Kereső toggle

Száz nap, amely sarokba szorította Arafatot

Az új Saron stratégiája

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Ariel Saron "teljes fegyverszünet és a terrorakciók megszűnése", míg George Bush "az erőszak ésszer? szintre történő mérséklése" mellett tartja elképzelhetőnek a párbeszéd újrakezdését a palesztinokkal. Az izraeli miniszterelnök kormánya első száz napja alatt a héten már másodszor találkozott az amerikai elnökkel, miközben Jasszer Arafat eddig nem kapott meghívást a Fehér Házba. (A washingtoni megbeszélésekről lásd amerikai tudósítónk keretes beszámolóját.) A Jerusalem Post cím? lap értékelése szerint Saron korábban a harcmezőn csillogtatott taktikai érzékével most diplomáciai téren szorította sarokba ellenfelét. 



Izraeli rendőr és egy palesztin autóvezető a hebroni blokád közelében. Feszülő indulatok Fotó: Reuters

A lap szerint a feltűnő önmérséklet mögött az a felismerés húzódhat meg, hogy amennyiben a feloldhatatlan ellentétek miatt elkerülhetetlenné válik a konfliktus Arafattal, akkor Izrael minél erősebb nemzetközi támogatást tudhasson maga mögött a válaszlépések megtételére.

Miközben a BBC által bemutatott dokumentumfilm az 1982-es libanoni események miatt egy háborús bűnös képét igyekezett sugallni az izraeli miniszterelnökről, a februárban nagyarányú választási győzelmet aratott Ariel Saronról még ellenfelei is elismerik, hogy – néhány éles hangú nyilatkozatát leszámítva – pragmatikus politikusként viselkedett a véres terrorcselekmények idején is.

"Az utolsó izraeli, akitől az arabok még félnek" – ez a kép élt a "régi" Saronról Izraelben. Most a gyakori kérdés az, hogy vajon a "bölcs nagyapa" képét sugalló "új" Saron milyen stratégia szerint gondolkodik a palesztinokkal való viszony jövőjéről. Az izraeli kormányfő csalódást okozott azok számára, akik azt várták, hogy az "engedjétek a hadsereget győzni" követelésnek eleget téve, buldózerként fellépve visszafordítja az oslói folyamatot. A Saron-kormány első száz napját elemző cikkében a Jerusalem Post azonban felhívja a figyelmet arra, hogy a miniszterelnök stratégiai nagymester is, akinek a hatnapos háborúban végrehajtott katonai manővereit ma a világ vezető hadiakadémiáin tanítják. Az országúti, valamint a bevásárlóközpon-tokban és a Tel Aviv-i diszkónál végrehajtott merényletek nyomán az izraeli közvélemény jelentős része erődemonstrációt követelt. Saron azonban újra és újra önmérsékletet tanúsított, amivel elérte, hogy Arafatról egyre inkább szalonképtelen politikus képe alakult ki, elsősorban az Egyesült Államokban, de a Palesztin Hatóságot korábban szinte feltétel nélkül támogató európai uniós országokban is.

Jelzés volt már az is, hogy februárban maga mellé vette a kormányba külügyminiszterként Simon Pereszt, akinek jelentős szerepe van abban, hogy a Saron múltját kriminalizálni igyekvő palesztin retorika jobbára hatástalan maradt a diplomáciában. Saron elődjével, Ehud Barakkal szemben világossá tette, hogy nem hajlandó az erőszakkal párhuzamosan tárgyalni a palesztinokkal, és ehhez tartotta is magát. Barak az Al-Aksza intifáda kitörése után többször – például a ramallahi lincselést követően – intézett drámai hangú ultimátumot Arafathoz, ám ezek kivétel nélkül következmények nélkül maradtak, és újabb tárgyalási fordulók következtek hol amerikai, hol ENSZ, hol pedig európai közvetítéssel. Saron fordított taktikát választott: nem tárgyal, de nem is fenyegetőzik. Enyhített azonban valamelyest a palesztin területeket sújtó zárlaton, amivel tompítani tudta azokat a nemzetközi vádakat, amelyek szerint Izrael a Gázai övezetet tudatosan gettóvá változtatta az ott élő kétmillió palesztin számára.

Saron elfogadta ugyanakkor a Mitchell-jelentést, amely az izraeli települések építésének befagyasztását is előírja, majd váratlanul egyoldalú tűzszünetet jelentett be, miközben Arafat hosszan habozott, mielőtt – bizonytalan hangon és nehezen ellenőrizhető formában – felszólította a palesztin fegyveres csoportokat az erőszak megfékezésére. A felmérések szerint Saron júniusra a közvélemény még nagyobb támogatását élvezte, mint választási győzelmekor, ami azt mutatja, hogy a terror által leginkább sújtott telepesek tüntetésein megfogalmazott kritika elszigetelt maradt. Arafat viszont sok szempontból sarokba szorult, és úgy tűnik, mintha a szintén nagy taktikus hírében álló veterán vezetőnek – tíz év óta először – nem maradt volna nyerő lépése. Az elemzők szerint a következő száz nap döntő lehet abban, hogy kiderüljön: Saron stratégiája a háború előkészítését vagy – az erőszak tartós megszűnését követően – az újbóli tárgyalások felé vezető realista utat jelenti-e?

Olvasson tovább: