Kereső toggle

Közös ellenséggel szemben

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

New York és Jeruzsálem: a szabad világ végvárai

A terrorellenes nemzetközi készülődés fegyverszüneti felhívás kiadására késztette Jasszer Arafat palesztin vezetőt, akinek bejelentését az izraeli fél hasonló nyilatkozattal viszonozta. Az amerikai kamikaze merényletek előtti napokban azonban Izraelt is terrorsorozat rázta meg, a jelek szerint Arafat tudtával, aki elmulasztotta elítélni a polgári lakosságot ért támadásokat. A történések helye és ideje különböző, ám a kapcsolódási pontok nyilvánvalóak. A kérdés csak az, hogy a két ország politikaformálói mennyit értenek meg belőle?



Jasszer Arafat a jordán fővárosban, Ammanban. Hangnemet váltott Fotó: Reuters

Negyvennyolc órával a New York-i merényletek előtt három súlyos terrorcselekmény rázta meg Izraelt. Vasárnap reggel a palesztin terroristák tűz alá vettek egy tanárokat iskolába szállító autóbuszt, megölték a sofőrjét és egy tanárnőt, öt másik tanárt pedig megsebesítettek. A déli órákban egy öngyilkos merénylő testére erősített bombát robbantott fel az észak-izraeli Naharija vasútállomásán: egy közeli üzletben várakozott, míg a Haifáról Tel Avivba tartó vonat az állomásra érkezett, majd a leszálló utasok tömegében húzta meg a gyújtózsinórt, hogy a lehető legtöbb ártatlan embert vigye magával a halálba. Öten haltak meg, a sebesültek száma a százat is elérte. Egy-két órával később a Natanja közelében levő Bét Lid kereszteződésnél egy másik öngyilkos merénylő szedte sebesült áldozatait. E súlyos merényletekért Arafat Fatahjának katonai milíciája, a Tanzim, a Hamasz és az Iszlám Dzsihád vállalta a felelősséget. A fő felelősség Jasszer Arafatot terheli a lassan egy éve tartó, Izrael ellen viselt felőrlő háborúért. Ő irányítja a többek között a Fatahot, a Hamaszt és az Iszlám Dzsihádot is magába foglaló egyesített parancsnokságot, így nem tekinthető véletlennek, hogy a palesztin vezető nem ítélte el a békés polgári lakosságot irtó terrorcselekményeket. Ellenben már egy nappal korábban elrendelte, hogy a palesztin biztonsági szolgálatok és a rendőrség épületeit másnapra kiürítsék, a várható izraeli akciók következményeinek elkerülésére. 

A vasárnapi történések újdonsága, hogy az 55 éves, Galileából származó palesztin merénylő – hat gyermek atyja és két feleség férje – izraeli állampolgárságú. A durbani konferencia óta sok szó esik az egymilliós izraeli arab lakosság helyzetéről, faji, vallási diszkriminációval vádolva Izraelt. Az igazság ezzel szemben az, hogy az izraeli arab lakosság teljes politikai, polgári és vallási jogegyenlőségben él a zsidó államban. Sem fajilag, sem vallásilag, sem semmilyen más szempontból nem éri hátrányos megkülönböztetés, mióta az ötvenes évekig az arab szektorban működő katonai igazgatást megszüntették. 

Az izraeli arabok polgári, vallási és politikai jogai a zsidókéival egyenlők. Egyetlen szempontból különböztetik csak meg őket: az izraeli zsidó fiatalok 18 éves korukban katonai szolgálatra vonulnak be, majd azt követően minden évben tartalékos szolgálatot látnak el, míg az arab fiatalok számára ez csak lehetőség, de nem kötelező. 

Az arabok szabadon alapíthatnak saját politikai pártokat is. Ilyen a túlnyomó többségében arabokból álló, Mu-hammad Barake vezette kommunista párt, a Hadas, az 

iszlám fundamentalista képviselőket is magába foglaló Egyesült Arab Lista, vagy például a Balad párt kétszemélyes frakciója, Azmi Bsara filozófus professzorral és a nőgyógyász Ahmed Tibivel, Arafat politikai tanácsadójával. Az izraeli demokrácia igen széles, még azt is eltűri, hogy Bsara az izraeli katonákat gyilkoló Hezbollah terroristáit hősökként dicsőítse a knesszetben, vagy az izraeli állampolgár Tibi az izraeli polgári lakosságot irtó Arafat tanácsadója legyen.

Az arabok személyes állapotával kapcsolatos ügyeiben saját vallási bíróságaik a muszlim jogot alkalmazzák. A vallási ünnepeiken nem dolgoznak, heti pihenőnapjukat és vallási ünnepeiken a munkaszünetet a törvény garantálja. A muszlim vallás Izraelben teljesen szabadon gyakorolható. Még az Iszlám Fundamentalista Mozgalom is szabadon működhet, amelynek fő célja, hogy Izraelt – természetesen békés demokratikus úton – muszlim fundamentalista állammá formálja. Az arab hivatalos nyelv az országban, és bárhol, bármilyen fórumon használhatják is. Saját iskolahálózatuk van, amelyet az állam pénzzel támogat, de a tananyagba nem szól bele. Az arab közösség saját, cenzúrázatlan újságokkal rendelkezik.

Az izraeli arabok olyan teljes kör? jogokkal rendelkeznek, mint egyetlen arab országban sem. A szociális háló (munkanélküli-segély, családi pótlék stb.) révén a Közel-Keleten páratlannak tekinthető egészségügyi szolgáltatásban részesülnek. Mindezek ellenére e közösség arra panaszkodik, hogy csak megtűrt kisebbségként él a zsidó államban, hogy másodrend? állampolgár, és hátrányos megkülönböztetés sújtja.

Mindez nem igaz – igaz viszont az, hogy az izraeli arab kisebbség egyre inkább a palesztin nemzeti és az iszlám vallási célokkal azonosul. A közvélemény-kutatások szerint a palesztinai arabok kis százaléka tekinti magát izraelinek, a túlnyomó többség palesztinnak vallja magát, s mint ilyen úgy vélheti, hogy egy idegen hatalom uralma alatt él. A zászló nem az ő zászlaja, és a himnusz nem az ő himnusza. Az izraeli függetlenség ünnepnapja számára a "palesztin szabadság elvesztésének gyásznapja, a tragédia, a palesztin holokauszt napja". Ez elégedetlenségük valódi forrása, és nem az állítólagos jogfosztás és a hátrányos megkülönböztetés. 

Az oslói folyamat megkezdésével az izraeli arabok kisebbségből a palesztin nemzet részévé váltak. A legújabb, a békét sárba tipró palesztin fegyveres felkelés elején is kifejezték Arafattal való szolidaritásukat – a rendfenntartó alakulatokkal vívott fegyveres harcban tizenhárom arab vesztette életét. Azóta az arab szektorban csend uralkodik, ám egyre több jel mutat arra, hogy a Hamasz, a Tanzim és az Iszlám Dzsihád az izraeli fundamentalista mozgalom közreműködésével segítőket és öngyilkos merénylőket toboroz. Amennyiben a Saron-féle terv megvalósul, és a "zöld vonal" mentén elektromos kerítéssel választják el Izraelt a Palesztin Hatóságtól, minden bizonnyal egyre nagyobb méreteket ölt majd az izraeli arabok bevonása a békés polgári lakosok terrorizálásába.

A mostani helyzet egyébként is vészesen hasonlít az 1967 előtti állapotokra, és előre jelzi, mi történne, ha Izrael a hatnapos háború előtti határokra vonulna vissza. Egyelőre azonban nincs erről szó, bár Arafat Izraelt arra próbálja rákényszeríteni, hogy a jelenlegi helyzetben üljön tárgyalóasztalhoz. A tervezett Peresz–Arafat találkozó a kormányfő és a kormány tagjainak döntő ellenkezése miatt idáig nem jött létre. Rivlin miniszter sokak ellenérzését fogalmazta meg e lehetséges találkozó kapcsán. Az izraeli közvélemény számára – a miniszter szerint – Arafat a térség Oszama bin Ladenje. A vele való bármilyen találkozó a palesztin terror legitimizálásához vezet. Peresznek pedig az az elképzelése, hogy a terrorista Arafatot bevonja az amerikaiak terrorellenes koalíciójába, abszurd gondolat. Saron most kompromisszumos javaslattal állt elő: Ha Arafat nyilvánosan tűzszünetet rendel el, és ennek legalább negyvennyolc órán át foganatja is lesz, hajlandó beleegyezni, hogy külügyminisztere a palesztin vezetővel találkozzék. Arafat teljesítette ezt a feltételt, felszólította erőit a teljes fegyvernyugvásra, ám a lövöldözések, a gránátos merényletek továbbra sem szünetelnek. Igaz, Arafat már korábban kijelentette, hogy harcosait ne érdekelje, mit mond ő nyilvánosan, a cél az, hogy mindennap legalább egy telepest megöljenek. A Hamasz és az Iszlám Dzsihád is bejelentette, hogy magára nézve nem tartja kötelezőnek Arafat utasítását, és a fegyveres harc folytatására hívott fel.

Vajon ehhez a most kialakult helyzetben mit szól Amerika? A New York-i és washingtoni összehangolt öngyilkos terrorista merényleteket Arafat természetesen elítélte, mivel attól félt, hogy ha a palesztinokat összefüggésbe hozzák az eseményekkel, könnyen pórul járhat. Az amerikai öngyilkos merényleteket is minden valószínűség szerint iszlám fundamentalisták követték el. Az izraeli polgári lakosság elleni terrort illetően még megtéveszthetik a közvéleményt, mondván, hogy "a palesztinok csak a szabadságukért küzdenek". Az Amerika elleni terrorhullám azonban már semmi mögé nem rejthető. Az arab–izraeli konfliktus fő problémája, amit a palesztin kérdéssel csak takargatnak, hogy az arab világ Izrael puszta létezésébe – vallási, kulturális és politikai okokból – nem hajlandó belenyugodni. 

Az amerikai merényletsorozatban egyértelművé vált, hogy a muszlim világ szélsőséges fundamentalista irányzata totálisan elutasítja a nyugati, zsidó–keresztény civilizációt.

Az amerikai vezetés, Bush elnök és Powell külügyminiszter ezt – jogosan – a nyugati világnak szánt hadüzenetként, valóságos háborús cselekményként fogja fel. Az ellenük indított háború egyelőre a felderítés szakaszában van. Vajon a mostani helyzet megkönnyíti-e az amerikai vezetésnek, hogy rájöjjön végre, hogy az izraeli–palesztin probléma is ugyanarról szól? Jasszer Arafat öngyilkos merénylőinek és a Világkereskedelmi Központ, valamint a Pentagon öngyilkos támadóinak ugyanazok a gyökerei. Ennélfogva kezelésük és elhárításuk sem különbözhet.

Olvasson tovább: