Kereső toggle

Srebrenica: egy illúzió vége

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Tizenöt évvel ezelőtt, 1993. április 16-án az ENSZ Biztonsági Tanácsa
határozatot fogadott el arról, hogy a háború sújtotta Boszniában a többségében
muzulmánok lakta Srebrenicát és környékét védett övezetté nyilvánítják. Két
nappal később mintegy nyolcszáz holland kéksisakos érkezett a városba, hogy
felügyeljék a demilitarizált övezetet, ám ez sem mentette meg a Balkánt a
második világháborút követő legszörnyűbb európai genocídiumtól.



Fotó: Reuters

A boszniai szerbek célja világos volt: annak a keleti országrésznek az
elfoglalása és etnikai megtisztítása, ahol ők éltek többségben, hogy ezzel
készítsék elő a terepet az anyaországhoz való jövőbeni csatlakozásra. Négy
bosnyák enklávé: Bihac, Gorazsde, Zepa és Srebrenica azonban „beékelődött”
ezekre a területekre, ezért 1995 tavaszán a boszniai szerbek miniszterelnöke,
Radovan Karadžiæ parancsot adott Ratko Mladiæ tábornoknak, hogy „egyenesítse ki”
a leendő határt.

Miközben a Boszniai Szerb Köztársaság Drinai Hadteste lassan körbevette
Srebrenicát, a környező településekről egyre több, a falvaikból elkergetett
muzulmán érkezett a városba, akik joggal bíztak az ENSZ- erők védelmében. Az itt
összezsúfolódott közel negyvenezer menekült humanitárius helyzete azonban
katasztrofálisnak bizonyult. Alig volt vizük, és csak a légi úton érkező
segélyszállítmányokból tudták ideig-óráig fenntartani magukat. Ráadásul a
bosnyák ellenállók gyakran használták afféle védőernyőként a holland
kéksisakosokat, és innen támadták a szerbek állásait. Ez súlyos hibának
bizonyult, ugyanis a narancsos katonáknak nem voltak aknavetőik, és
kézifegyvereiket is csak önvédelmi célból használhatták. Mladiæ pontosan ismerte
a helyzetüket, és igyekezett kideríteni, hogy meddig feszítheti a húrt.
Májusban több száz ENSZ-katonát ejtettek túszul, és néhányukat a kamerák előtt
láncolták zászlórudakhoz és szerb fegyverraktárakhoz. Ráadásul a
Srebrenicából szabadságra eltávozó békefenntartókat már nem engedték vissza, így
létszámuk 450-re csökkent. Parancsnokuk, Thomas Karremans hiába kérte a
NATO-parancsnokságot, hogy intézzenek légi csapásokat a környező szerb
állásokra. Ezért amikor Mladiæ július 11-én hatezer embere élén végső rohamot
indított a város ellen, a kéksisakosok rövid ellenállás után megadták magukat.


Srebrenica bevétele után pánikba esett muzulmánok ezrei indultak útnak a három
kilométerre, Potocariban lévő holland menekülttábor felé. Tapasztalatból
tudták, hogy nem sok jóra számíthatnak, ha a szerbek kezére kerülnek. A tábor
azonban hamarosan megtelt, és a mintegy húszezer kinnrekedt ember a környező
gyárakban és épületekben keresett menedéket magának, a többiek pedig a közeli
hegyekbe menekültek. Mladiæ közben bevonult az elfoglalt városba, és nyugalomra
intette a bosnyákokat. Megígérte, hogy senkinek nem esik bántódása, aztán a
kamerák előtt koccintott a láthatóan rettegő Karremansszal.

Srebrenica feladásánál az alku része volt az is, hogy a civil lakosság
sértetlenül távozhat, ezért buszkaravánokat rendeltek a helyszínre, hogy azokon
szállítsák el őket. Ám a szerbek a városon kívüli ellenőrző pontokon
leszállították a férfiakat és a fiatal fiúkat. A foglyokat ezután csoportokba
terelték, és a környék kiürített iskoláiban és mezőgazdasági raktárakban
helyezték el őket. Az ezt követő nyolc nap során olyan szörnyűségek történtek,
amelyek örök szégyenfoltjai maradnak a Balkánnak, de a nemzetközi szervezeteket
is sok vád érte tétlenségük miatt.

A zsúfoltság és a hőség miatt a rabok rettenetesen szenvedtek, néhányan még
saját vizeletüket is hajlandóak voltak meginni. Emellett el kellett viselniük
rabtartóik megaláztatásait is, akik szerb dalokat énekeltettek velük, és
gyalázták vallásukat. A kivégzések az összes helyszínen hasonló forgatókönyv
alapján történtek. A Skorpiók nevű félkatonai osztag harcosai reggelenként
jöttek a foglyokért. Levetették velük cipőiket, hátul összekötözték a kezeiket,
majd kis csoportokban a közeli erdőkbe terelték őket. Itt sorba állították és
agyonlőtték a szerencsétleneket. Az áldozatok egy részét lefejezték és
feldarabolták, hogy ne lehessen azonosítani őket, a maradványaikat pedig
tömegsírokba dózerolták.

A srebrenicai tömeggyilkosságok néhány túlélője által elmesélt rémtörténetek
végre felnyitották az illetékesek szemét. Az amerikai kormány nyomására a NATO
légiereje szeptemberben két héten át bombázta a boszniai szerb hadsereg
állásait, kommunikációs útvonalait és berendezéseit. Ez fordulópontot jelentett
a boszniai háborúban. Pillanatok alatt visszaszorították a hadsereget, és
megadásra kényszerítették őket. A konfliktus végül a novemberben megkötött
daytoni békével zárult.

Bosznia-Hercegovina már 1993 márciusában eljárást indított Hágában az egykori
Jugoszlávia ellen népirtás és agresszió vádjával a tömeges gyilkosságok, nemi
erőszak és etnikai tisztogatás miatt. Az ENSZ által felügyelt Nemzetközi
Bíróságon azonban csak a háború után jelentek meg az első vádlottak. Amikor
elkezdték feltárni a Srebrenica körüli tömegsírokat, a beidézett feltételezett
bűnösök listája is kibővült a mészárlásban résztvevőkkel. A hadsereg azonban
sokáig tagadta bűnösségét.

2005 nyarán olyan bizonyíték került napvilágra, amely után a jóérzésű szerbek is
rádöbbentek, hogy az addig hősöknek tekintett katonáik mit is követtek el
nemzetük nevében. A korábbi jugoszláv miniszterelnök, Slobodan Miloševiæ perének
tárgyalásán bemutattak egy videofilmet, amely 1995. július 17-én Trnova mellett
készült, és hat meggyötört bosnyák férfi kivégzése látható rajta. A felvételt
maga a kivégzőosztag egyik tagja készítette, aki mindeközben azon bosszankodik,
hogy kifogyóban van az elem. A megrázó filmen az is hallatszik, ahogy a Skorpiók
kinevetik lassan botorkáló áldozataikat, majd azon gúnyolódnak, hogy egyikük
összevizelte magát a félelemtől. Ezt követően egyenként tarkón lőtték őket. A
legszörnyűbb talán mégis az, hogy néhány pravoszláv pap még fel is oldozta a
kivégzőosztag tagjait a lelkiismeretük felelőssége alól, és azt bizonygatta
nekik, hogy tettüket Isten nevében hajtották végre. A megdöbbentő felvételek
bejárták az egész világsajtót, s a szerb rendőrség napok alatt elfogta a
gyilkosokat.

Egy magas rangú tisztet, Radislav Krstiæ tábornokot már el is ítélték a
srebrenicai gyilkosságokban való részvételért, a népirtás két fő felelősének
tartott Radovan Karadžiæ és Ratko Mladiæ azonban továbbra is bujkálnak. De sosem
lehetnek már teljesen szabadok, hiszen jól tudják, hogy az emberiség elleni
bűntettek nem évülnek el. A Srebrenicában eltűnt illetve meggyilkolt személyek
listája jelenleg 8373 nevet tartalmaz, ám eddig alig 2000 maradványt
azonosítottak. A becslések szerint még áldozatok ezrei fekszenek jeltelen
sírokban.

Olvasson tovább: