Kereső toggle

Fordulópont

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Hét év szünet után a héten újrakezdődtek az Egyesült Államokban a magas
szintű tárgyalások az izraeli–palesztin békekötésről. Az annapolisi konferencia
célja nem maga a megállapodás, hanem az 1991-ben Madridban elindított, majd
Oslóban részleges megegyezést hozó folyamat felelevenítése és egy új tárgyalási
menetrend kialakítása volt. Az alku bonyolultságát jelzi, hogy a főszereplőkön
kívül további 48 állam – köztük 16 arab ország – képviseltette magát a
rendezvényen.

A sok bába közt nem sok mozgásterük maradt az amúgy is gyenge hazai
támogatással rendelkező izraeli és palesztin vezetőknek. A házigazda, George W.
Bush igyekezett Bill Clintonhoz hasonlóan bátorítóan megerősíteni Ehud Olmert és
Mahmúd Abbász kézfogását, ám kérdés, hogy a baráti gesztusok és bizakodó
nyilatkozatok elegendőek lesznek-e ahhoz, hogy elérjék a kitűzött célt, a
palesztin állam felállítását 2008 végéig.

Az amerikai kormányzat történelmi helyszínt és történelmi időpontot választott a
konferenciához. A Maryland állambeli Annapolisban írták alá 1783-ban a
Nagy-Britannia és az Egyesült Államok közti háború lezárásáról szóló
békeszerződést. A békekonferenciára pontosan a közel-keleti brit mandátumterület
felosztásának 60. évfordulóján került sor. Az 1947. november 29-én meghozott
ENSZ-döntés két államra osztotta a Jordántól nyugatra fekvő területet. Ám a
döntést a palesztin arab vezetőség azonnal elutasította, és fél évvel később
kirobbant az első arab–izraeli háború. A hat évtizeddel ezelőtti döntést 56
állam hozta (33 szavazott Izrael létrehozása mellett, köztük az Egyesült Államok
és a Szovjetunió), most Annapolisban szinte ugyanennyi nemzet próbált megoldást
találni ugyanarra a problémára.

George W. Bush – elődjétől, Bill Clintontól eltérően – eddig távol tartotta
magát attól, hogy személyesen közvetítsen az izraeliek és a palesztinok között.
Bush elnöksége alatt egyszer sem járt Izraelben. Azóta, hogy Clinton 2000 nyarán
még egy utolsó – sikertelen – kísérletet tett arra, hogy megegyezést hozzon
létre az izraeli és a palesztin vezetők között, hét éven keresztül nem került
sor amerikai közvetítéssel csúcstalálkozóra a két fél között. Személyes
részvételét 2002 júniusában elmondott beszédében ahhoz a feltételhez kötötte,
hogy a palesztinok új, „a terrorizmusban való részvétel miatt nem kompromittált”
vezetőket választanak. Bush a közel-keleti rendezést alárendelte a szeptember
11-ei támadás után megindított terrorellenes háború céljainak. Később az
amerikaiak az intifádáért és az izraeliek ellen indított terrorhullámért felelős
Jasszer Arafat halála után igyekeztek egy „békeútitervet” felállítani, amelyhez
megnyerték Ariel Saron támogatását is. Úgy tűnt, hogy Mahmúd Abbász személyében
Izrael rugalmasabb partnert talál a megegyezéshez, aki azt ígérte, hogy
felszámolja a terrorizmus hátországát, és összegyűjti az illegális fegyvereket a
Palesztin Hatóság területén. A volt izraeli kormányfő ezek után saját népével
szemben is vállalta a gázai kivonulást, ám betegsége és a terrorizmust nyíltan
vállaló Hamasz választási győzelme elsöpörte az éppen csak meginduló
békekezdeményezést.

Újabb két év elteltével – elsősorban Condoleezza Rice amerikai külügyminiszter
kitartó fáradozásainak köszönhetően – a felek végre tárgyalóasztalhoz ültek. A
The Washington Post értesülése szerint Rice azzal a feltétellel vállalta, hogy
még 2008 vége előtt megpróbál tető alá hozni egy izraeli–palesztin megegyezést,
ha Bush – aki 14 hónap múlva távozik hivatalából – „teljes mértékben
elkötelezett emellett”. Az elnök végül felvállalta a közvetítést, és ennek
eredménye lett az annapolisi konferencia.



Százezrek tüntettek a konferencia ellen Jeruzsálemben...



...és Gázában is

Bush megnyitó beszédében elmondta: „A palesztinoknak meg kell mutatniuk a
világnak, hogy nemcsak a palesztin állam határai, de annak természete is épp
olyan fontos.” Felszólította őket arra, hogy számolják fel „a terror
infrastruktúráját”, míg Izraelnek meg kell „mutatnia a világnak, hogy kész véget
vetni az 1967-ben megkezdődött megszállásnak tárgyalásos megállapodás útján”.
Izraelnek demonstrálnia kell a palesztin állam megalakításának támogatását
„azzal, hogy felszámolja az engedély nélkül létesített határtelepüléseket, és
véget vet a telepek bővítésének”. Bush a palesztinok korlátlan visszatérési
jogát tagadva kijelentette, hogy „az eljövendő palesztin állam a palesztinok,
míg Izrael a zsidók számára jelent otthont”. Bush felszólította az arab világot,
hogy fogadják el: Izraelnek állandó helye a Közel-Keleten van.

Abbász reményének adott kifejezést, hogy az Annapolisban elkezdett folyamat
„elvezet az összes, 1967-ben megszállt arab terület felszabadulásához, beleértve
Kelet-Jeruzsálemet, de a Golán-fennsíkot és Libanonnak még Izrael kezében
tartott részét is. A végső rendezéshez tartozó kérdések közül a legfontosabb a
palesztin menekültek helyzetének teljes körű rendezése, ideértve annak
politikai, emberi és egyéni dimenzióit is”. Felszólította Izraelt, hogy
fagyassza be a települések fejlesztését, tegye lehetővé a palesztin intézmények
újranyitását Kelet-Jeruzsálemben, távolítsa el az ellenőrző pontokat, engedje
szabadon a foglyokat, és könnyítse meg, hogy „a Palesztin Hatóság helyreállítsa
a jogrendet”.

Ehud Olmert részletesen elemezte a Gázai övezetben uralkodó állapotokat, a
szünet nélküli Kasszám-rakétatámadásokat, és azt, hogy az övezet a Hamasz
hitbizományává vált. Ezek a tényezők arra intik Izraelt, hogy ne cselekedjen
elhamarkodottan. „Békét akarunk – közölte Olmert. – Követeljük, hogy legyen vége
a terrornak, az uszításnak, a gyűlöletnek. Készek vagyunk fájdalmas
kompromisszumokra, kockázatot is vállalunk annak érdekében, hogy e törekvéseket
megvalósíthassuk.” Az arab országokat felszólította, hogy vessenek véget a
bojkottnak, és létesítsenek hivatalos kapcsolatot a zsidó állammal.

Az annapolisi konferencia zárónyilatkozatát a két fél nevében Bush elnök olvasta
fel: „Kifejezzük eltökéltségünket, hogy véget vessünk a vérontásnak, a
szenvedésnek és a népeink között évtizedek óta tartó konfliktusnak, hogy a
szabadságon, a biztonságon, igazságon, méltóságon, tiszteleten és kölcsönös
elismerésen alapuló béke új korszakát vezessük be; hirdessük a béke és az
erőszakmentesség kultúráját; szembeszálljunk a terrorizmussal és az uszítással,
kövessék el azt akár a palesztinok, akár az izraeliek” – hangzott el a
nyilatkozatban.

A két fél egyetértett abban is, hogy mindent megtesznek annak érdekében, hogy
még a 2008-as év vége előtt létrejöjjön a megállapodás. A nyilatkozat szerint
beleegyeztek abba, hogy küldöttségeket állítanak fel minden lényeges kérdés
tárgyalásos rendezésére. A következő izraeli–palesztin békecsúcsot Oroszország
rendezi Moszkvában. A tárgyalások első fordulója december 12-én kezdődik, ahol
már terítékre kerülnek az olyan lényegi kérdések is, mint a határok, a
menekültek, a biztonság, a vízmegosztás, a zsidó települések és persze a
legfontosabb, Jeruzsálem jövője.

Bár a konferencia kapcsán sokan áttörésről beszélnek, kérdéses, hogy a
tárgyalásokról látványosan kizárt palesztin szervezetek – elsősorban a Hamasz,
amely előre leszögezte, hogy semmilyen Abbász által aláírt békemegállapodást nem
tekint kötelezőnek magára nézve – hogyan viselkednek majd. A radikális palesztin
szervezetek legjelentősebb külföldi támogatója, Irán, bejelentette: két hét
múlva Teheránban ellenkonferenciát szervez. Az egyik nyugati kommentátor szerint
Annapolisban Irán volt az az „ötezer tonnás elefánt”, amelynek az említését
mindenki kínosan igyekezett elkerülni. Mahmúd Ahmadinezsád iráni elnök
mindenesetre közölte, hogy bárki bármiről is tárgyal, „a cionista rezsim úgyis
megsemmisülésre van ítélve”. Teherán másik fő szövetségese, Szíria az utolsó
pillanatban elküldte ugyan képviselőjét a konferenciára, de csak azért, hogy a
Golán-fennsík visszaadása is kerüljön fel a nemzetközi keretek közt zajló
tárgyalások napirendjére. John Bolton volt amerikai ENSZ-nagykövet szkeptikus:
emlékeztetett arra, hogy az 1967-es hatnapos háború óta közel negyven amerikai
diplomáciai kezdeményezés történt, ráadásul most mindkét fél olyan gyenge, hogy
belebukhat a próbálkozásba.

A konferencia a minimumcélt teljesítette: megtörtént, és az előzmények fényében
ez is eredmény. Erre utalt Bush elnök, amikor kijelentette: „Ez csak a kezdet,
nem a vég.” Annapolis fordulópontot jelent, de csak az idő dönti el, hogy mi
következik utána.

A jó szándék kevés

Efraim Inbar izraeli politológus professzor sze-rint a palesztin állam
létrehozására irányuló amerikai erőfeszítések több megalapozatlan
előfeltételezésre épülnek.

A The Jerusalem Postban a konferencia előestéjén megjelent elemzés szerint az
első tévedés az, hogy a palesztin társadalmat külső erők képesek meg-reformálni.
„Naiv feltételezés azt gondolni, hogy évszázados tradíciókon alapuló politikai
és társadalmi mozgásokat a jó szándékú, ám önhitt nyugatiak könnyedén tudnának
mani-pulálni. Ezt a leckét George W. Bushnak illett volna megtanulni a saját
iraki tapasztalataiból” – véli az amerikai demokráciaexport hatástalanságáról az
izraeli politológus. Másik tévedés, miszerint a palesztinoknak nyújtott
gazdasági segélyek képesek a politikai problémák megol-dására. Az oslói
megállapodás óta a Palesztin Hatóság kapja a világon az egy főre jutó
legmagasabb gazdasági segélyt, ám ennek a példátlan korrupció és az
elmaradottság miatt szinte semmi eredménye. Kérdéses Mahmúd Abbász alkalmassága
is arra, hogy véghez vigye a reformokat. Képtelennek bizonyult a fegyverek
begyűjtésére, és arra, hogy feltartóztassa a Hamasz térnyerését, így négyéves
ténykedése alatt a káoszon kívül nem sok mindent tudott felmutatni. Jelenleg
egyedül Izrael terrorellenes intézkedései akadályozzák meg azt, hogy a Nyugati
part – Gázához hasonlóan – ne jusson a Hamasz kezére.

Olvasson tovább: