Kereső toggle

Izrael állama 56 éves

Először emlékeztek, azután ünnepeltek

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Ötvenhatodik születésnapját ünnepelte a héten Izrael állama. A Függetlenség Napja az egyetlen nemzeti ünnep az országban. Olyan nap, amelyet minden izraeli állampolgár: zsidók és más vallásúak, hívők és ateisták egyformán, felszabadultan ünnepelnek meg. Az ország apraja és nagyja – mint ilyenkor mindig – most is a szabadban, erdőkben és parkokban töltötte az idejét. Még nem hőségben, de már igazi jó időben piknikezett. Hogy ezt felhőtlenül tehette, azt a katonaság és a rendőrség, a határőrség és a többi biztonsági szerv minden eddiginél nagyobb készültségének köszönhette. A Hamasz, az Iszlám Dzsihád, a Népi Frontok, a Hezbollah, az al-Kaida és számtalan más, ismeretlen nevű radikális palesztin szervezet ugyanis nyíltan készült arra, hogy lehetőleg minél fájdalmasabban megzavarják ezt az örömünnepet. Nem sikerült nekik.



Az emlékezés napján két percre megáll az élet Izrael minden településén Fotó: Reuters

A zsidó nép legújabb kori történelme 1948. május 14-én kezdődött. Akkor, amikor kétezer évnyi száműzetés és szüntelen üldöztetés után ősei földjén, a legutoljára angol mandátumú Palesztina egy hányadán ismét önálló hazához jutott. Akkor, amikor az Egyesült Nemzetek Közgyűlésének 1947. november 29-ei határozata alapján David Ben Gurion, az első izraeli miniszterelnök bejelentette, hogy a brit mandátum véget ért, felolvasta a megalakuló zsidó állam Függetlenségi Nyilatkozatát és kikiáltotta Izrael államát. Az akkor mindössze nyolcszázezer lakosú országban hatszázezer zsidó élt. Izrael – miután az ünnepeket a zsidó naptár szerint jegyzik – e hét keddjén ünnepelte 56. születésnapját.

A modern Izrael története oly rövid, mint a benne élő emberek saját története. Mégis olyan eseménydús, annyira sokszínű, annyira aktív és kort formáló, amilyenre még nem volt példa a világon. Lakóinak száma mára megnyolcszorozódott, az ötvenhat évvel ezelőtt még többnyire terméketlen sivatag helyén ma világvárosi színvonalú települések vannak, a Közel-Kelet egyetlen demokratikus országává, és vezető gazdasági hatalmává vált. Tudományos eredményeit az egész világ használja, nemzeti kultúrája az egész földkerekségen ismert, katonai ereje félelmet kelt a térségben. Népe hetvenhárom ország népeinek kultúráját ötvözte sajátjává, egységessé és sajátos arculatúvá, izraelivé. A higgadt, szőke, fehérbőrű skandináv típusú emberektől a heves természetű mediterrán alkatú dél-európai, vagy az arabos külsejű észak-afrikai jellemzőket viselőkön át a fekete etiópiaiakig minden náció képviselője megtalálható benne. Egyetlen közös tulajdonságuk, a zsidóságuk azonban mégis egy nemzetté formálta őket.

Mielőtt ötvenhat évvel ezelőtt a világtérképen szinte láthatatlan méretű, egységes reguláris hadsereggel még nem rendelkező közel-keleti ország maréknyi, szinte fegyvertelen lakossága egyáltalán fölfoghatta volna, hogy saját, önálló hazája született, ahol szabadon élhet, és a sorsa fölött végre maga rendelkezhet, még ugyanazon a napon, május 14-én azon vette észre magát, hogy huszonkét arab ország katonái támadtak rá. 

Az őslakos palesztinai zsidók, az európai koncentrációs táborokat megjárt, és a gettókban megnyomorított, az ország hivatalos nyelvét – az ivritet – még nem beszélő lakossága, férfiak, nők és fiatalkorúak egységesen ragadtak fegyvert a rájuk támadók ellen, hogy megvédjék újszülött hazájukat. Volt, akinek puska vagy pisztoly – többnyire töltények nélkül – jutott, volt, akinek török kard vagy csak egy kés, mások bottal, de sokan a puszta kezükkel védték az országot a föld színéről születése percében eltörölni szándékozó arab fegyveresekkel szemben. Az addig helytartókként ott lévő angol katonai egységek segítségnyújtás helyett, sietve hagyták el addigi állomáshelyeiket, mondván, Palesztina többet nem tartozik a fennhatóságuk alá, az ott élők pedig vívják meg a maguk háborúját. Vagyis, az angolok ellen vívott függetlenségi háborúban győztes zsidók, lélegzetvételnyi szünet nélkül léptek be az újabb, az arabok elleni első és legvéresebb háborújukba. A nem reguláris, népi hadseregnek sok ezer halálos áldozata lett, míg végül kiverte országából az ellenséget. 

A következő négy évtizedben négy egymást követő arab–izraeli háborúban és a palesztinok szüntelen terrortámadásaiban az ország 56. születésnapjáig összesen 21 ezer 782 izraeli halt meg. 

