Fiatalok a berlini Brandenburgi Kapu előtt a német egység napján. Keleti terhek
Fotó: dpa
Tíz esztendeje annak, hogy a német egység több évtizedes kényszerszünet után
ismét életre kelt. Az újraegyesítéssel 1989 őszén ismét megteremtődött a lehetőség,
hogy kelet- és nyugatnémetek azt mondhassák egymásnak: "Egy nép vagyunk." A
keleti rész esélyt kapott jelentős lemaradásának behozására, a felkapaszkodásra, a
nyugati rész pedig megmutathatta, milyen erős lábakon is áll, fel tudja-e emelni maga
mellé a "kisebbik testvért". Létrejöhetett egy sokak által negyedik birodalomnak
titulált új állam, amely mára Franciaországgal karöltve az európai fejlődés
motorjává vált.
Az egyesítés jubileumi ünnepségei kapcsán azonban, meglehetősen furcsa módon, pont
a széthúzás jelei mutatkoznak a német politika színterein. Az ünnepet ugyanis a két
legjelentősebb párt mindegyike (SPD, CDU) magáénak akarja tudni. Mi sem jelzi ezt
jobban, mint az, hogy 3-án a központi ünnepségek helyszínén, a drezdai Semperoperben
nem juthat szóhoz az utóbbi időszakban sokak által meghurcolt Helmut Kohl, aki
1990-ben kancellárként irányította a történelmi jelentőség? folyamatokat. A nagy
öreg nem léphet fel ott, ahol a főszónok Jacques Chirac francia államfő, és a többi
meghívott is a politika krémje közül kerül ki – Kohl ezért saját kis ünnepséget
rendez Berlinben.
Az sem az alkalomhoz illő, hogy a jelenleg ellenzékben lévő CDU erőteljes sárdobálásba
kezdve úton-útfélen hangoztatja: ha tíz éve nem ők vannak hatalmon, ma sem lenne
nagy Németország. "Mi vagyunk az egység pártja" – hirdetik fennszóval a kereszténydemokraták,
jelezve, hogy rajtuk kívül senki nem nyúlt volna akkoriban az egyesítés kérdéséhez.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a most kormányzó szociáldemokraták valóban nem
nagyon akarták az újraegyesítést. Annak idején Alsó-Szászország tartományi
miniszterelnökeként maga Gerhard Schröder kancellár is elsietett lépésnek tartotta,
és a szövetségi parlamentben elutasította a gazdasági és valutaunióról szóló államszerződést.
Az 1990-es korszakváltás óta eltelt tíz esztendő azonban azt látszik igazolni, hogy
mégis kialakult a belső egység Németországban. Richard von Weizsäcker egykori NSZK-s
államfő nemrégiben egy, a mostani jeles évfordulót boncolgató televíziós műsorban
megfogalmazta, honnan is ered valójában ez az erő: "A múlt és a jövő, ami minket
összetart – dicsőség és bűnbánat." És az öszszetartozás érzésével az egyes
polgárok is egyre inkább azonosulnak. Egy felmérésből kiderül, hogy míg 1994-ben a
keleti tartományok lakóinak csupán 32 százaléka gondolta ezt így, addig 1999-ben már
45 százalék van erről teljes mértékben meggyőződve.
Ez a tendencia a közös gyökerekre, történelemre, hagyományra, kultúrára, örökségre
vezethető vissza, és ezekből kifolyólag szembetűnő hasonlóságot lehet fölfedezni
a kelet- és nyugatnémet családok jellegzetességeiben. Hiszen hiába lett ez az ország
a második világháborút követően földarabolva, a közös múltat nem lehetett belőlük
eltüntetni. Érdekes megfigyelni, hogy ez a múlt milyen nyomokat hagyott bennük. Egy
nemzetközi összehasonlításból kiderül: a német emberek jóval kisebb mértékben
hangoztatják, hogy büszkék hovatartozásukra, mint más nemzetek polgárai. A történelem
súlya szemmel láthatóan nyomasztja a német polgárt. Egy dologra azonban közel
egyforma mértékben büszke mind a kelet-, mind a nyugatnémet: országuk háború utáni
újbóli felépítésére, felemelkedésére.
Az utóbbi időben végzett különféle közvélemény-kutatá-sok sora azt látszik alátámasztani,
hogy a tíz esztendeje még különállóként létező két régiónak teljesen hasonló
a gondolkodásmódja, ugyanazok a dolgok fontosak életükben, egyforma az értékrendjük.
Ez a közös értékrendszer, a hasonló jellemvonások tartják össze a polgárokat. Az
élet minden területén kitűnik: a németek együtt akarnak élni. Legújabb felmérések
szerint nyugaton az emberek 88, keleten 90 százaléka helyes lépésnek tartja a tíz éve
lezajlott fúziót. De azért érzik a realitást is: 26 százalékuk látja, hogy az újraegyesítés
által keletkezett problémák egy része még egyáltalán nincs megoldva.
Néhol kicsit még akadozik a gépezet. Egyre kisebb mértékben, de jól észrevehető
jelenség, hogy a keletiek még mindig másodosztályúnak érzik magukat a hazai társadalomban.
Ez nem meglepő, hiszen az egyesítés után inkább nekik kellett nyugati rokonaikhoz
idomulni. Ők voltak rákényszerítve a változásokra, a fordulat számukra jelentett több
újdonságot: tanulásra, alkalmazkodásra voltak kényszerítve. Emberek milliói voltak
kénytelenek más foglalkozást űzni, mint addig, és ez több rugalmasságot követel az
egyéntől. És amíg a két országrész közötti különbség ki nem egyenlítődik,
mindaddig számítani is lehet a kelet kisebbrendűségi érzésére és ebből adódóan
régiós feszültségek kialakulására.
A jubileum alkalmából egyébként az orosz parlament azt javasolja a német kormánynak,
hogy szüntessék be a volt NDK-s politikai vezetők elleni büntetőeljárásokat. Ez a
felvetés még nem talált egyöntet? támogatásra Németországban.
2000. 09. 30. (IV/40)
