Az Abbász-kormány gyenge, a palesztin biztonsági erők még a Nyugati-parton
sem képesek a rend fenntartására, a Gázai övezetről nem is beszélve. Ennek
ellenére Olmert „komoly, folyamatos és megszakítás nélküli tárgyalásokat”
helyezett kilátásba. Izrael éppen a múlt héten jelentette be, hogy Jeruzsálem
Har Homa negyedében 307 új lakóegységet épít. Ezt nemcsak a palesztinok, de
Condoleezza Rice amerikai külügyminiszter is nem kívánatosnak nevezte. Bush
amerikai elnök is a térségbe látogat a jövő hónapban, hogy megerősítse a
tárgyalási folyamatot.
A héten meginduló megbeszélések sikerét azonban sokkal súlyosabb probléma
veszélyezteti. Az elemzések párhuzamot vélnek felfedezni a hatvan évvel ezelőtt
történtek, az ENSZ-közgyűlés felosztási tervének 60. évfordulója és az
annapolisi konferencia között. Az ENSZ a palesztin néppel való szolidaritás
napját ünnepelte november 29-én, és ennek alkalmából több mint egy tucat Izraelt
elítélő közgyűlési ajánlást fogadott el. Az arab világ – ideértve az izraeli
arabokat is – november 29-én a „Katasztrófa napjára” emlékezett. Hatvan év telt
el, és a békekutatók ugyanazzal a problémával küzdenek most is, mint akkoriban:
az arabok azóta sem fogadják el a felosztást, azaz Izrael mint zsidó állam
létezését.
A palesztinoknak sikerült meggyőzniük a nemzetközi, sőt félig-meddig a baloldali
izraeli közvéleményt is, hogy a béke akadálya a palesztin állam hiánya. Még Ehud
Olmert izraeli kormányfő is hangoztatta: Izraelnek „vége”, ha a kétállamos
megoldás meghiúsul. Amikor George W. Bush amerikai elnök vagy más nyugati vezető
kifejti elképzeléseit a régióra vonatkozóan, már nem is a békéről, hanem „a két
államot két népnek” elvéről beszél. Mintha ez utóbbi a béke fogalmával szinonim
lenne, mintha e kifejezések akár egymással felcserélhetőek lennének.
Ráadásul mindez úgy van beállítva, hogy e cél megvalósulása mindkét fél számára
győzelmet jelentene. Az arab félnek sikerült elfogadtatnia a világgal, beleértve
Izraelt is, hogy Palesztinát a 21. arab államként meg kell alakítani. Ezzel
együtt a béke hiányát Izrael hibájaként vagy bűneként róják fel, hiszen
„megszállva” tartja azt a területet, amelyen ennek az államnak létre kellene
jönni. Az egész világ azt gondolja, hogy egy ilyen állam megalakítása nemcsak
megoldaná a palesztin problémát, de lehetővé tenné, hogy Izrael, történelme
során első ízben, békében és biztonságban élhessen.
A baj csak az, hogy egyetlen arab vezető sem volt képes idáig kijelenteni, hogy
elismeri a zsidó nép nemzeti önrendelkezési jogát – azaz a jogot, hogy ősei
földjén „zsidó államot” alapítson, amelyre pedig az ENSZ-közgyűlés 33 tagállama
hatvan évvel ezelőtt igent mondott. Az arab világ ideiglenesen belenyugodott,
hogy Izrael létezik anélkül, hogy legitimitását elfogadta volna, de továbbra is
követeli, hogy több millió palesztin Izraelbe költözhessen. Ezt nevezik „a
hazatérés jogának”. Az arab propagandában az izraeli városok – Tel Aviv is – és
falvak „településekként” szerepelnek, Izrael létezése egyetlen alapjának pedig
Európa holokauszt miatti bűntudatát tekinti, továbbá megtűri a féktelen
antiszemitizmust, amely független a mindenkori izraeli politikától vagy
cselekedetektől. Az arab világ szeretné a palesztin államot, de anélkül, hogy el
kellene fogadnia Izrael zsidó államként való létezési jogát.
Az arabok azzal védekeznek, hogy a folyamat végén, miután mindent megkapnak,
akkor majd elismerik Izraelt zsidó államként, de kezdetben még nem. Az arab fél
az oslói folyamatban elismerte ugyan Izrael „létezéshez való jogát”, de nem
„zsidó államként”. Az annapolisi közös nyilatkozatból szintén hiányzott a „zsidó
állam” kifejezés. Az arab álláspont mindig is összekötötte az elismerést a
viszszatérés jogának elfogadásával. Ez gyakorlatilag a PFSZ többlépcsős tervével
azonos, amelyet évtizedekkel ezelőtt Arafaték Izrael felszámolására dolgoztak
ki. Előbb létrejön a két állam: egy palesztin és egy vegyes, kétnemzetiségű
állam, amely utóbbi a „palesztin menekültek hazatérésével” maga is palesztin
állammá alakul át.
Olmert bejelentette, hogy Annapolis után csak azzal tárgyal, aki Izrael zsidó
államként való létezési jogát elismeri. Ez azt jelenti, hogy a palesztinoknak le
kell mondaniuk az Izraelbe való „visszatérés jogáról”.
Szalam Fajjad palesztin kormányfő ezzel szemben azt mondta, hogy „Izrael úgy
határozhatja meg magát, ahogyan akarja, de a Palesztin Hatóság nem ismeri el
Izraelt zsidó államként”. Egy veterán palesztin diplomata, Szaeb Erakat szerint
„a palesztinok sosem ismerik el Izrael zsidó identitását, mivel nincs olyan
ország a világon, ahol a vallási és a nemzeti identitás összefonódna”. Ez
különösen furcsa, hiszen az Iszlám Országok Konferenciájának 56 tagállama és a
PFSZ iszlám országként határozza meg magát, és legtöbbjük számára az iszlám jog,
a saria a törvényhozás fő forrása. Szaúd-Arábia ráadásul előírja, hogy csak
muszlimok kaphatnak állampolgárságot.
Ma Izrael felszámolását a legtöbben nem úgy képzelik, mint hajdan Nasszer, aki a
zsidókat a tengerbe akarta szorítani, vagy amint mostanában Ahmadinezsád, aki a
térképről akarja eltörölni Izraelt. Ha megsemmisíteni nem is tudják, de
igyekeznek elérni, hogy Izrael zsidó jellege szűnjék meg. Ennek fontos eszköze
lehet a demográfia, hiszen a palesztinok számban – mind a népszaporulat, mind a
bevándorlás tekintetében – felülmúlhatják a zsidókat. Addig is Izrael arab
lakosai követelik, hogy Izrael zsidó államból „minden polgár államává” váljon. A
terrorral pedig a gazdasági hanyatlást, a kivándorlást és a lemondás politikáját
igyekeznek felerősíteni. Amíg az arab fél nem ismeri el a cionizmust a zsidó nép
államalkotó alapelvének, és nem mond le a békés vagy erőszakos, de Izraelt
felszámolni akaró politikáról, addig a korábbi békepróbálkozásokhoz hasonlóan a
tárgyalások kudarca borítékolható.
2007. 12. 14. (XI/50)