A zsidó nép nem tud úgy ünnepelni, hogy ne emlékezzen halottaira. E 21 ezer 782 áldozat emléke előtt hétfőn, az Emlékezés Napján hajtott fejet. A gyászünnep – mint minden zsidó ünnep – annak előestéjén, vasárnap este kezdődött. Az állami szertartás, az ország összes temetőjében huszonnégy órán át tartott. Az ország legészakibb csücskétől a legdélibb településéig egy időben, délelőtt 11 órakor megszólaltak a szirénák. Két percig hallatták a hangjukat. Az utakon és utcákon megálltak a járművek, utasaik kiszálltak belőlük, s a gyalogosokkal együtt némán megmerevedtek. 

Az országban talán egyetlen család sincs, amelyiknek egy-egy tagja ne vált volna valamelyik háború vagy merénylet áldozatává. Így az Emlékezés Napja minden egyes izraeli polgár emlékezésének a napja. Emlékezés a végre megszerzett hazát védő katonákra, az ártatlanul életüket vesztett polgárokra, asszonyokra, öregekre, gyerekekre. 

A központi ünnepségen Ariel Saron kormányfő ugyanazt a mondatot ismételte, amit eddig minden miniszterelnök, minden Emlékezés Napján: "Az ország kormánya megígéri, hogy mindent elkövet annak érdekében, hogy ne növekedjék tovább a hazáért elesettek száma."

Ám ezt az ígéretét – rajta kívülálló okok miatt – még egyetlen miniszterelnök sem tudta betartani. A 21 ezer 783 halálos áldozatot már az ünnep megkezdése után Hebron városának közelében szedte egy, az országút mellett megbúvó terrorista fegyverének golyója. A jeruzsálemi Siratófal előtt megrendezett központi ünnepség főszónoka, Móse Kacav államelnök beszédében egyebek között azt mondta, hogy: "Azt reméltük, hogy a hősök és áldozatok névsora már nem bővül az idén, ám az elmúlt év a fájdalom és a vér éve volt." Móse Jaalon vezérkari főnök megállapítása szerint a gyilkos terror nemhogy nem ért véget, de fokozódott. "A biztonsági szervek minden áron, és minden eszközzel egészen addig harcolnak ellene, amíg a csend, a nyugalom végleg vissza nem tér Izrael földjére" – mondta.

Hétfőn este napnyugtakor, pontban nyolc órakor az Emlékezés Napjának végeztével, megszólaltak a harsonák, és megkezdődött az 56 éves független Izrael államának örömünnepe. Az ünnep szerényebb volt, mint máskor. 

A biztonsági szervek fokozott készültsége, a katasztrofális gazdasági helyzet, a költségvetési hiány miatt a megszokottnál jóval kisebb pompa, kevesebb tűzijáték, kevésbé költséges előadások kíséretében, de őszinte örömmel ünnepelt a nép. A nagy tömegeket befogadó helyeken sok ezer szolgálatos és önkéntes rendőr, katona vigyázott arra, hogy az ország lakossága ellen a palesztin terrorszervezetek által beígért több száz merényletet, ne tudják végrehajtani. Motivációjuk a merényletekre ugyanis minden eddiginél nagyobb azóta, hogy a biztonsági szolgálat likvidálta Izrael két legfőbb ellenségét, a Hamasz két vezérét, Ahmed Jaszin sejket és utódját, Abdelaziz ar-Rantiszit. Ez azonban nem gátolja a biztonsági szerveket abban, hogy folytassák az ellenség szisztematikus pusztítását. Miként a vezérkari főnök nyilatkozta: "Minél több terrorista vezért sikerül likvidálni, annál kisebb a terrorszervezetek esélye arra, hogy tervezett bosszújukat végrehajtsák." Ezért – nem törődve a világ véleményével – változatlanul folytatják a terroristák megsemmisítését.

Mi vár Izraelre az elkövetkező egy évben? – kérdezték az ünnep előtt az újságírók a politikusokat és a biztonsági szakembereket. Ennek rövid összegzését a legnagyobb izraeli napilap, a Mááriv közölte ünnepi számában. A cikk címe a klasszikus optimizmust sugárzó izraeli mondás volt, kis kiegészítéssel. A mondás úgy szól: Jihijé tov. Magyarul azt jelenti, jó lesz. A kiegészítés pedig annyi, hogy: uláj=talán. 

A politikusok és a katonai szakértők szerint a biztonsági helyzet az elkövetkező rövid időszakban lényegesen nem fog változni. Ami reményt kelt, az a legutóbbi napokban lezajlott Saron–Bush találkozónak az eredménye, amely ékesen bizonyítja, hogy a terror elleni harcban Amerika Izrael mellett áll. A zsidó állam a jövőben is élvezi Amerika bizalmát, és változatlanul megkapja az Egyesült Államoktól a biztonságához szükséges nem jelentéktelen segítséget. Ám mindaddig, amíg a biztonságra kell fordítani a költségvetés nagyobbik hányadát is, a gazdasági helyzet csak egészen kis mértékben javulhat. Mindaddig, amíg a tömegeket érintő merényletek veszélye szüntelenül fennáll, addig a befektetők ugyancsak elkerülik az országot. Az új munkahelyek létesítésének hiánya miatt a munkanélküliség csak fokozódni fog, ami az életszínvonal romlásával jár együtt. Amíg a palesztin vezetés nem tér jobb belátásra, és intézményesen támogatja a terrort, nem lesz megbékélés az izraeliek és palesztinok között. Amíg milliárdokat kell költeni a palesztin és izraeli területeket elválasztó kerítés építésére, addig nem jut több a szociális kiadásokra. A helyzet akkor fog változni – mondják a biztonságpolitikai szakértők – ha sikerül lefejezni a terrorszervezeteket. 

Mi a helyzet a pillanatnyilag izraeli államhatárok között élő arabokkal? Izrael államának függetlenségi napja számukra elvileg ugyanolyan ünnep, mint a zsidóknak. A haifai, a
bersevai, a jeruzsálemi arabok egyenjogú állampolgárai az országnak. A Gázában és Ciszjordániában élő palesztinok azonban nem a zsidó állam polgárai, hanem a 37 évvel ezelőtt elfoglalt palesztin területek lakói. Ma még hazátlan és önálló államra vágyó százezrek. Pedig az 1947-es népszövetségi határozat az önálló Izrael állama mellett meghatározta az önálló Palesztin állam határait is. Jeruzsálemet akkor corpus
separatiumnak: különálló, nemzetközi városnak tették meg. E nemzetközi döntést az akkori kis Izrael elfogadta. Akik nem akartak egy korlátozott területen, de mégis önálló államot maguknak, s Jeruzsálemről sem voltak hajlandók lemondani, azok éppen az addig soha önálló állammal nem rendelkező palesztinok voltak. A mai palesztin reálpolitikusok leghőbb vágya nem más, mint a 47-es tervek szerinti önálló állam megteremtése.

Természetes, hogy a palesztinok az Emlékezés Napján nem siratták az elesett izraeli áldozatokat, mint ahogy az is természetes az, hogy a Függetlenség Napján nem örültek a zsidó állam függetlenségének. Arra várni azonban, hogy a történelem majd magától igazságot szolgáltat nekik is, nem lehet. A történelmet ugyanis az emberek alakítják. Hogy a palesztin nép is, ha később is, mint lehetett volna meglelje hazáját, hogy megtalálja a boldogulását, azt nem-csak maga a palesztin nép szeretné, hanem az egész világ. Ám azért első sorban neki, magának kell tennie. 

Több mint tíz évvel ezelőtt a világ vezető politikusai erőteljes lépéseket tettek ennek érdekében. Amikor 1993-ban a washingtoni Fehér Ház zöld gyepén, Bill Clinton az Egyesült Államok akkori elnöke, Hoszni Mubarak egyiptomi elnök és a jordán király, Huszszein jelenlétében a Fehér Ház zöld gyepén, Jichak Rabin volt izraeli miniszterelnök és
Jasszer Arafat palesztin vezető aláírták a megbékélés szerződését, az oslói szerződés néven ismertté vált történelmi jelentőségű okiratot – felcsillant egy reménysugár, az akkor már 45 éve tartó áldatlan izraeli–palesztin helyzet megoldásához. 

Ám, míg az egymást váltó izraeli vezetés következetesen ragaszkodott az oslói szerződésben megfogalmazott követelmények betartásához, úgy a maga részéről, mint a palesztinok részéről, addig az azóta is változatlan palesztin vezetés e követelményeket csak az egyik oldalról tekintette megvalósítandónak. A szerződés szerint akkor az izraeli hadsereg kivonult a Gázai övezetből, és a hét ciszjordániai palesztin városból, teljes egészében átadva az önigazgatást a Palesztin Hatóságnak. Ez utóbbi azonban azt a fegyvert, amit azért kapott, hogy rendőrsége saját területén belül kordában tartsa a szerződést nem elfogadó radikális palesztin szervezeteket, Izrael ellen fordította, és szinte szünet nélkül, saját területén kívül, Izrael lakosságát támadja vele. Újra el kell mondani, hogy annak a közel huszonkétezer izraeli áldozatnak, akikért az Emlékezés Napját tartják, csak egy hányada pusztult el a külföldiekkel vívott háborúkban. A többiek a palesztin merényletek áldozatai, saját szülőföldjükön, saját otthonaikban palesztin fegyverek által veszítették életüket. 

A Függetlenség Napját Izrael népe igazából akkor fogja ünnepelni, ha nemcsak az egykori gyarmattartó Angliától vagy más országok kormányainak elnyomó politikájától való függetlenségét ünnepelheti, hanem ha függetlenné válik a palesztin terrortól és annak veszélyétől. Ha a saját hazájában senki nem fog majd fegyvert ellene, ha nem a félelem árnyékolja be napjait és éjszakáit, magyarul, ha úgy él, mint minden normális állam népe. 

Hogy mikor lesz ez? Ember erre ma még nem tudja a választ.

Olvasson tovább: