Kereső toggle

Új barátok, régi trükkök

Latin-Amerikába és a Közel-Keletre nyújtózkodnak az oroszok

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az orosz vezetők nem hagynak kétséget afelől, hogy országuk, miután
széthullását követően a Szovjetunió kilábalt a kilencvenes évek káoszából, ismét
nagy-, sőt hovatovább szuperhatalmi státuszra törekszik. Ezt jelzi az orosz
katonai és gazdasági jelenlét, de legalábbis diplomáciai terjeszkedés
Latin-Amerikában, amellyel alaposan feladják a leckét januártól az
Obama-kormányzatnak.

Októberben népes orosz egyházi küldöttség járta végig a latin-amerikai
országokat, és vett részt ottani ortodox templomok felszentelésén. Ez magában
még nem emelkedett volna túl a helyi sajtó apróbetűs híreinek szintjén, ha a
havannai orosz ortodox templom megnyitásán nem jelent volna meg az államelnök, a
marxista-leninista Kubai Kommunista Párt vezetője, Raúl Castro. Ám ami ennél is
nagyobb figyelmet és érdeklődését váltott ki: a Moszkvából érkezett delegáció
feje, az orosz ortodox egyház külügyminisztereként emlegetett Kirill metropolita
meglátogatta a betegeskedő Fidel Castrót, aki az elmúlt években elvtársán, Hugo
Chavez venezuelai elnökön kívül nem sok külföldi személlyel találkozott.

A metropolita nyilvánvalóan nem arról tárgyalt Havannában, hogy országa ismét
maximális katonai és gazdasági segítséget nyújt majd Kubának, mindamellett az
irányában tanúsított nem mindennapi gesztus jelezte a két ország hajdani
„testvéri”, majd teljesen meglazult kapcsolatai újbóli szorosabbra fűzésének
szándékát. Természetes, hogy az amerikai embargó által változatlanul sújtott
Kuba, akárcsak korábban, egyrészt politikai-katonai ellensúlyt keres az Egyesült
Államokkal szemben, másrészt szüksége van a régebben beszerzett orosz polgári és
haditechnikai berendezések, gépkocsik pótalkatrész-ellátásának felújítására,
általában orosz technikai segítségre. Ugyanakkor viszont az is figyelemre méltó,
hogy Moszkva, amely tudja, hogy ezzel keresztbe tesz a kelet-európai
rakétatelepítésen fáradozó Washingtonnak, milyen készségesen siet egykori
szövetségesének segítségére.

Nem sokkal Szmolenszk és Kalinyingrád metropolitája után orosz katonai
küldöttség is járt Kubában a légvédelem törzsfőnökének, Alekszandr Maszlov
altábornagynak a vezetésével. Itt már a két ország fegyveres erői közötti
kapcsolatok elmélyítéséről tárgyaltak, és – a hivatalos közlemény szerint –
megvizsgálták annak lehetőségét, hogy ismét kubai tiszteket képezzenek orosz
katonai tanintézetekben.

Az orosz küldöttség konzultációkat tartott a rádioelektronikus harc
bevezetéséről a kubai légvédelemhez. Néhány nappal később az orosz–kubai
gazdasági kormányközi bizottság moszkvai ülése után közölték, hogy Moszkva
meghosszabbítja az orosz termékek exportjának finanszírozására Kubának nyújtott
hitel futamidejét. Megállapodás született a két ország együttműködéséről a
nikkelbányászatban, az orosz búzaszállításról, és együttműködési nyilatkozatot
tettek közzé a kőolaj- és a földgázipar területén való együttműködésről. Azután
megint csak néhány nap telt el, és Moszkvában tárgyalt – a többi között a két
ország katonai-műszaki együttműködéséről – Felipe Pérez Roque külügyminiszter,
akit Dmitrij Medvegyev elnök is fogadott. A kubai kollégájával közösen tartott
sajtóértekezleten Szergej Lavrov orosz külügyminiszter hangoztatta, hogy
országa érdekelt a térség más országaival való legszorosabb együttműködésben, s
rokonszenvvel könyveli el, hogy bővülnek kapcsolatai a többi között
Venezuelával, Nicaraguával, Bolíviával.

Vagyis azokkal a latin-amerikai államokkal, amelyek független
politikai-gazdasági politikára törekednek. (Venezuelából és Bolíviából
nemrégiben utasították ki az amerikai nagykövetet.) Hugo Chavez, aki hazája
olajkincsére támaszkodva (Venezuela az USA negyedik legnagyobb olajszállítója)
bizonyos értelemben több Amerika-ellenes arroganciát engedhet meg magának, mint
fénykorában Fidel Castro, nemrégiben elzarándokolt Oroszországba, ahol Vlagyimir
Putyin kormányfővel és Dmitrij Medvegyev elnökkel találkozott. Itt aztán már
nemcsak érdemi, konkrét gáz- és olajipari együttműködésről volt szó, hanem igen
jelentős fegyverszállításokról is.

2012-ig Caracas 30 milliárd (!) dollár értékben kíván beszerezni orosz
fegyverzetet, a többi között légvédelmi rakétákat, harci repülőgépeket,
helikoptereket, felszíni és tengeralattjáró hadihajókat. E hónap végén, amikor
Medvegyev tesz feltűnően gyors viszontlátogatást Venezuelában, valószínűleg egy
orosz atomerőmű szállításáról születik megállapodás. A két ország katonai
együttműködését példázta a közelmúltban két orosz, nukleáris töltetek célba
juttatására alkalmas hadászati bombázó látogatása a dél-amerikai országban. Ez
alkalommal nem volt fedélzetükön atomfegyver, de mindenesetre évtizedek óta
először repülte át az Atlanti-óceánt és szállt le annak túlsó felén orosz
bombázógép.

Ezekben a napokban az orosz északi-tengeri flotta zászlóshajója, az
atommeghajtású Pjotr Velikij (Nagy Péter) nehézcirkáló vesz részt közös
hadgyakorlaton a venezuelai haditengerészet egységeivel a dél-amerikai ország
partjaihoz közeli vizeken. Az orosz cirkáló és kísérő hajói „útközben” egy
szíriai kikötőben, Tartuszban is tisztelgő látogatást tettek. A
Barents-tengerről az Atlanti-óceán déli térségébe vezető legrövidebb út persze
nem a Földközi-tengeren át vezet, viszont az oroszok itt is lobogtatni kívánták
hadiflottájuk Szent András kettős keresztjét ábrázoló zászlaját, annál is
inkább, minthogy már folynak a tárgyalások orosz flottatámaszpontok bérléséről
Szíriában és Líbiában.

Eközben ennél „ártatlanabb”, de Washingtont nyilvánvalóan ugyancsak idegesítő
konzultációkat és tárgyalásokat folytat Oroszország Chilével, sőt Argentínával
is energetikai, bányászati, áramtermelési és közlekedési együttműködésről.

Fontos hangsúlyozni, hogy Oroszország valóban nem törekszik rakétatámaszpontok
létrehozására vagy másfajta állandó katonai jelenlétre Latin-Amerikában, és hogy
az ebben a térségben, valamint például a Földközi-tengeren való újbóli, részben
a korábbinál is szélesebb nyújtózkodása nem jelent közvetlen katonai fenyegetést
az Egyesült Államoknak. Annál is kevésbé, minthogy a hetvenes-nyolcvanas évekre
jellemző amerikai–orosz katonai erőegyensúly – legalábbis belátható ideig –
aligha áll helyre.

Moszkva egyelőre az amerikai katonai büdzsének csak kis töredékét képes katonai
kiadásokra költeni. E töredék aránya azonban évről évre növekszik (vagy
mindenesetre így volt a kőolajárak zuhanása, a pénzügyi világválság bekövetkezte
előtt), és Oroszország politikai befolyását tekintve, de gazdasági és katonai
értelemben is igyekszik ismét megközelíteni egy nagyhatalom státuszát.

Az Egyesült Államok pedig közben kénytelen fokozatosan lenyelni a Monroe-elv
kimúlását, vagyis lemondani arról, hogy az egész nyugati féltekét a saját hátsó
udvarának tekintse. Ami persze nem csak, sőt nem is elsősorban az orosz befolyás
növekedésének a következménye. Ám az egypólusú világrendnek mindenképpen kezd
vége szakadni, és ebbe az Obama-kormányzat aligha fog könnyebben beletörődni,
mint tette azt George W. Bush.

Olvasson tovább: