Az Irak ellen intézett támadást súlyos viták és egyenetlenségek előzték meg az ENSZ Biztonsági Tanácsában, ahol szinte szakításra került a sor az Egyesült Államok és Anglia, illetve Franciaország, Németország, Oroszország, valamint Kína között. Az utóbbiak hevesen ellenezték a katonai beavatkozást, és a fegyverzetellenőrök további tevékenysége mellett törtek lándzsát.
A kérdés azonban nem került szavazásra, mivel a Bush-kormányzat azzal érvelt, hogy az 1441-es BT-határozat elegendő felhatalmazást ad a hadműveletek megindítására. Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia nem várták meg a voksolást, ahol szinte biztos kisebbségben maradtak volna, ehelyett – mondhatni saját szakállukra – megindították a támadást Irak ellen. Az európai szövetségesek mind a mai napig nem értenek egyet a lépéssel, hovatovább a világ közvéleménye is ellentétes álláspontot képvisel, sőt magában az Egyesült Államokban is szinte állandó tüntetések folynak a háború ellen. Az amerikai nép nagyobbik fele azonban a hagyományoknak megfelelően felsorakozott az elnök mögé, és a legmesszebbmenőkig támogatja harcoló katonáit.
A másik kérdés: miként és mikor tudják meg az Egyesült Államok és szövetségesei, hogy megnyerték az iraki háborút? Donald Rumsfeld amerikai védelmi miniszter a közelmúltban kijelentette: a Bush-kormány kizárólag csak feltétel nélküli megadást hajlandó elfogadni, ami emlékeztet a második világháború végső kikötéseire. Akkoriban – fél évszázaddal ezelőtt – a szövetségesek azonban készek voltak porrá bombázni a német és japán városokat, hogy megadásra bírják a tengelyhatalmakat. Ezúttal viszont mindent megtesznek annak érdekében, hogy mennél kevesebb polgári áldozatot követeljenek a hadműveletek. Bush elnök olyan törekvésnek nevezte a háborút, amely "rendszerváltozást" hoz majd Bagdadban. Egyszerűen: ez azt jelentené, hogy megdönti Szaddám Huszein uralmát, és a lehető legrövidebb időn belül egy demokráciát pártoló kormányt ültet a hatalomba.
Washington azonban eddig nem adott ki parancsot a diktátor elfogására "élve, vagy holtan", mint tette azt Oszama bin Laden esetében, akit mindmáig nem sikerült kézre kerítenie. Mi több: Colin Powell külügyminiszter egy hete kijelentette: nem számít, hogy mi lesz Szaddám sorsa. "Ott lesz-e a végén, megtaláljuk-e, vagy sem, szinte teljesen mindegy!" Folynak ugyan törekvések esetleges szökésének megakadályozására, de mi történik, ha sikerül átjutnia a vonalakon, és hoszszú földalatti mozgalmat indít az első amerikai megszállók, esetleg az új iraki kormány ellen? Az ilyen tevékenység felszámolása minden bizonnyal óriási költségeket igényelne.
Arról nem is beszélve, hogy az ilyen szervezett ellenállás destabilizálná, és a terrorizmus melegágyává változtatná a Közel-Keletet. Lehetővé tenné továbbá, hogy a terroristák kezébe kerüljenek az iraki tömegpusztító fegyverek, amelyek egyik okát képezték a háború megindításának. A szövetséges erőknek tehát fel kell kutatniuk a szóban forgó fegyvereket, annál is inkább, mert az amerikai és brit kormány ragaszkodott ahhoz a feltevéséhez, hogy az irakiak elrejtették őket.
A térség politikai stabilitásának meggyengülését segítheti, hogy az arab világ nagy többsége elítéli a szövetségesek magatartását. Egyiptom egyik legismertebb személyisége egy interjú során így nyilatkozott: "Az emberek Egyiptomban és az arab világ sok más részében szerették Amerikát, de most úgy érzik, hogy elárulták, félreértették, és semmibe vették őket. Amikor pedig a Közel-Kelet központi problémájára – az arab–izraeli viszályra – kerül a sor, akkor úgy érezzük, hogy még a legcsekélyebb amerikai igazságosság is hiányzik." Időbe fog telni, mire az Egyesült Államok képes lesz visszaállítani régi kapcsolatait a Közel-Keleten.
Az iraki hadjárat eddig a vártnál jóval kevesebb áldozatot követelt. A Pentagon hétfőig nyolcvannyolc katona elestéről adott jelentést. Az amerikai közvélemény, amely bizony igen érzékeny ebben a kérdésben, elfogadhatónak tartja ezt a számot, hiszen mindenki tudja, hogy nincs háború áldozatok nélkül. A kérdés csupán az, hogy mi lesz majd a dolog vége? A háború megnyerése a kérdésnek csupán az egyik fele. Az igazi nagy munka a béke megnyerése: milyen kormány áll majd az ország élére? Képes lesz-e összefogni az iraki népet? Milyen ütemben halad majd az újjáépítés, a nép ellátása és az ország demokratizálása? A közeljövő remélhetőleg kedvező válaszokat fog hozni ezekre a kérdésekre.
2003. 04. 11. (VII/15)
