Kereső toggle

Választások után, változások elott

Dél-Afrika feketén-fehéren

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Újra választásokra került sor Dél-Afrikában, ráirányítva ezzel a figyelmet az ország állapotára, amely az 1994-ben névlegesen felszámolt faji elnyomó uralom után sem mutat számottevo változást – bár a társadalmi egyenlotlenségek már nem faji, hanem gazdasági szinten élezodnek a fehér és a fekete lakosság között. 



Fotó: Reuters

A Nelson Mandela és társai által alapított Afrikai Nemzeti Kongresszus (ANC) a szavazatok kétharmadának megszerzésével újabb idoszakra nyerte el a választók bizalmát. A többpártrendszer kialakulása óta kormányzó párt vezetoje, Thabo Mbeki dél-afrikai elnök (képünkön balra) szerint ezzel a polgárok azt jelezték, hogy még mindig bíznak az apartheid rezsim felszámolása után vezeto pozícióba került ANC-ben, amely 223 mandátumot szerzett, míg fo ellenfele, a fehérek által vezetett Demokratikus Szövetség csupán 10-et.

A választások tisztaságát felügyelo független bizottságban nem vehettek részt nemzetközi felügyelo szervezetek, viszont olyan országok, mint Irán, külön meghívást kaptak. Oroszország mellett Dél-Afrika régi-új kormánya is tárgyalásra hívta a Hamasz vezetoit, melynek pontos dátumáról még nem esett szó. Az ország vallási térképén a muszlim szelet csak mindössze 2 százalékot tesz ki, a keresztény pedig 68 százalékot – habár ez az elnyomó rendszer hivatalos vallása volt az apartheid alatt. 

A kormánypárt választási szereplése a vártnál sokkal jobban alakult, mivel az országban az utóbbi hónapokban demonstrációk zajlottak a kormányzati korrupció ellen, valamint a lassú fejlodés miatt, amely a higiénia, a lakáskérdés és más alapveto szükségletek területén még mindig messze elmarad a szükségestol. 



Fotó: Reuters 

Az iskolázatlan tömegek és a gazdasági átalakulás legfoképpen középosztálybeli haszonélvezoi között egyre nagyobb az egyenlotlenség. Tizenkét évvel az apartheid után még mindig hatalmas tömegek élnek a periférián, ami az utóbbi két évben elszórtan fegyveres összecsapásokhoz is vezetett. 

Mbeki a helyzetet 1998-ban, az ANC helyettes vezetojeként a következoképpen írta le: „Dél-Afrika egy ország, amelyben két nemzet él. Az egyik ezek közül fehér, viszonylag jómódú, tekintet nélkül a nemre vagy területi eloszlásra. Hozzáfér a fejlett gazdasági, oktatási, kommunikációs és egyéb infrastruktúrához. A másik és sokkal nagyobb nemzet Dél-Afrikában fekete és szegény.” Ahogy azonban egyre több színes boru polgár is betört a „fehérek nemzetébe”, az elnök álláspontja kissé finomodott. Most már nem nemzetekrol, hanem két gazdaságról beszél, amelyek elsosorban a képzettség szerint különböztethetok meg egymástól. 

Az elnyomó rendszer hibájából felnott egy teljesen tanulatlan fekete nemzedék, akik fából és fémlemezekbol összetákolt viskókban laknak a teljesen sivár vidéki területeken, folyóvíz, elektromosság és kitörési lehetoségek nélkül, míg a másik oldalon a nagyvárosi vezeto réteg tagjainak legfobb problémája, hogy mikor cseréljék le az autójukat. Egy átlagos fekete munkavállaló havi fizetése 100 dollár körül mozog, míg egy képzettebb alkalmazott fizetése évi 50 ezer dollárnál kezdodik, és akár a 170 ezer dollárt is elérheti. A fo iparágak azonban még mindig legfoképpen fehér munkaerot alkalmaznak, protekció nélkül legtöbbször a magasan képzett fekete munkavállalók számára sem egyszeru megcsípni egy igazán jó állást. 



Nelson Mandela is szavazott. Az élo legenda Fotó: Reuters

A választásokat megelozo demonstrációk fo kiváltó oka mégis a vidéki önkormányzati hivatalok teljes tehetetlensége, amely megakadályozza, hogy a megígért alapveto szolgáltatások, mint a csatornarendszer vagy az elektromosság, eljussanak az emberekhez. Az önkormányzatokhoz csoportosított pénzek, amelyeket a lakáshelyzet, a higiénia és más égeto problémák megoldására különítenek el, eltunnek a helyi vezetok által kijelölt felelos bürokrácia útvesztoiben. 

Közben az érintettek között vannak olyanok, akik 2001 óta várják, hogy a kormány által finanszírozott lakóházuk építése befejezodjön. Mivel a munkaképes korú lakosság közel 40 százaléka munkanélküli, ezek az emberek a legtöbbször egyedül tartják el népes családjukat, és nem engedhetik meg maguknak, hogy saját költségen fejezzék be az építkezést. Mégis újra megszavazták azt a kormányt, amely tizenkét éve ígéri, hogy javít a helyzetükön. Az emberek a tarthatatlan helyzet ellenére hálásak az eddig elért eredményekért. Tudják, hogy nincs választási lehetoségük, és a további fejlodés reményében szavaztak újra bizalmat az ország „szabad kormányának”. 

