Kereső toggle

Szaúd-Arábia válaszúton

A fanatizmus Mekkája

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az iszlám fanatizmus felfalja saját gyermekeit. Ezt a kegyetlen igazságot újra és újra a szaúdi vezetés orra alá dörgöli az al-Kaida, de az eddig láthatóan nem volt hajlandó szembenézni a tényekkel. Az al-Kaida ténykedése, bin Laden népszerűsége, a jelenlegi merénylethullám és a királyi család helyzetének megingása ugyanis nem valami ellenére, hanem éppen valami miatt következett be.



A szaúdiak: kinek az oldalán állnak a terrorizmus elleni harcban? 

Szaúd-Arábiában múlt század húszas éveiben a vahabizmusnak egy mérsékeltebb irányzata kerekedett felül, és ma is ez az irányzat uralkodik. Azonban a sarija rendelkezéseit itt a legmerevebb formában érvényesítik, a nők jogfosztottsága pedig Irán legsötétebb napjait is felülmúlja, és csak a tálib rendszerhez hasonlítható. Nem szerezhetnek jogosítványt, férfi kísérő nélkül nem mehetnek sehova, életükről nem rendelkezhetnek, de még anyakönyvezésüket is csak mostanában iktatták törvénybe. Az ország egészen az utóbbi évekig élvezett mesés gazdagsága, technológiai fejlettsége ideológiai fanatizmussal párosul, amelyet tovább súlyosbítanak a törzsi babonák. A szaúdi oktatási rendszer szinte minden világi jelleget nélkülöz, és a diákokat egészen kiskoruktól kezdve a nyugati világ és Izrael gyűlöletére nevelik, miközben az ország lakosságának a fele tizennyolc év alatti. Ennek a légkörnek logikus következménye a felnövő nemzedékek radikalizálódása, és bár számukra a királyi család elleni felháborodás egyik kiváltó oka a család korrupt életmódja, ennek ellenszerét a vallási fanatizmus erősödésében látják, nem az ország demokratizálásában vagy az iszlám megreformálásában. Így nem meglepő, hogy a szeptember 11-ei merényletet elkövető terroristák háromnegyede – a tizenkilencből tizenöt – ennek a világnak a gyermeke volt.

Az évek óta súlyosan beteg jelenlegi uralkodó, Fáhd király helyett kormányzó Abdallah koronaherceg az utóbbi időben óvatos reformokkal próbálkozik, de ez az egész struktúra megbolygatása nélkül vajmi keveset ér. Először a fejekben kell rendet rakni, ez pedig több nemzedékre elegendő program, különösen, hogy magának a reformernek a gondolkodása is ebből az ideológiai talajból nőtt ki. Yossef Bodansky, az egyik legismertebb amerikai Közel-Kelet-szakértő februárban magyarul is megjelenő könyvében úgy véli, hogy az – egyébként az egész arab világban igen népszerűtlen, arrogánsnak tartott – al-Szaúd család kiterjedt nyugati kapcsolatai ellenére ugyanúgy fogékony az összeesküvés-elméletekre, mint az annyit idézett arab utca. E kifacsart logika szerint Izrael irányítja Amerikát, és ha a Clinton-kormányzat ennek ellenére a béketárgyalások során cserbenhagyta Izraelt, akkor arab szövetségesére még inkább ez a sors vár.

A szaúdi vezetés nem tudott kilépni saját bűvköréből, és évtizedeken át átengedte a gyeplőt a fanatikusoknak, akik a nyolcvanas évektől kezdve ellenük fordultak; az ő szempontjukból a szaúdi vallásos szigor is lagymatagnak bizonyult. Bin Ladenben akkor fogalmazódott meg a gondolat, hogy a királyi család méltatlan a szent helyek fölötti felügyelet jogára. Különféle (vallási, politikai) okokból ez az ideája mozlimok millióinak véleményével találkozott. Az al-Kaida számára azonban az igazi muníciót az első öbölháború során Rijadban megjelent amerikai (idegen) katonák jelenléte szolgáltatta. Az indoklás szerint a nem mozlim katonák állomásoztatása abban az országban, ahol az iszlám két legszentebb városa, Mekka és Medina áll, elfogadhatatlan. Egészen az utóbbi hónapokig széles körben elterjedt nézet volt, hogy az al-Kaida támadásainak oka ez a bizonyos jelenlét. Azonban nemrégiben megszületett a washingtoni döntés az amerikai katonák kivonásáról, tehát elvileg az al-Kaida támadásai okafogyottá váltak. A hétvégi merénylet célpontjai azonban elsősorban nem nyugatiak, amerikaiak voltak, hanem külföldi arabok, ami rávilágít arra, hogy az al-Kaida másik fő ellensége maga a szaúdi vezetés, amelynek pedig létét, ideológiai hátterének alapjait köszönheti.

A szaúdi kormányzat most, hogy mentse a menthetőt, valószínűleg igyekszik Amerika felé nyitni és újra szövetségest találni benne. Lehet, hogy ez elkésett próbálkozás, hiszen az elmúlt évtizedekben nemcsak aktív szerepet játszottak a Nyugat-ellenesség táplálásában, nemcsak hogy szemet hunytak a mecsetek imámjainak legdurvább kirohanásai felett, de
a királyi család tagjai több, a szeptember 11-ei merényletben részt vett terroristát pénzeltek. Ez már az Egyesült Államoknak is sok volt, pedig még a Bush-adminisztráció is (nem beszélve az előzőekről) kínosan kerülte a konfrontációt az arab szövetségessel, és negligálta az emberi jogok, a nők helyzetének problémáját, valamint nem vett tudomást a szélsőségesek ténykedéséről sem. Nagyobb súllyal esett latba a szaúdi olajhoz való hozzáférés és a (mint látható, meglehetősen kétséges) szövetségesi hűség, amelyet az Egyesült Államok hite szerint a királyság feléje mutatott. 

A jelenlegi amerikai kormányzat már láthatólag más politikát választott, amelynek első jele az amerikai csapatok kivonása. 

A Szaúd-Arábiával való szakítást tekintélyes amerikai publicisták, Közel-Kelet-szakértők már régóta sürgetik. 

A neves orientalista, Daniel Pipes például számos írásában hívta fel a figyelmet a szaúdi elit és társadalom, valamint a különféle terrorista szervezetek közötti bensőséges kapcsolatra. Szerinte a jelenlegi uralkodó réteg (legalábbis annak tekintélyes része) aligha lehet megoldása a problémának, mivel maga is ezt a szélsőséges háttért képviseli. Hozzá hasonlóan vélekedik a már idézett Bodansky is, aki nem rejti vékát alá véleményét az eddigi amerikai kormányok szerinte elhibázott térségbeli politikájáról. A jelenlegi szaúdi rezsim védelme hiba – jelenti ki –, mert egy Amerika-ellenes, korrupt rendszert védelmez, amely az arab tömegek szemében igen népszerűtlen. Bodansky úgy látja, hogy ezt kozmetikázandó sodorták bele Clintonék Izraelt a szerencsétlen békefolyamatba, így próbálták helyrehozni azt, amit elveszítenek Rijad támogatásával. Bodansky és Pipes egyaránt egyértelm? álláspontot fogalmaz meg: az Egyesült Államoknak fel kell hagynia a szaúdi rendszer patronálásával, és hagyni, hogy az arab világ maga rendezze ezt a problémát. Sokak szerint az iraki háború erre lehetőséget ad, nemcsak azért, mert Amerika így megvetheti lábát egy másik közel-keleti országban, hanem azért is, mert ezáltal éppen Szaúd-Arábia szomszédságában szemmel is kísérheti az országban zajló folyamatokat. 

Kérdés persze, hogy milyen folyamatokra lehet számítani. Az megjósolható, hogy a királyi család – mint említettem, az utolsó utáni pillanatban – mégis megpróbálja Washington kegyeit megtartani. Egy gyökeres szemléletváltozást nyilván Bush is támogatna, hiszen a terrorizmussal szemben határozottan fellépő, modernizálódó, a fanatizmussal szembeszálló vezetés mindenképpen a Nyugat érdekeit szolgálná. Ehhez azonban valóban nemzedékeket átölelő reformokra lenne szükség. Nemcsak az oktatás, a sajtó hangnemének megváltoztatására, hanem a gazdaság struktúrájának gyökeres megváltoztatására is. Az olajbevételeknek köszönhetően a kilencvenes évekig az ország jóléti társadalomként működött, de ahogyan annak idején az Amerika felfedezéséből hatalmas gazdagságra szert tevő spanyolok, úgy Szaúd-Arábia sem tudott élni a lehetőséggel, minek következtében az utóbbi években már komoly gazdasági problémákkal kell szembenéznie. 

Az elkényelmesedett szaúdi nemzedékeknek – akiknek dolgozniuk sem kellett, mert állampolgári jogon fizetést, ingyenes ellátást kaptak, miközben minden munkát filippínó, palesztin és egyéb munkásokra bíztak – komoly trauma lehet életszínvonaluk romlása. Félő, hogy csak kevesen értik meg a probléma lényegét: hogy a hanyatlás oka saját gondolkodásuk anakronisztikus volta, a gazdasághoz való hozzáállásuk, és nevelésük következtében előbb találják meg bűnbakként az Egyesült Államokat, a Nyugatot, Izraelt, az általuk behozott "romlottságot", az iszlám nem elég puritán képviseletét és az "ellenséges" világ ügynökét, a királyi családot, mintsem hogy szembenézzenek az arab világ problémáinak igazi okaival.

A szaúdi vezetésnek komoly, saját maga hatalmát aláásó intézkedéseket kellene bevezetniük, erre azonban új arcokra lenne szükség, hogy a változások a nép előtt is legitimek legyenek. Nem utolsósorban komoly eltökéltségre, az esetleges reformrétegek bevonására. A hatalom szerkezete, gondolkodásmódja miatt erre kevés az esély. 

A legrosszabb forgatókönyv, hogy hatalomra kerül a jelenleginél is fanatikusabb csoport, amely lehet, hogy nem uralkodna hosszú ideig, de komoly fejfájást tudna okozni. A jelenlegi robbantások az országot kívánják destabilizálni, az amúgy is elégedetlen lakosságot még jobban a királyi család ellen fordítani. Nem elképzelhetetlen azonban az sem, hogy a lakosság a terroristák ellen fordul, és ez a reformmozgalmak megerősödéséhez vezetne. Egy ilyen merényletsorozat a terroristák szájíze szerint is alakulhat, de ellenkező eredményre is vezethet. Egy szélsőséges szaúdi talán tapsol az Izrael- és Amerika-ellenes merényleteknek, a Bali szigetén megölt nyugati turisták meggyilkolásának, de saját élete fenyegetésének kevésbé. Így egyaránt megvan arra az esély, hogy Szaúd-Arábia a teljes káoszba zuhan, terroristák kezére jut, és arra, hogy egy olyan, némileg mérsékeltebb rezsim kerül uralomra, amely évek múltán partner lehet egy átfogó közel-keleti biztonság megteremtéséhez. Ez azonban csak akkor lehetséges, ha a Nyugat, mindenekelőtt az Egyesült Államok nem akar minden áron gyors eredményeket, de határozottan támogatja az iszlám megújulására törekvő erőket, és újabb, Izraelt gyengítő intézkedésekkel nem küld olyan üzenetet, hogy a terroristák bárhol is győzhetnek. Ezt a politikát viszont bátran és megalkuvás nélkül kell képviselni. Egy újabb elhibázott stratégia évtizedekre vetheti vissza a térség – legalább viszonylagos – rendezésének esélyeit.

Az al-Kaida elkergetné a királyt

17 halottja és 122 sebesültje van az al-Kaida terrorszervezet számlájára írt szombati robbantásnak Szaúd-Arábia fővárosában, Rijadban. A rijadi lakótelep ellen intézett támadást két vagy három fegyveres indította el az épületekkel szemben álló sivatagi homokszikláról, golyózáport zúdítva az őrökre. Miután néhányuk meghalt, a többi pedig fedezékek mögé kényszerült, a támadók a biztonsági őrség járműveihez hasonló gépkocsin és annak egyenruháiban becsempésztek a lakótelepre egy robbanóanyaggal teli autót, amely a levegőbe repülve óriási károkat okozott. 



A rijadi merénylet üzenet volt a királyi családnak is. A dzsihád új arca Fotó: Reuters

Jóllehet hivatalos körök siettek az al-Kaidát felelőssé tenni a robbantásért, még a szaúdiak számára is nehéz volt megállapítani, hol végződik a belföldi politikai ellenzék tevékenysége, és hol kezdődnek a jelenlegi terrorista kampány célkitűzései. Elemzők szerint azonban a királyi családra leselkedő igazi veszedelem az, hogy a növekvő létszámú monarchia-ellenes belföldi ellenzék esetleg magáévá teszi az al-Kaida erőszakos módszereit, vagy annak tagjaiból verbuvál vezetőket.

A támadás vélhetően nem amerikaiak és nyugatiak ellen irányult, hiszen az áldozatok többsége arab volt: libanoniak, egyiptomiak és szaúd-arábiaiak. "Kiviláglik Oszama bin Laden valódi szándéka, amely nem más, mint Szaúd-Arábia kormányának megdöntése" – fogalmazott egy nyugalmazott magas rangú szaúdi vezető. A robbantás nyilvánvalóvá tette, hogy a szaúdi terrorizmus célpontja az ország stabilitása, valamint a szaúdi királyi ház uralma. Mivel a minisztériumok és a diplomáciai testületek hathatós védelem alatt állnak, a támadók az aránylag védtelen lakótelepet választották. 

A robbanás tíz méter széles tölcsért vágott, földig rombolt vagy fél tucat sorházat az utca mindkét oldalán, és a telep szinte mind a kétszáz házának ablakait betörte. Najif bin Abdel Aziz herceg, a szaúdi belügyminiszter vasárnap látogatást tett a környéken és ígéretet tett a tettesek kézre kerítésére. "Semmiféle szánalmat és könyörületet nem szabad érezni bárki iránt, aki ilyen támadások végrehajtásán töri a fejét" – szögezte le. 

A nagy többségében arab és mohamedán lakta környék ellen intézett bombatámadás sokkal jobban megdöbbentette a szaúdiakat, mint bármely más eddigi terrorcselekmény, és alaposan megnyirbálta Oszama bin Laden és az al-Kaida támogatottságát. "Most már nem mondhatják, hogy többé-kevésbé a szent háború zászlaját hordozzák. A szent háborút nem a saját néped ellen viseled. Ha valóban változásokat akarnának, akkor olyan eszközökhöz nyúlnának, amelyekkel megnyernék az emberek támogatását. Segítettük ezeket a szélsőségeseket, azt gondolván, hogy biztonságban vagyunk tőlük, és most hirtelen ellenünk fordultak" – magyarázta a King Szaud Egyetem egyik tanára.

Márer György, New York

Olvasson tovább: