Kereső toggle

A Nagy Öbölháború árnyékában

2007 drámai fordulatot hozhat

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Niall Ferguson, a Harvard Egyetem történészprofesszora „A következő
világháború” címmel írt elemzést a Foreign Affairs befolyásos külpolitikai
folyóiratba. A cikk a jövőből viszszatekintve elemzi a 21. század első
évtizedének fiktív, de valószínűsíthető eseményeit. Ferguson szerint 2007
váratlan – és drámai – fordulópontot jelenthet a világ sorsában.

A 21. század első éveiben a Közel-Keleten egyre instabilabbá vált a helyzet.
2006-ra már minden előfeltétel adott volt egy háború kirobbanásához. A
konfliktus egyik kiváltó okaként említik, hogy a föld országai nagymértékben a
Közel-Keleten kitermelt olajtól függtek. A más térségekben fellelhető
olajraktárak kimerülőben voltak, a távol-keleti országok hihetetlen ütemű
fejlődése pedig óriási energiaigényt vont magával.

A második ok, amely a háborúhoz vezetett, demográfiai jellegű. Az 1990-es évek
végén az Európától délre és keletre elhelyezkedő nyolc iszlám országban a
születések száma két és félszer annyi volt már, mint Európában. Iránban ez a
tendencia még szembetűnőbb: az 1979-es forradalom nyomán a házassági korhatár
lejjebb csúszott, a fogamzásgátlást pedig törvény tiltotta. Az iraki háborút
követő „baby-boom” szintén hozzájárult a népesség nagymértékű növekedéséhez.
1995-re már a lakosság kétötöde 15 évnél fiatalabb – belőlük lettek a 2007-es
háború lelkes fiatal katonái. Míg 1950-ben Angliában háromszor annyian éltek,
mint Iránban, 1995-re az iráni népesség ugyanakkora, mint az angol.

A nyugati civilizáció nem ismerte fel időben a világrend változását. A nyugati
világ abba az illúzióba ringatta magát, hogy a közel-keleti országok felett
továbbra is meg tudja őrizni befolyását – ahogyan a 20. században ez sikerült
is.

A háború harmadik és egyben legfontosabb kirobbantó oka vallási-kulturális
jellegű. 1979 óta nemcsak Iránon, hanem az egész arab világon végigsöpört a
vallási megújulás hulláma – miközben Európában egy ezzel éppen ellenkező irányú
szekularizációs folyamat ment végbe. A szélsőséges iszlamizmus ideológiája –
ahogyan a 20. században a nácizmus és a kommunizmus – Marokkótól Pakisztánig
tömegeket fertőzött meg. A radikális iszlám Nyugat-, kapitalizmus- és
Izrael-ellenes ideológiát képvisel.

2007-ig a radikális iszlám képviselői előtt a terrorizmus jelentette az egyetlen
lehetőséget a konfrontációra. Gázától Manhattanig öngyilkos merénylők váltak e
borzalmas ideológia „hőseivé”. Az iráni elnök, Mahmúd Ahmadinezsád olyan
fegyverre vágyott, amellyel sakkban tudja tartani az Egyesült Államokat és annak
közel-keleti szövetségesét – ezért úgy döntött, hogy felgyorsítja Irán nukleáris
programját.

Más körülmények között nem lett volna nehéz meghiúsítani Ahmadinezsád
szándékait. 1981-ben Izrael bebizonyította, hogy egy megelőző csapással képes
Irak nukleáris törekvéseit romba dönteni. 2006-ban számos tanácsadó sürgette
Bush elnököt: Iránnal szemben hasonló csapásra volna szükség. De az amerikai
kormányzat végül úgy döntött: a diplomáciai megoldást választja. Mind az
európai, mind az amerikai közvélemény határozottan ellenezte az Irán elleni
katonai beavatkozás lehetőségét. Az elhúzódó iraki háború sem váltotta be a
hozzá fűzött reményeket: a koalíció nem talált rá Szaddám Huszein tömegpusztító
fegyvereire, az iraki belpolitikai helyzet pedig egyre kilátástalanabbnak tűnt.


Amerikában a lakosság a nemzetközi katonai szerepvállalás csökkentésére és nem a
növelésére szavazott. Az európaiak pedig hallani sem akartak arról a
„feltételezésről”, hogy Irán valójában atomfegyvert készül megalkotni.

Ezért a történelem megismételte önmagát. 2007-ben egy antiszemita, demagóg
politikus először megszegte országa nemzetközi egyezményeit, majd felkészült egy
háborúra. A Nyugat először megpróbálta az irániakat gazdasági szankciókkal jobb
belátásra bírni. Amikor ez látványosan kudarcba fulladt, a Nemzetközi
Atomenergia Ügynökség és az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé került az ügy. De mivel
egyes tagállamok – Kínával az élen – éltek a vétójogukkal, az ENSZ csak
semmitmondó határozatokkal és hatástalan szankciókkal sújtotta Teheránt.

Csak egyvalaki tudta volna megerősíteni Bush elnököt abban, hogy a megelőző
csapás az egyetlen kiút a válságból. Nem Tony Blair, akinek belpolitikai
elfogadottságát romba döntötte az iraki háború, és aki már visszavonulóban volt
a politikától – hanem Ariel Saron egykori izraeli miniszterelnök. Ő azonban
kómában feküdt egy izraeli kórházban.

A Nyugat újra illúziókba ringatta magát. Egyesek úgy vélték, Ahmadinezsád
biztosan azért fenyeget háborúval, mert gyengül az elfogadottsága Iránban.
Washington és London tehát kivárt. Vártak arra, hogy Iránban egyszer csak békés
hatalomváltás történik. Ahmadinezsád így nyugodtan folytathatta az urándúsítást.
A nukleáris fegyverek leszerelésének álma szertefoszlott. Rövidesen Teherán
bejelentette: nukleáris rakétával rendelkezik, amellyel Tel Avivot vette célba.
Izrael atomfegyverrel vette célba Teheránt.

Az optimisták azzal érveltek, hogy a Közel-Keleten a kubai rakétaválság fog
megismétlődni. Mindkét fél háborúval fenyegetőzik majd, de az atomfegyverek
indítógombjait senki sem nyomja meg. Ebben reménykedett Condoleezza Rice
amerikai külügyminiszter is, amikor a két ország fővárosa között ingázva
próbálta önmérsékletre inteni a feleket. De nem így történt.

A 2007 augusztusában felrobbanó atombombák nemcsak a diplomácia kudarcát
jelentették, hanem az olajkorszak végét, és némelyek szerint a nyugati
civilizáció alkonyának kezdetét. A konfliktus gyorsan eszkalálódott, az iraki
síiták elfoglalták az országukban megmaradt amerikai katonai bázisokat, a
kínaiak pedig azzal fenyegetőztek, hogy Irán oldalán belépnek a háborúba.

A történészben önkéntelenül is felmerül a kérdés: a 2007-től 2011-ig tartó
háború nem a Bush-adminisztráció eredeti „megelőző csapás” politikájának
legitimitását támasztja-e alá? Ha ugyanis 2006-ban az Egyesült Államok ezt az
utat választja, az iráni nukleáris fenyegetést minimális veszteségek árán fel
lehetett volna számolni, és így a Nagy Öbölháborúra soha nem került volna sor.

Olvasson tovább: