Kereső toggle

Jeruzsálem, 08:48

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A Jerusalem Post újságírója az elsők között volt, akik január 28-án a helyszínre értek, amikor egy öngyilkos terrorista a jeruzsálemi óváros határától néhány utcányira felrobbantott egy zsúfolt buszjáratot. A detonáció olyan erej? volt, hogy az autóbusz tetejének egy része több mint tíz méter magasba repült. A merényletnek tíz civil áldozata volt. Jeruzsálemben 2000 ősze óta ez volt a huszonkilencedik terrorrobbantás. Részlet Bret Stephensnek a Jerusalem Post nemzetközi kiadásában megjelent írásából.



A huszonkilencedik jeruzsálemi terrorrobbantás helyszíne. A gyilkos Betlehemből érkezett Fotók: Reuters

Tegnap reggel 8 óra 48-kor jeruzsálemi lakásunk hálószobájában voltunk a feleségemmel, Corinnával és hétéves lányommal, amikor hatalmas robbanást hallottunk. Corinna éppen észak felé tekintett, amikor ez történt; az ablakból egy hatalmas, lapos, szögletes fémdarabot látott felrepülni a háromemeletes épületek teteje és a magas pálmafák fölé. Ezt fekete füstfelhő követte. Mindketten azonnal értettük, mi történt. Felöltöztem, leszaladtam és elindultam a füst irányába.

Gyönyör? reggel volt, felhőtlen, és az évszakhoz képest meleg. Az utca másik oldalán egy férfi és egy kislány sétáltak felém. A férfi nem látszott izgatottnak, és az jutott eszembe, hogy amit én öngyilkos merényletnek hittem, az talán valami más volt – egy emelődaru összeomlása vagy egy súlyos autóbaleset. 

A másik dolog, ami feltűnt, az a csend volt, amely még egy olyan városban is szokatlan volt, amely tudja, hogyan kell elcsendesedni. De most nem volt szombat, nem volt semmiféle ünnep, és még a csúcsforgalom sem ért véget. 

Talán három perc telhetett el a robbanástól, mire leértem a tömb végéhez, a buszhoz. 

A járdán túlélők feküdtek. Egy idős ember kabátjának a hátán és a tarkóján emberi szövetdarabok lógtak, de egyébként sértetlennek tűnt. Egy másik férfi félbevágott füléből folyt a vér. Egy asszony a tenyerébe temette az arcát, és mindent vér borított. 

Még mindig nagyon nagy volt a csönd, vagy legalábbis nekem úgy tűnt. Nem emlékszem, hogy lettek volna ott rendőrök, bár néhánynak biztosan kellett lennie. A járdát üveg borította; a busz összes ablaka kitört. A roncs belsejében három nagyon mozdulatlan testet láttam, és egy másikat, amint görcsösen vonaglott ide-oda. A busz mellett három másik holttest feküdt szétszóródva a földön, egy arccal felfelé, kettő arccal a földön. Mellettük egy hatalmas emberi törzsmaradvány, elszakítva a testétől, valószínűleg az öngyilkos merénylőé. Körben még több emberi húscafat; egy láb, egy kar, kisebb darabok, vértócsák. 

Most már nagy számban érkeztek rendőrök és mentőautók. Nem tudom, mennyi idő telhetett el. A nem hivatalból ott tartózkodókat elkezdték a kordonon kívülre terelni. A titkárnőm felhívott, hogy közölje, öngyilkos merénylet történt. Azt mondtam, tudom, ott vagyok. Azt is mondta, hogy az Independent Radio beszélni szeretne velem, lehet-e? Miért ne? Összekapcsoltak egy londoni stúdióval. Két vagy három perc alatt leírtam a helyszínt. "Ez jó lesz – mondta a hang a vonal túlsó végén. – Minden jót!"

Most minden sokkal zajosabb lett. Egy fiatal rendőr, puskával és pánikot tükröző arckifejezéssel, hátrébb utasított. Egy idősebb rám ordított, hogy menjek még hátrébb. Újra hátráltam. Nézelődők tömegei gyülekeztek a rendőrségi kordon mögött, és tévériporterek állították fel kameráikat. Megláttam az egyik kollégámat, aztán egy másikat. A Jerusalem Post szerkesztőségének gyakorlatilag a fele rövid sétányira lakik a robbanás színhelyétől. 

A Voice of America egyik riportere hallotta, amikor mondtam a kollégámnak, hogy az elsők között érkeztem a helyszínre. Interjút kért. Miért ne? Ugyanígy nyilatkoztam a német RTL tévének, a New York Times-nak, egy olasz tévétársaságnak és egy japán riporternek. A német arra volt kíváncsi, vajon szerintem a merénylet időzítése összefüggött-e a fogolycserével. Nem láttam kapcsolatot. Az olasz a robbantás helyszínével kapcsolatosan kérdezett, amely mindössze százötven méterre volt a miniszterelnöki rezidenciától. Nem láttam összefüggést. A japán azt szerette volna tudni, szerintem ez a támadás igazolja-e a terrorista személyek elleni célzott likvidálásokat? "Igen, és a biztonsági kerítés megépítését is" – válaszoltam. 

Átfutott az agyamon a gondolat, hogy csekély öt perc alatt médiaprostituált lett belőlem. Corinna hívott. "Siess haza!" – mondta. "Mindjárt megyek." Hazamentem. Az irodából kerestek. Az egyik katonai tudósítónk, Erik Schechter a sérültek között van. Hogyhogy nem láttam? Azonnal elindultunk a kórházba. Erik sérülését "könnyűnek" minősítették. Ez azt jelentette, hogy a térdkalácsa szétzúzódott, a lövedék szilánkjai megsebezték, és érsérüléseket is szenvedett. Három-hat hónapig tart, mire felépül. 

Kora délután hagytuk el a kórházat, hogy meglátogassuk egy barátunkat, aki nemrég szült. Ezután kiültünk egy kávézó teraszára ebédelni. Már korábban elhatároztam, hogy szabadnapot veszek ki, és feltett szándékom volt, hogy ezt meg is teszem. Huszonnyolc öngyilkos merényleten voltunk már túl Jeruzsálemben. A huszonkilencedik miatt nem fogom megváltoztatni az életmódomat. Nem fogok lemondani miatta a szabadnapomról – annak ellenére sem, hogy most ezt a cikket írom.

Valami más is az eszembe jut. A csütörtöki merényletre úgy gondolok, mint halálesetre. A robbanást követő teljes csend, az a bámulatos és rettenetes csend – tíz meggyilkolt lélek csendje volt. Csak később vált hírré az egész, akkor, amikor a mentőautók szirénái vijjogni kezdtek, és a riporterek válaszoltak a csipogóik hívására. Azt hiszem, nagyon nagy különbség van a haláleset és a hír között. A haláleset legfeljebb leírást kíván, és ez a leírás is aligha érintheti meg a dolgok lényegét. A hír azonban spekulációt, elemzést is igényel. Szándékosan időzítették a merényletet? A támadó szándékosan választott a miniszterelnök lakóhelyéhez olyan közel eső helyszínt a maga felrobbantásához? Mi a véleményem a likvidálásokról? És a biztonsági kerítésről? És így tovább.

Kétlem, hogy sok riporter lett volna tényleges szemtanúja egy öngyilkos merényletnek, ilyen közelről – még izraeliek sem. A mai nap után tudom, hogy alapvető különbség van aközött, amit az ember az első öt vagy tíz percben lát, és aközött, amit a következő húsz-harminc percben. A legtöbb riporter, aki "közvetítette" a merényletet, igazából nem látta a holttesteket a földön. Nem tudnak arról a testről, amely görcsösen rángott a buszban. Csak egy szétroncsolódott buszt láttak, ami elég rettenetes volt, a többi pedig a képzeletükre volt bízva. De aki korábban nem látott ilyet, el sem tudja képzelni. Fogalma sincs róla. Ha ma valamit tanultam, akkor ezt.

Túlságosan gyorsan váltunk át a halálesetről a hírre. Senkinek nem kellene látnia azt, amit én láttam ma reggel, amikor még ott lebegett a csend a levegőben. Vagy talán mégis, mindenkinek látnia kellene, legalábbis mindenkinek, aki a hírmédiában dolgozik. Le kellene kapcsolniuk a kameráikat és a mobiltelefonjaikat, és be kellene csukniuk a jegyzetfüzeteiket. Meg kellene hallaniuk a csendet, elsősorban azzal, hogy csendben maradnak. 

Ennyit akartam elmondani.


(Fordította Lukács Ibolya Anna)

Olvasson tovább: