José Manuel Barroso és Tony Blair a költségvetés aláírása után. A vége jó Fotó: Reuters
Sok minden történt 2005-ben az unióban: január elején, amikor Luxemburg átvette a soros elnöki tisztet, bizakodva jelentették be az Európai Bizottság 2009-ig tartó stratégiáját "Jólét, szolidaritás és biztonság" kulcsszavakkal.
Nem sokkal ezután az újraválasztott amerikai elnök, George W. Bush is Európát választotta első hivatalos úti céljának. A NATO és az unió központjában tett látogatását sokan szimbolikusnak fogták fel, miután az elnökválasztási kampányban több európai vezető érzékeltette, hogy szívesebben látná Bush ellenfelét, John Kerryt az amerikai elnöki székben. Ha az álláspontok nem is kerültek közelebb egymáshoz, a "mosolydiplomácia" mégis enyhítette a transzatlanti feszültséget.
A biztató kezdést májusban lefékezte az új uniós alkotmány körül kialakult bonyodalom – kiderült, hogy az európai polgárokat saját vezetőik mégsem ismerik olyan jól, mint gondolták. Franciaország és Hollandia elsöprő többséggel utasította el az alkotmányt, egyesek szerint vezetőik iránti bizalmatlanságból, mások szerint viszont azért, mert a több száz oldalas dokumentumból az egyszer? ember nem nagyon tudja kihámozni a lényeget. Pedig a volt francia elnök, Giscard d\'Estaing vezetésével kidolgozott dokumentum nem tartalmaz kifejezetten sok újdonságot: egy közös külügyminiszteri és egy új állandó elnöki posztot, valamint a szavazási arányok megváltoztatását vezetné be. Az alkotmány elutasításából világossá vált az unión belüli válsághelyzet: ha tovább nő a "nem"-ek száma, az érezhető negatív következményekkel járhat az euróövezetre nézve is.
Nagy-Britannia ezek után nem vállalt kockázatot, a ratifikációs döntést elhalasztották a soros elnökség utáni időszakra. Már csak azért is, mert Tony Blairt úgy tartják számon Európában, mint aki ellenzi az unió politikai integrációját a gazdasági mellett – ez a tény sem igazán segíti elő az alkotmány elfogadását Nagy-Britanniában.
Júliusban aztán, amikor átvették az irányítást, a brit miniszterelnök nagy lendülettel kezdett neki az uniós költségvetés megreformálásának. Blair nem számolt azonban a többi tagország véleményével, így a kompromisszum vesztese éppen Nagy-Britannia lett: a szombati döntés értelmében ugyanis Nagy-Britannia 2013-ra 10,5 milliárd euróval többet fizet be a költségvetésbe, és ennek ellensúlyaként csak annyit sikerült elérni, hogy Franciaország beleegyezett az agrártámogatások felülvizsgálatába, és hogy a pluszban befizetett összeget a kelet-európai tagállamok fejlesztésére fordítják, nem a mezőgazdasági támogatásokra. Az angol közvélemény egyáltalán nem elégedett, mivel a nagyvonalú ajánlatokat nekik kell majd finanszírozni – az Európai Unió ettől a lépéstől sem vált népszerűbbé a britek körében.
Kritikusok szerint Blair "Waterlooba indult, de Dunkirkben landolt", amivel hatalmas csalódást okozott hazájában. Reformjavaslatai azonban előremutatnak arra, hogy az unió egy hasonló mérték? bővítést nem tud majd a továbbiakban ilyen nagyvonalúan finanszírozni. Ezzel a kérdéssel azonban ráér majd a következő elnök, Ausztria foglalkozni, amely januárban veszi át a soros elnökséget.
A brüsszeli sajtóközpontban felcsattanó vastaps hallatán Günter Verheugen, az Európai Bizottság alelnöke óva intette a vezetőket: szerinte kár volna még hangosan ünnepelni, a krízisnek még nincs vége, az unió csupán "gondolkodási időt kapott".
2005. 12. 23. (IX/51)
