Kereső toggle

Új erőegyensúly Franciaországban

Utolsó párt előre fuss

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Franciaország mindig is élen járt a társadalmi változások terén – nincs ez másképp a huszonegyedik században sem. Az évszázadok óta berögzült jobb- és baloldal már-már szerepet cserélt a márciusi helyhatósági választások során. Hogy ez hogyan lehetséges? Természetesen úgy, hogy mindenki győzni akar, ahogy az már a választások során mindenütt lenni szokott. Csakhogy Franciaországban a választópolgárok is győzni akarnak. 

A francia polgárok többsége azon a véleményen van, hogy joga van a nyugodt, gyümölcsöző élethez, ez az, amit az általuk választott képviselőktől, miniszterektől várnak – egyre kevésbé ideológiához, mint inkább a feladathoz választják az embert. Harminc százalékuk pedig egyáltalán nem választ: szerintük az elmúlt évtizedekben egymást váltó jobbos és balos kormányok tevékenysége között úgy sem volt lényeges különbség, nincs értelme tehát törni magukat. Van egy további tíz-tizenöt százalék, akik hol ide, hol oda szavaznak, aszerint, hogy ki a szimpatikusabb, a meggyőzőbb. Ez a felvonulás ötévente ismétlődik, köztársasági elnököt pedig hétévente cserélnek. A forradalmi újítás éppen az irányzatok folyamatos mérséklődésében nyilvánul meg: az egymástól hagyományosan markánsan elkülönülő jobb- illetve baloldali nézetek a jelek szerint kezdenek öszszemosódni. A helyzet Chirac és Mitterand közös "uralkodásával" vált nyilvánvalóvá, miután a franciák a jobboldali Chirac miniszterelnök mellé a baloldali Mitterand-t választották köztársasági elnökké. Ez a felállás azóta többször megismétlődött.

A 2001 márciusában, két fordulóban zajló helyhatósági választások úgyszintén nem egy váratlan eredménnyel lepték meg az elemzőket. A választás menete a következő: a városi testületek polgármestert választanak, ehhez a különböző pártok állítják össze közösen a jelöltek listáját. A jobb "helyezés" érdekében akár konszenzusra is képesek, ez történt például most Lyonban, ahol két jobboldali párt, a Chirac-féle republikánus RPR és a centristább beállítottságú Demokratikus Unió (UDF) egyezett meg közös jelöltben.

A mostani választások végkimenetelét illetően megoszlanak a vélemények, nem is annyira a döntetlent, inkább annak arányát illetően: melyik lett az "egyenlőbb" a jobboldal és a baloldal közül. Mindenesetre talán csak a politikai hagyományaikat legelszántabban őrzők tartottak ki idén a megszokott ideológiájuk mellett. A legtöbb helyen a választókat leginkább egy dolog érdekelte: érthető, gyakorlatias program, amelynek megvalósulását a jelölt helyi elkötelezettsége garantálja. Egyre kevésbé tolerálják a korrupciót – pedig köztudottan toleránsak: az egyéni ügyeskedést nem veszik anynyira rossz néven, mint a közpénzek elherdálását –, a túlságosan leegyszerűsített ideológiákat pedig már elengedik a fülük mellett, tudván, hogy ezek nem jelentenek megoldást a jelenlegi társadalom összetett problémáira.

Ez vetett véget a mintegy százötven éve tartó jobboldali hegemóniának a párizsi városházán: a korzikai származású Jean Tiberi érdekeltségei túlságosan összefonódtak szűkebb pátriájának gazdasági elitjével. A helyette megszavazott Bertrand Delanoe – aki ugyan szintén nem tősgyökeres párizsi, Tunéziában született – ezzel szemben elkötelezte magát a főváros mellett. 

A szavazókat az sem zavarta, hogy Delanoe személyében első ízben választottak Párizs polgármesterének olyan valakit, aki nyíltan vállalja homoszexualitását.

A szerepcsere tehát ott kezdődik a pártok között, hogy ki tapintja ki jobban a társadalom pulzusát: időnként a jobboldal ismeri fel jobban az igényeket, és társadalmi érzékenysége felülhaladja a balosokét, máskor a baloldal az, aki hangsúlyt fektet az egyéni kezdeményezés, a munka és a családi értékek fontosságára. 

A francia baloldalt leginkább a "mozgalmon" belül fellelhető irányzatok osztják meg. A szocialista párt a lehető legmérsékeltebbnek szeretne mutatkozni, már-már konzervatívnak, hogy megszerezze a jobboldali szavazók bizalmát. Ugyanakkor a helyhatósági listákon olyan kisebb baloldali csoportosulásokkal kényszerül szövetkezni, amelyek határozottabban elkötelezettek. Másfelől a jobboldal is hajlamos időnként forradalmi, liberális elképzelésekkel szavazókat hódítani, kiváltképp a nehezebb sorsú kerületekben, ahol szívesen hallgatják a szelídített jobbos irányzat, becenevén "kés a fogak között" ígéreteit, amelyek munkára, önállóságra, kreativitásra buzdítják őket. Ez a fajta jobboldal azonban élesen különbözik mind a populista, más néven "virsli" jobbtól, mind a technokrata irányzattól, a "kaviár-jobb"-tól. A jobboldal egyébként krónikus megosztottságtól szenved, itt azonban nem annyira az ideológiák, mint az egymást kölcsönösen "nyíró" vezetők közti viadalok vezettek ide. A szélsőségektől való elhidegülés miatt a Jean-Marie Le Pen nevével fémjelzett Nemzeti Front az 1995-ös 25 százalék helyett ma már csak 10-15 százalékos támogatottságot tudhat magáénak Franciaország-szerte.

Olvasson tovább: