Kereső toggle

Elnökök párbaja

Bush-körút Latin-Amerikában

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Felemás fogadtatásban részesült latin-amerikai körútján George W. Bush
amerikai elnök. Az elmúlt években radikális baloldali fordulatot átélt kontinens
önjelölt vezetője, Hugo Chávez „politikai hullának” nyilvánította az amerikai
elnököt, aki a maga részéről igyekezett barátságos hangot megütni a térség
mérsékeltebb vezetőivel. A tét politikai és gazdasági szempontból is igen
jelentős Amerika számára, nem beszélve arról, hogy a közel-keleti nehézségek
ellensúlyozására is jól jönne Bush elnöknek a külpolitikai siker.



Bush-ellenes tüntetők néznek farkasszemet a rendőrökkel Sao Paulo-ban

Fotó: AP

Boksznyelven szólva az első két menet elég szoros volt, enyhe venezuelai
előnnyel. A baj Bush számára akkor kezdődött, amikor még be sem szállt a ringbe:
egy, a kormányzata által kiadott Latin-Amerika-beszámoló ugyanis feleslegesen
nagy vihart kavart. A Latin-Amerikától az emberi jogokat számon kérő dokumentum
szinte „automatikus” kiadását talán jobb lett volna az elnöki látogatás utánra
időzíteni. Más elemzők szerint kár, hogy az útra csak sokévnyi késéssel került
sor, amikorra a térség már úgy vélhette, hogy végképp leírta a nagy szomszéd, és
amikorra az Egyesült Államok árnyékában kialakult egy radikális jenkiellenes
blokk.

Hugo Chávez venezuelai elnök első „mélyütése” az volt, hogy a Bush-körúttal egy
időben maga is látogató körútba kezdett, amivel az amerikai elnököt szinte
„lelopta” a helyi tévéképernyőkről. Az amerikai elnök régóta húzódó
körutazásának második állomására, Uruguayba érkezve azt tapasztalhatta, hogy míg
ő a kellő mértékletességgel nyilatkozik, addig a Plata folyó túlpartján, az
argentínai Buenos Airesben ellenfele egy több tíz-ezres futballstadionban
tartott „antiimperialista nagygyűlésen” éppen kirohanásokat intéz ellene. „Bush
ma csak egy politikai hulla” – harsogta Chávez, aki kétségkívül médiaképesebb ma
Argentínában, mint egy feszélyezett amerikai elnök, aki azt az állítást próbálja
megmagyarázni, miszerint „minden országnak megvan a saját régiójában a maga
demokrácia-deficitje”.

Ez utóbbit a brazil elnök mondta, akit észak-amerikai kollégája mégis sietett
„tisztelt és szeretett barátomnak” titulálni, amire persze jó politikai okai és
gazdasági indokai is voltak. Lula da Silva Brazíliája ugyanis mára az Egyesült
Államok után a második legnagyobb biodízeltermelő az Újvilágban. A két ország
most arról állapodott meg, hogy a cukornádból, szójából és más növényi
alapanyagból készült etanol számára egy ahhoz hasonló kereskedelmi szervezetet
hoznak létre, mint amelyet Venezuela létesített, hogy azon keresztül a
kőolajbevételek hasznából bátran játszhassa el a térség országaiban a „gazdag
nagybácsi” régebben Észak-Amerikára kiosztott szerepét.

Azon nincs mit csodálkozni, hogy az exforradalmár Daniel Ortega Nicaraguája
felsorakozott Hugo Chávez „21. századi szocializmusa” mögé, ami nem több mint
réges-régi baloldali populizmus, újgazdag kiadásban. Az inkább elgondolkodtató,
hogy az ideológiai előd, Kuba közelében két olyan új karibi ország – Jamaica és
Haiti – meglátogatása is szerepelt a venezuelai elnök programjában, ahol
látszólag sem a nyelvi, sem pedig a politikai rokonság nem indokolta ezt a
közeledést. Jamaica most csatlakozott a Petrocaribe megállapodáshoz, aminek a
másik szigetország, a nyomor és korrupció melegágyaként számon tartott Haiti már
új elnökének hatalomra kerülése, 2006 májusa óta tagjává vált. Az előbbi egy
venezuelai gázkitermelési befektető által, az utóbbi egy 200 millió dolláros
humanitárius keretsegély formájában részesül abból a jótéteményből, amit a
„szolidaritási áron szállított” kőolaj Nicaragua számára is jelent.

Úgy tűnik – bár a kontinens egészét tekintve fej-fej mellett áll a két politikus
a népszerűségi listán –, hogy Chávez rövid távú ígéretei egyelőre jobban
csillognak, mint Bush megalapozottabb, de csak középtávon hasznot hozó segély-
és befektetéscsomagjai. Az amerikai elnök éppen ezért inkább bevált stratégiai
partnereit kínálta meg vele, mint azokat, akik csak haszonlesésből maradtak
mellette, vagy folytattak mindkét fél felé nyitó külpolitikát.

Ezen országok sorából feltűnő módon hiányzik Chile. A szocialista Michel le
Bachelet asszony egyéves elnöki uralma alatt a jól teljesítő chilei gazdaság nem
szorult rá a külső támogatásra. Nem így Guatemala, ahol mégis arról cikkeztek,
hogy „az amerikai elnök látogatása megkésett, és olajága elhervadt, mire
odaért”. Itt az őslakos indiánoknál, a régi maja királyság székhelyére tett
Bush-kirándulás sem sikerült olyan jól, mint Chávez párhuzamos indiánjáró útja:
előbbit szelleműzés búcsúztatta, míg utóbbit egy indián szolidaritási fesztivál
szórakoztatta. Az Egyesült Államok számára maradtak tehát régi szövetségesei:
Kolumbia – ahova Izrael és Egyiptom után a harmadik legnagyobb észak-amerikai
fegyverexport is irányul –, valamint Mexikó, amely saját közép-amerikai
regionális terveihez inkább észak-amerikai, semmint déli partnereket vár. A
Méridában lapzártakor zajló találkozó hangneme persze már csak azért is
oldottabb lehet, mert a Rio Grande folyó mindkét oldalán régen megszokták már az
ott elhangzó olyan kulcsszavakat, mint például a „szabadkereskedelmi társulás”
vagy a „nagyvonalúbb bevándorláspolitika”.

Washington Latin-Amerika-politikájában természetesen döntő marad a saját
belpolitikájában is szavazatokat hozó elem: harc a kábítószerbárók baloldali
gerillákkal kuszán öszszeszőtt veszélye ellen. A terrorizmus elleni globális
küzdelemhez hasonlóan a drogháborút is igyekszik Amerika a határaitól távol – a
kokainszármazékokat termelő vagy előállító helyeken – megvívni. A Venezuela
elnökének személyében nyert új kihívás még akkor is paradox, ha Bush – rá amúgy
nem annyira jellemző módon – éppen a „környezeti” ártalmakra helyezett most új
hangsúlyt. A biodízel-alapanyagok termelése a dél- és közép-amerikai országok
számára kétségkívül olyan mezőgazdasági, de az elsődleges felhasználó, az ipari
világ számára is megfelelő „zöld” alternatíva, amely tovább közelítheti
egymáshoz az előállítót és az egyik potenciálisan legnagyobb felvásárlót. Más
kérdés, hogy az őserdőfeltörések vagy a hagyományos növényi kultúrák háttérbe
szorulása hosszú távon társadalmilag is ugyanolyan ígéretessé teszik-e Bush
felvetéseit, mint most külpolitikailag. Azok az olajdollárok ugyanis, amelyekkel
Hugo Chávez sorra veszi meg új szövetségeseit, legalább felerészt amerikai
eredetűek. Kevésbé köztudott, hogy Venezuela az OPEC-kvótájának felét, naponta
mintegy másfél millió hordónyi nyersolajat szállít éppen az Egyesült Államokba.
Ezt szállítási okokból még akkor is érdemes fenntartani, ha ezzel közvetve a
mára több mint kellemetlen retorikájú Chávez politikai rendszerét támogatják
gazdaságilag.

Olvasson tovább: