Kereső toggle

Népítélet és a hatalom vaksága

Az orosz március 15. – Erre a forradalomra még Lenin sem számított

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Kilencven éve, 1917. március 15-én győzött az orosz polgári
forradalom, és lemondott II. Miklós cár. Az évforduló kapcsán
Alekszandr Szolzsenyicin drámai hangú cikkben figyelmeztette
Vlagyimir Putyint arra, hogy hatalmas a szakadék
Moszkva és a szegény provinciák között. Szavai szerint
„a jövőben ez borzalmas következményeket válthat
ki”. A régóta hallgató Nobel-díjas író szerint a nép megalázott
csoportjainak türelme kiszámíthatatlan időpontban
fog elfogyni, hasonlóan az 1917-es eseményekhez.


II. Miklós

Az első világháború kezdetén Petrográdra
átkeresztelt Szentpétervár
utcáin kirobbant forradalom
„februári” névvel került be a történelembe,
mivel Oroszország a
Julianus-naptár pravoszláv változatát
használta. A mai időszámítás szerint
március 8-án kitört forradalom március
15-én véget is ért: II. Miklós cár
távozott a trónról. A háromszázhetven
éve fennálló örök és megbonthatatlannak
hitt cárizmus egy hét alatt omlott
össze. Váratlanul mind önmaga,
mind ellenfelei számára.

A februári forradalom kezdete előtt
két héttel a svájci emigrációban élő
Lenin még azt mondta egy szociáldemokrata
gyűlésen, hogy a forradalmárok
ifjú nemzedéke biztosan meglátja
a forradalom győzelmét Oroszországban,
de az olyan öregek, mint ő,
aligha.

Lenin nem hitt a népi önrendelkezésben,
ezért igencsak meglepődhetett,
amikor 1917 márciusában az
orosz nép kezébe vette sorsa irányítását.
Ez sarkallhatta Lenint és utódait
arra, hogy a bolsevik hatalomátvételt
követően tudatosan és kíméletlenül
kiirtsák az orosz népből ezt a fajta politikai
önállóságot.

A forradalom az éhínség miatt kezdődött
el Petrográdban. Oroszország
volt az egyetlen Európában, ahol nem
vezettek be jegyrendszert az élelmiszer-
ellátásban a világháború kitörésekor,
ezért hiánycikké vált a hús és
néhány más élelmiszer. A nemzetközi
nőnapon munkásnők ezrei „Le a háborúval!”,
„Le az éhínséggel!”, „Éljen
a forradalom!” jelszavakkal vonultak
az utcára. A rendőrség képtelen
volt feloszlatni a tüntetést, a kivezényelt
katonai és kozák lovas alakulatok
pedig passzív magatartást tanúsítottak.
Hamarosan csatlakoztak
a fizetésemelést követelő férfiak is,
és napról napra nőtt a sztrájkoló
munkások száma. Március 12-én a
tüntetők oldalára álltak a városban
elszállásolt katonai egységek. A cári
hatalom katonai erő nélkül maradt,
sorsa megpecsételődött. Az állami
duma – az orosz parlament – elnöke,
Mihail Rodzjanko a következő táviratot
küldte a városhoz legközelebb
levő Északi Front parancsnokának:
„Ne küldjön több egységet a fővárosba,
mivel azok nem hajlandók a nép
ellen harcolni.”

Rodzjankóról, mint minden más liberális
áramlathoz tartozó orosz politikusról
a szovjet időkben, a népi érdekek
árulójaként beszéltek. De épp ő
volt az, aki két héttel a tüntetések kezdete
előtt II. Miklós cárt figyelmeztette:
„Meg vagyok győződve róla, hogy
nem múlik el három hét, és olyan forradalom
tör ki az országban, amely elsöpri
önt és uralmát.” Ez a profetikus
mondat azután hangzott el, miután
II. Miklós elzárkózott a hitelét vesztett
miniszterek leváltásától. A lenini jóslattal
szemben az állami duma elnökének
szavai valóra váltak.

II. Miklós kitűnő családapa volt, és
általában nem rossz ember, de politikusnak
csapnivaló. Elég rossz emberismerő
volt, és gyakran vette magát
körül semmirekellő, karrierista emberekkel
és hamisítatlan kalandorokkal.
Ékes példa a feslett életű, képzetlen
paraszt, Grigorij Raszputyin, aki be
tudott férkőzni a cári családba, a cár
és a cárnő legközelebbi barátjává vált.
A mágikus képességekkel kérkedő
Raszputyin fejedelmek feleségeit csábította
el, udvari dámákkal hált kedvére
– miközben miniszterek, sőt a
miniszterelnök kinevezését is befolyásolta.
A nép között olyan szóbeszéd
kapott szárnyra, hogy szerelmei közé
tartozik maga a cárnő, Alexandra Fedorovna
is. A cári család tekintélye a
porba zuhant, az uralkodó társadalmi
réteg tekintélyével egyetemben. A válság
kibontakozásához hozzájárult a
miniszterek csereberéje: a világháború
két és fél éve alatt Oroszországban
négy honvédelmi miniszter bukott el,
három külügyminiszter, hat belügyminiszter
és négy kormányfő.

1917 kezdetére a hatalomnak semmi
tekintélye sem maradt. II. Miklós
átvette a hadsereg főparancsnokságát,
de erre is alkalmatlannak bizonyult.
A cár és kormánya mindent
megtett, hogy a forradalom kirobbanását
elősegítse.

Március 12-én, a bukás előestéjén,
II. Miklós mindössze ennyit jegyzett
fel naplójába: „Petrográdban zavargások
kezdődtek néhány nappal ezelőtt,
sajnálatos, hogy katonáink is részt
vesznek benne. – Majd így folytatja: –
Kiadós sétát tettem a sugárúton, napsütéses
idő volt.”

Csak késő este küldte teljes felhatalmazással
Ivanov generálist Petrográdba,
hogy rendet tegyen. Akkor
már késő volt. Március 15-én az állami
duma küldöttei felszólították II.
Miklóst, hogy mondjon le a trónról.
A cár aláírta a nyilatkozatot öccse,
Mihály javára: ezt várták tőle a hadsereg
parancsnokai. II. Miklós abban a
hitben volt, hogy ezzel megmenti
Oroszországot. Csakhogy a forradalom
kitörése előtt felfüggesztette az
állami duma működését, így a forradalom
kitörésekor az nem vehette át
a hatalmat. Mindössze egy ideiglenes
bizottságot állítottak fel, ami később
ideiglenes kormánnyá alakult át.
A forradalmárok eközben létrehozták
a munkások és katonák tanácsait,
amelyek mögött tényleges fegyveres
erő állt. Petrográdban és az egész országban
kettős hatalmi rendszer alakult
ki, ami visszatartotta Mihály fejedelmet
a trón elfoglalásától, és az
ország sorsát az alkotmányozó nemzetgyűlésre
bízta. Lenin visszatért
svájci emigrációjából, és az ideiglenes
kormány ellen kezdett agitálni,
miközben a cári hadsereg feloszlatását
és a tanácsok hatalomba iktatását
követelte.

Az ideiglenes kormány döntésképtelen
volt, az ellenzéki politikusok közül
egyiknek sem volt bátorsága, hogy
szembeszálljon a bolsevikok kormányellenes
tevékenységével. Így a
bolsevikok, akiket 1917 elején senki
sem tartott komoly politikai tényezőnek,
ugyanazon év októberében fegyveres
puccsot hajthattak végre, ami a
történelem egyik legkegyetlenebb
diktatúrájának kezdetét jelentette.
A szovjet időkben a februári forradalmat
úgy értelmezték, mint a Nagy
Októberi Szocialista Forradalom
szükséges előjátékát. Ma inkább zavar
és hallgatás van az ünnep körül. „Annak
ellenére, hogy társadalmunk
kedveli a történelmi évfordulók látványos
megünneplését, a februári forradalom
kilencvenedik évfordulója
nélkülöz minden pompát – írja a
gazeta.ru . – Se a hatalom, se a társadalom
nem tud mit kezdeni ezzel az
ünneppel. Pont annyira kényelmetlen
a Kremlnek, mint ellenfeleinek.”
A lap szerint sok párhuzam van
aközött, ami 1917-ben és ma történik
Oroszországban, elismerve, hogy
„kényszeredett lenne az összehasonlítás
az utolsó imperátor és a mai
Kreml, az akkori monarchisták és a
mai Kreml-barátok, vagy az 1915–17
közötti minisztercserék és Oroszország
kormányának mostani átalakításai,
vagy akár a 20. századi Grigorij
Raszputyin és a 21. századi kollektív
médiaraszputyin között”. Ráadásul
az akkori és a mai hatalom több
szempontból is ellentéte egymásnak,
például a népszerűség és a ténylegesen
birtokolt hatalom tekintetében.
De legalább két közös momentum
biztosan akad.


Alekszandr Szolzsenyicin

Az egyik a hatalom képviselőit
érinti, azok abbéli meggyőződését,
hogy „semmi olyan nem történhet,
ami nagyobb kárt okozhatna az országnak,
és határtalan tér áll rendelkezésre
a politikai manőverezéshez”.
A másik momentum az ellenzéket
érinti. A cár és a Kreml ellenzéke
egyaránt meg volt, illetve meg van
győződve arról, hogy „az ország irányítása
úgysem kerül a kezünkbe,
ezért erre nem is kell gondolnunk”.
Az ellenzéket bírálja cikkében az
oroszországi Politikai Konjunktúra
Központ helyettes igazgatója, Vitalij
Ivanov. A szerző a szovjet birodalom
széthullásával veti össze a cárizmus
hanyatlását, és azzal vádolja a jelenkori
ellenzéket, hogy nem engedi
megerősödni a mostani orosz államot.
A cikk további részeiben a szerző
nyíltan felszólítja a Kreml urait az
ellenzék likvidálására, amely Jelcin
idejében a kelleténél több hatalomhoz
jutott.

Alekszandr Szolzsenyicin (képünkön)
is a februári forradalom történetének
megfontolására szólít fel az évforduló
kapcsán. Az utóbbi években
hallgatag író most figyelmeztető szavakkal
fordult az állam irányítóihoz.
Visszautalva huszonhét évvel ezelőtt
Brezsnyevnek írt cikkére, az író emlékezteti
a mai vezetőket a társadalom
különböző rétegeinek élesen eltérő
anyagi helyzetére és a hatalmas szakadékra
Moszkva metropolisz és a szegény
provinciák között. Szavai szerint
„a jövőben ez borzalmas következményeket
válthat ki”. A világszerte ismert
író értésünkre adja, hogy a nép megalázott
csoportjainak türelme előre
nem látható időpontban fog elfogyni,
hasonlóan az 1917-es eseményekhez.
Még az egykori budapesti szovjet
nagykövet, Jurij Andropov is, aki éveken
át vezette a szovjet társadalom
minden rezdülését ellenőrző KGB-t,
röviddel főtitkári kinevezése után beismerte:
„Nem ismerjük az országot,
amelyben élünk.”

A helyzet ma is hasonló Oroszországban.

Olvasson tovább: