZ Biztonsági Tanácsában őt megillető vétójogot, hogy megakadályozza az Iránnal szembeni szankciókat. Komolyra fordítva a szót, Iránt csatornaként használják arra, hogy kínai fegyvereket és fegyvertechnológiákat juttassanak el Irakba, melyekkel aztán amerikai katonákat lehet megölni.

Kína külpolitikájának egyetlen célja van: annyi kormányt szervezzenek be vagy vesztegessenek meg Peking érdekében, amennyit csak lehet. Vegyük például Kambodzsát, ahol több millió ember vált áldozatává a maoisták által inspirált és Pekingből támogatott vörös khmereknek. Hun Sen kambodzsai miniszterelnök korábban azt mondta Kínáról, hogy „minden rossz gyökere", most azonban már áradozik országa és Peking kitűnő kapcsolatáról. A jó kapcsolat fenntartása érdekében pedig a kambodzsai miniszterelnök mindent megtesz, hogy kerülje az olyan vitás kérdéseket, mint  például miért zárhatja el szabadon Kína a Mekong folyó felső részeit, aminek következtében a szegénységtől már amúgy is sokat szenvedő ország tavait és folyóit a kiszáradás fenyegeti, így a halászatból származó el-sődleges táplálékforrást is elvesztik a létminimum alatt élő parasztok.

Mivel érte el Peking ezt a fordulatot?

- Kizárólag pénzzel. Amikor 2006 áprilisában a Világbank kilátásba helyezte, hogy a korrupció és a civil szabadságjogok hiánya miatt több százmillió dollárnyi támogatást megvon Kambodzsától, Kína rögtön ott termett, és felajánlotta, hogy egy közel 600 millió dollár értékű segéllyel és kölcsönnel megmenti az országot. Végül is barátok között mit számít néhány ezer börtönben sínylődő disszidens.

Kína komoly lépéseket tett Afrika meghódításának irányában is. Angola például a második legnagyobb olajlelőhely Afrikában. Amikor a Nemzetközi Valutaalap megpróbált nyomást helyezni az angolai kormányra, hogy tegyen lépéseket a korrupció ellen és a demokrácia előmozdítására, Kína újra azonnal akcióba lépett. Hatmilliárd dolláros kölcsöncsomagot ajánlott fel az országnak, azzal a feltétellel, hogy kínai cégeknek adják ki az olajkutak újjáépítési jogát. Talán felesleges mondani, hogy a „szabad és nyílt választások" megtartása nem szerepelt a kölcsönfeltételek között.

Mi a helyzet Dél-Amerikában?

- Peking tudatosan körüludvarolta Hugo Chavez venezuelai diktátort, aki már nem egyszer járt hivatalos látogatáson Kínában. A két ország között megerősítették a kereskedelmi szálakat, és azóta Kína erőteljesen támogatja Venezuela erőfeszítéseit arra, hogy helyet kapjon az ENSZ - az amerikai hegemónia „Nagy Falának" tartott - Biztonsági Tanácsában. Chavez pedig büszkén hirdeti, hogy mára Peking és Caracas „stratégiai szövetségre" lépett, és megígérte, hogy jelentős olajexportjának fő irányát ezentúl nem Amerika, hanem Kína felé fogja terelni. Ez persze egyáltalán nem lenne praktikus lépés, mégis jól illusztrálja azt a trendet, hogy ma a világ diktátorai mely nagyhatalom felé tekintenek. Mondjon bármilyen korrupt, diktatórikus rendszert - a Közel-Keleten Szíriától kezdve Iránig, vagy Dél-Amerikában Venezuelán át Kubáig -, azt fogjuk látni, hogy a legközelebbi és legnagyobb szövetségese mindegyiknek a Kínai Népköztársaság.

Ha csak ez lenne, Kína már rég elszigetelődött volna...

- Persze, Peking nemcsak a diktátortársakat emeli fel, hanem besegít egyes demokratikus államoknak is, mint például Brazília, Granada vagy Dominika. Kína azáltal, hogy ilyen országokat is a hatáskörébe von, és tudatosan segíti őket egy hatékony, államilag irányított befektetési, kereskedelmi, fegyver- és segélyeladási gazdasági csomaggal (beleértve magas rangú hivatalnokok megvesztegetését és politikai pártok titkos anyagi támogatását is), megpróbálja biztosítani ezen országok vezetőinek Peking iránti hűségét. Érdekes, hogy Kínának egészen kis szigeteken is nagy létszámú nagykövetségei vannak, miközben több helyen az Egyesült Államoknak egyáltalán  nincs képviselete.

Futballstadionok, közérdekű projektek, csereprogramok, nagylelkű segélycsomagok fejében a kisebb államok vezetői tucatjával erősítik kapcsolatukat Kínával. Idővel persze a segélyek negatív oldala is egyre jobban körvonalazódik. Cserébe ugyanis Kína elvárja, hogy előnyös áron jusson nyersanyagokhoz, nem beszélve a társadalmi támogatásról az Egyesült Államokkal vagy az általa vezetett nemzetközi szervezetekkel szemben felmerült vitákban. Gondoljunk csak az ENSZ Közgyűlésére vagy a WTO-ra! A másik oldalon pedig a kínai nemzeti szocializmus eszméje, az emberi jogok iránti megvetése és Amerika-ellenessége elkezdte megfertőzni a helyi vezetőket.

A pekingi kormány végső célja az, hogy Kína elsőbbségének megfelelően alakíthassa a világpolitikát, megkapja a neki kijáró tiszteletet, kikötőibe a legkedvezőbb feltételek mellett érkezzenek a nyersanyagok, a világot korrupt kiskirályságok irányítsák, az emberi jogok meg a történelem szemeteskosarába kerüljenek. Napról napra egyre közelebb kerülnek globális tervük megvalósításához.

Erről nem sokat beszélnek a nyugati politikusok. Hisznek az illúzióknak, vagy ennyire nagy Peking befolyása?

- Még Washingtonban is sokan vannak olyanok, akik ujjongva fogadják a Kína demokratizálódásáról érkező rózsaszín híreket, és továbbra is abban a hitben élnek, hogy Kína gazdasági növekedése egy szép napon a demokratikus reformokat is magával fogja hozni. Három évtizedes gazdasági reformfolyamatok után azonban már nyíltan kimondhatjuk, hogy az ilyen várakozások puszta elméletek maradtak, empirikus bizonyítékok nélkül. Az olimpiai játékokat megelőző hetekben látott emberi jogsértések csak a jéghegy csúcsa. Kína a nemes sporteseményhez kiskorú tornászok és ötéves koruk óta doppingolt súly-emelők felvonultatásával járult hozzá. Azok a parkok, amelyeket pedig az engedélyezett tüntetésekre foglaltak le, feltűnően üresen maradtak, miután az összes kínai ellenzéki már vagy börtönben ült, vagy száműzték a játékok idejére, hogy megőrizzék a társadalmi harmónia látszatát.

A kínai vezetők biztosak abban, hogy végül az ő gazdasági modelljük válik uralkodóvá, ezért úgy gondolják, hogy az elkövetkezendő években nem Kína, hanem Amerika fog elmozdulni a kapitalizmustól egyfajta „szocialista típusú piacgazdaság" felé. És talán igazuk is van.

- Peking jóvoltából Amerikának a demokrácia terjesztéséről, a jog-rendről, a szabad gazdaságról és az emberi jogokról (nem beszélve egyéb olyan kellemetlen témákról, mint például a népességkontroll és születésszabályozás) alkotott idealisztikus elképzelései a világon mindenhol akadályba ütköznek, legelsősorban magában Kínában. És ugyanaz a Kína, amely történelmi, kulturális és politikai önteltségétől vezettetve ma Amerikára mint legfőbb riválisára tekint, nagy valószínűség szerint tíz éven belül még ellenségesebb módon fogja kezelni Amerika csendes-óceáni befolyását. Kína kimondatlan célja tehát ugyanaz lesz, mint ami most is: hogy legyőzze ezt a hatalmat. Az orosz medvével szemben a kínai sárkány ügyel arra, hogy a körmeit behúzva tartsa, éppen ezért kevésbé tűnik fenyegetőnek. Kína arra vonatkozó ősi - Amerika alapítását néhány évezreddel megelőző - ambíciói, hogy a „Pax Americana" helyén létrehozzák a „Pax Sinicat", a „kínai világbékét", akár még meg is valósulhatnak.

Olvasson tovább: