Vörös tér, 2002. szeptember 17. Talpig szmogban Fotó: Reuters
A fenti szavakkal jellemezte a szeptember 17-ei helyzetet az orosz média; a leírás újból a környezetvédelmi problémákra irányította a figyelmet. Oroszországban az erdő- és tőzegtüzek általános jelenségeknek számítanak. Mindig is voltak, ma is vannak, főleg az erdőben gazdag orosz vidékeken. Amikor a nyarak forróak voltak, még a mi Kingiszeppünk környékén is égtek az erdők Szentpétervár és Észtország között – igaz, ezek nem voltak olyan hatalmas tüzek, hogy betöltsenek egy várost füsttel. Először is, elég gyorsan és szervezetten elbántak velük. Másodszor, a várost a kedvező irányú széljárás is segítette: nemcsak a füsttől, hanem egy nagyobb veszélytől is megszabadította. A közelben működött ugyanis Északnyugat-Oroszország legnagyobb vegyikombinátja, a Foszforit. Az üzem műtrágyát és magas koncentrációjú foszfor-, salétrom- és kénsavat állít elő hatalmas mennyiségben. Ezenkívül úgynevezett oleumot, amely erősebb, mint a színtiszta kénsav. Mikor ez a szupervegyszer ki-kilöttyen a szuperbiztos tárolóedényekből a földre – nos, a talaj teljesen kiég mindenfajta tüzek nélkül is.
Kingiszepp városának nagy-nagy szerencséje, hogy a kombinát, melynek alapterülete megegyezik a városéval, tíz kilométernyire nyugatra épült fel. További szerencséje, hogy az uralkodó szélirány jó messzire fújja el a hatvanezres településtől a kombinát füstjét, szagát és egyéb kipárolgásait.
"Soha ne menj át olyan csövek alatt, melyekből csöpög vagy folyik valami" – intettek a tapasztalt dolgozók, mikor zsenge ifjúkoromban elkezdtem munkás pályafutásomat a Foszforitnál. "Sav folyik belőlük
"
Csak ekkor értettem meg, miért van telis-tele lyukakkal a vállalat minden munkásának a ruhája, miért kell feltétlenül valamilyen fejfedőt viselni, és mindig légzőkészüléket tartani magunknál.
Bár nem vettem részt az első világháborúban, amikor a németek első ízben vegyi fegyvereket vetettek be, a Foszforitnál töltött munkáséveim óta mégis tudom, mi az, hogy vegyi támadás
"Fussunk innen – rontott be szinte ajtóstul hozzánk brigádunk egyik tagja –, ezt a területet azonnal ki kell üríteni, savömlés történt! Gyorsan szerezzetek gázálarcot, alig lehet lélegezni!" Abban a helyiségben éppen nem volt gázálarc, respirátorainkkal pedig nem sokra mentünk
Aznap korábban mehettünk haza. Mindenkit elengedtek, kivéve az ügyeleteseket, valamint a mentőosztagot, akik számára a gázálarc a munkaruha állandó része volt. Ha jól emlékszem, salétromsav gőze volt, ami kiáradt. A városba érve vodkát vásároltunk; a tapasztaltabb kollégák azt ajánlották, feltétlenül igyunk.
"Ha nem innánk, rég a túlvilágon lennénk – magyarázták. – Csak az alkohol véd meg minket az ilyen vegyi támadásoktól
" Már a főiskola elvégzése után, a helyi újság riportereként tudtam meg ismerős orvosoktól, hogy városunknak létezik egy titkos statisztikája is a lakosság halandóságáról.
"Növekszik az alkohol és rák miatt elhunytak száma" – mondták. Kérdésemre, hogy mi ennek az oka, azt válaszolták, hogy a környezetszenynyezés, azon belül a Foszforit. A kombinátot vagy be kell zárni, vagy sürgősen korszerűsíteni. "A kémények tetejére új szűrők kellenének, meg kellene szüntetni mindenfajta szivárgást, egyszóval biztonságossá kellene tenni az üzemet" – mondták.
"Miféle új szűrőket? – nevetett a Foszforitnál dolgozó mérnök ismerősöm, amikor mindezt elmeséltem neki. – Azt gondolod, vannak régi szűrők? Soha nem volt itt ilyesmi, az elejétől fogva a levegőbe száll minden!"
A nyolcvanas évek elején, amikor a peresztrojkának köszönhetően országszerte nagyobb lett a szabadság, beszélni kezdtek az ökológiai problémákról is. Itt is megjelentek a zöld pártok és a Greenpeace képviselői. Aztán a Szovjetunió széthullott, és elkezdődött a privatizáció. A 6 ezer embert foglalkoztató kombinát igen olcsón egy ügyes vállalkozó tulajdonába került. A lakosság különösképpen nem ellenkezett. Akkor még hittek abban, hogy a szűklátókörű, ostoba pártfunkcionárius és annak utasításait teljesítő szovjet igazgató helyébe egy okos és rátermett kapitalista üzletember lép majd, akinek a munkálkodása nyomán jön a felvirágzás, és a gyár olyan lesz, mint európai vagy amerikai társai – nekik pedig a veszélyes munkájukhoz méltó fizetés üti a markukat. Ez volt az akkor soros orosz utópia.
Az új, kapitalista gazda ténykedése nyomán azonban a termelés csökkent, a körülmények pedig rosszabbodtak. Korszerűsítésre sem került sor, sőt, nemsokára a fizetések is elmaradtak. Majd a gyárat, harmincéves fennállása óta először, le is állították. Persze nem azért, hogy felújítsák. A Foszforit leállása után az egész város szociális helyzete megingott. Bezártak az óvodák, az orvosok és tanárok is fizetés nélkül maradtak. Így hát, amikor megjelent egy új gazda, és újból megindult a termelés, a zöldek már meg sem nyikkantak. Mindenki örült, hogy a város feléledt, és az emberek újra kapnak fizetést.
Nagyjából így történt ez az egész országban. Kingiszepp még jól járt. A kombinát nem a városban van, és a szél elfújja a mérgező gázokat. Oroszország városai közül több száz ennél sokkal rosszabb helyzetben van. Ha csak a szomszédos Szkancit nézzük, ott a bányák és gyárak a belvárosban helyezkednek el, nem is szólva a szibériai és uráli gyárvárosokról. Sokban közülük olyan füst van, hogy a lakosok soha nem nyitnak ablakot.
A Moszkva körüli tűzesetek és azok füstje kellemetlen jelenség ugyan, de kibírható. Ugyanilyen erdőtüzek Brjanszk környékén jóval nagyobb veszélyt rejtenek magukban. Az itteni erdőkben és mocsarakban ugyanis Csernobil után hatalmas mennyiség? sugárzó anyag halmozódott fel. A szakértők szerint tűz esetén a levegő radioaktivitása több százszorosára növekedhet. Márpedig ezek az erdők is égnek már, és senki nem tudja, mennyi cézium, stroncium és plutónium hullik jelenleg Brjanszk és környéke lakóira. Megfelelő széllel mindez Európa felé is átterjedhet. Európa azonban mindig saját magával van elfoglalva
2002. 09. 20. (VI/38)
