Új barátok, régi trükkök

Októberben népes orosz egyházi küldöttség járta végig a latin-amerikai országokat, és vett részt ottani ortodox templomok felszentelésén. Ez magában még nem emelkedett volna túl a helyi sajtó apróbetűs híreinek szintjén, ha a havannai orosz ortodox templom megnyitásán nem jelent volna meg az államelnök, a marxista-leninista Kubai Kommunista Párt vezetője, Raúl Castro. Ám ami ennél is nagyobb figyelmet és érdeklődését váltott ki: a Moszkvából érkezett delegáció feje, az orosz ortodox egyház külügyminisztereként emlegetett Kirill metropolita meglátogatta a betegeskedő Fidel Cast­rót, aki az elmúlt években elvtársán, Hugo Chavez venezuelai elnökön kívül nem sok külföldi személlyel találkozott.
A metropolita nyilvánvalóan nem arról tárgyalt Havannában, hogy országa ismét maximális katonai és gazdasági segítséget nyújt majd Kubának, mindamellett az irányában tanúsított nem mindennapi gesztus jelezte a két ország hajdani „testvéri”, majd teljesen meglazult kapcsolatai újbóli szorosabbra fűzésének szándékát. Természetes, hogy az amerikai embargó által változatlanul sújtott Kuba, akárcsak korábban, egyrészt politikai-katonai ellensúlyt keres az Egyesült Államokkal szemben, másrészt szüksége van a régebben beszerzett orosz polgári és haditechnikai berendezések, gépkocsik pótalkatrész-ellátásának felújítására, általában orosz technikai segítségre. Ugyanakkor viszont az is figyelemre méltó, hogy Moszkva, amely tudja, hogy ezzel keresztbe tesz a kelet-európai rakétatelepítésen fáradozó Washingtonnak, milyen készségesen siet egykori szövetségesének segítségére.
Nem sokkal Szmolenszk és Kalinyingrád metropolitája után orosz katonai küldöttség is járt Kubában a légvédelem törzsfőnökének, Alekszandr Maszlov altábornagynak a vezetésével. Itt már a két ország fegyveres erői közötti kapcsolatok elmélyítéséről tárgyaltak, és – a hivatalos közlemény szerint – megvizsgálták annak lehetőségét, hogy ismét kubai tiszteket képezzenek orosz katonai tanintézetekben.
Az orosz küldöttség konzultációkat tartott a rádioelektronikus harc bevezetéséről a kubai légvédelemhez. Néhány nappal később az orosz–kubai gazdasági kormányközi bizottság moszkvai ülése után közölték, hogy Moszkva meghosszabbítja az orosz termékek exportjának finanszírozására Kubának nyújtott hitel futamidejét. Megállapodás született a két ország együttműködéséről a nikkelbányászatban, az orosz búzaszállításról, és együtt­működési nyilatkozatot tettek közzé a kőolaj- és a földgázipar területén való együtt­működésről. Azután megint csak néhány nap telt el, és Moszkvában tárgyalt – a többi között a két ország katonai-műszaki együtt­működéséről – Felipe Pérez Roque külügyminiszter, akit Dmitrij Medvegyev elnök is fogadott. A kubai kollégájával közösen tartott sajtóértekezleten Szergej Lavrov orosz kül­ügyminiszter hangoztatta, hogy országa érdekelt a térség más országaival való legszorosabb együtt­működésben, s rokonszenvvel könyveli el, hogy bővülnek kapcsolatai a többi között Venezuelával, Nicaraguával, Bolíviával.

Vagyis azokkal a latin-amerikai államokkal, amelyek független politikai-gazdasági politikára törekednek. (Venezuelából és Bolíviából nemrégiben utasították ki az amerikai nagykövetet.) Hugo Chavez, aki hazája olajkincsére támaszkodva (Venezuela az USA negyedik legnagyobb olajszállítója) bizonyos értelemben több Amerika-ellenes arroganciát engedhet meg magának, mint fénykorában Fidel Castro, nemrégiben elzarándokolt Oroszországba, ahol Vlagyimir Putyin kormányfővel és Dmitrij Medvegyev elnökkel találkozott. Itt aztán már nemcsak érdemi, konkrét gáz- és olajipari együttműködésről volt szó, hanem igen jelentős fegyverszállításokról is.
2012-ig Caracas 30 milliárd (!) dollár értékben kíván beszerezni orosz fegyverzetet, a többi között légvédelmi rakétákat, harci repülőgépeket, helikoptereket, felszíni és tengeralattjáró hadihajókat. E hónap végén, amikor Medvegyev tesz feltűnően gyors viszontlátogatást Venezuelában, valószínűleg egy orosz atomerőmű szállításáról születik megállapodás. A két ország katonai együttműködését példázta a közelmúltban két orosz, nukleáris töltetek célba juttatására alkalmas hadászati bombázó látogatása a dél-amerikai országban. Ez alkalommal nem volt fedélzetükön atomfegyver, de mindenesetre évtizedek óta először repülte át az Atlanti-óceánt és szállt le annak túlsó felén orosz bombázógép.
Ezekben a napokban az orosz északi-tengeri flotta zászlóshajója, az atommeghajtású Pjotr Velikij (Nagy Péter) nehézcirkáló vesz részt közös hadgyakorlaton a venezuelai haditengerészet egységeivel a dél-amerikai ország partjaihoz közeli vizeken. Az orosz cirkáló és kísérő hajói „útközben” egy szíriai kikötőben, Tartuszban is tisztelgő látogatást tettek. A Barents-tengerről az Atlanti-óceán déli térségébe vezető legrövidebb út persze nem a Földközi-tengeren át vezet, viszont az oroszok itt is lobogtatni kívánták hadiflottájuk Szent András kettős keresztjét ábrázoló zászlaját, annál is inkább, minthogy már folynak a tárgyalások orosz flottatámaszpontok bérléséről Szíriában és Líbiában.
Eközben ennél „ártatlanabb”, de Washingtont nyilvánvalóan ugyancsak idegesítő konzultációkat és tárgyalásokat folytat Oroszország Chilével, sőt Argentínával is energetikai, bányászati, áramtermelési és közlekedési együttműködésről.
Fontos hangsúlyozni, hogy Oroszország valóban nem törekszik rakétatámaszpontok létrehozására vagy másfajta állandó katonai jelenlétre Latin-Amerikában, és hogy az ebben a térségben, valamint például a Földközi-tengeren való újbóli, részben a korábbinál is szélesebb nyújtózkodása nem jelent közvetlen katonai fenyegetést az Egyesült Államoknak. Annál is kevésbé, minthogy a hetvenes-nyolcvanas évekre jellemző amerikai–orosz katonai erőegyensúly – legalábbis belátható ideig – aligha áll helyre.
Moszkva egyelőre az amerikai katonai büdzsének csak kis töredékét képes katonai kiadásokra költeni. E töredék aránya azonban évről évre növekszik (vagy mindenesetre így volt a kőolajárak zuhanása, a pénzügyi világválság bekövetkezte előtt), és Oroszország politikai befolyását tekintve, de gazdasági és katonai értelemben is igyekszik ismét megközelíteni egy nagyhatalom státuszát.
Az Egyesült Államok pedig közben kénytelen fokozatosan lenyelni a Monroe-elv kimúlását, vagyis lemondani arról, hogy az egész nyugati féltekét a saját hátsó udvarának tekintse. Ami persze nem csak, sőt nem is elsősorban az orosz befolyás növekedésének a következménye. Ám az egypólusú világrendnek mindenképpen kezd vége szakadni, és ebbe az Obama-kormányzat aligha fog könnyebben beletörődni, mint tette azt George W. Bush.