A durbani szégyen



Alig pár nappal a szeptember 11-ei kettos merénylet elott, 2001. augusztus 31. és szeptember 8. között rasszizmus-, idegengyulölet-, faji diszkrimináció- és ehhez kapcsolódó kirekesztésellenes ENSZ-konferenciára került sor Durbanban, Dél-Afrikában, amelyen 21 ország képviseloi vettek részt. A találkozó gyorsan kudarcba fulladt, amikor az afrikai és a közel-keleti államok felszólították Nyugat-Európa képviseloit, hogy kérjenek bocsánatot az afrikai nép több évtizedes kizsákmányolásáért és elnyomásáért, valamint fizessenek jóvátételt, az Egyesült Államokat és Izraelt pedig a palesztinok ellen elkövetett buneik miatt szólították fel bocsánatkérésre. Thabo Mbeki dél-afrikai elnök beszédében amellett, hogy a rabszolga-kereskedelmet és a rabszolgaságot emberiségellenes bunnek nevezte, elmondta, hogy a palesztinoknak is, akiket kiuztek otthonukból, joguk van oda visszatérni. Mbeki elnök álláspontjának változatlanságát ékesen bizonyítja, hogy míg az Egyesült Államok igyekszik perifériára szorítani és gazdaságilag ellehetetleníteni a Hamaszt, addig Dél-Afrika kétoldalú egyeztetésre hívja a terrorszervezet vezetoit, ezáltal is legitim szervezetként ismerve el azt.

Apartheid: a fehéruralom

Amikor az 1900-as évek elején felfedezték Dél-Afrika gazdag gyémántlelohelyeit, az addigi gyarmatosító búrok és angolok inváziója még erosebbé vált, és háborúhoz is vezetett. Miután Dél-Afrika függetlenné vált, a hatalommegosztás még mindig hagyott kívánnivalót maga után a bevándorló fehérek és az oslakos feketék között. 

A negyvenes években a kisebbségben levo fehérek, az afrikanderek nemzeti pártja ragadta magához a hatalmat, amely aztán bevezette a grand apartheidet, a faji megkülönböztetésen alapuló államvezetést. 

1948-ban olyan faji törvényeket hoztak létre, amelyek a társadalmi élet minden területére kihatással voltak: például fehér és fekete nem házasodhatott, fehér állásokat hoztak létre. Az ötvenes években indult meg az állampolgárok faji besorolása. Három kategóriába kerülhettek az emberek: valaki vagy fehér volt, vagy fekete, vagy keverék. A keveréken belül két további alkategória létezett: az indiai és az ázsiai. A kategorizálást három szempont szerint végezték: külso megjelenés, társadalmi elfogadottság és családfa. Hiába volt valaki ránézésre teljesen fehér, ha a felmenoi között voltak feketék, már csak keverék lehetett. 

Minden nem fehérnek egy igazolványt kellett magánál hordania, amelyben a személyes adatain kívül az ujjlenyomata is rögzítve volt. Az igazolványban rögzítettek alapján volt joga például valakinek, hogy „fehér területre” léphessen. Ha valaki megszegte a szabályokat, vagy neki nem járó jogokkal élt, netán fellázadt a rendszer ellen, kemény büntetésben volt része. Sokakat kihallgatás vagy jogi eljárás nélkül börtönöztek be, sokszor akár egész életükre, ahogy Nelson Mandelát, az ország elso demokratikus úton választott elnökét is, aki 1993-ban elnyerte a Nobel-békedíjat.

A feketéket önkényesen kialakított, a központi hatalomtól látszólag független „szüloföldekre” telepítették, amely sokszor nem egyezett meg az emberek tényleges szülohelyével. Szigorúan csak az ezzel kapcsolatos ügyekben volt joguk például szavazni. Így központilag vonták meg tolük a jogot arra, hogy az „anyaországgal” kapcsolatos döntésekben részt vegyenek, és még a „szüloföldrol” való kilépéshez is külön engedély kellett – idegenekké váltak a saját országukban. 

Az ország irányítását egy nagyon szuk réteg, a fehér bevándorlók gyakorolták, akik a hetvenes évek végétol hatékonyan központosították a hatalmat számítógépes rendszerek segítségével – a rendorség, a katonaság, a kormány és az állami hivatalok mind erre támaszkodva tudták a hatalmas fekete többséget hatékonyan kontroll alatt tartani. 1977-ben például az Egyesült Államok és Nagy-Britannia után Dél-Afrika költött a legtöbbet információs technológiára a GDP százalékos arányában. 

Ahogy az apartheidet bevezeto nemzedék kihalt, a következo vezeto generáció enyhítette az elnyomást. Az elozo rezsim munkájának azonban nyoma van: egy teljes generációt fosztottak meg a tanulás lehetoségétol. Az új kormány alapveto feladata ennek a rétegnek a felzárkóztatása, mielott belolük válik a legfobb destabilizáló ero az országban.

Olvasson tovább: