Kereső toggle

Az együttműködés életeket menthet

Tanulságok az 1918-as spanyolnátha epizódjaiból

Kérdy Katalin 2020.03.21. 14:42
Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

John M. Barry amerikai történész és író egy hosszabb véleménycikket szentelt a The New York Times hasábjain az 1918-ban kitört spanyolnáthára és jelenkorunk járványára, a koronavírusra adott társadalmi reakciók összehasonlítására.

 A cikkíró egyik fő kutatási területe a 20. század eleji világjárvány megnyilvánulása, így a történelmi tapasztalatokat összegezve hívta fel írásában a figyelmet a megfelelő társadalmi hozzáállásra, melynek következtében nagy léptékben csökkenthető a fertőzésveszély és az elhalálozások aránya. A döntés a mi kezünkben van.

Az első világjárvány idején, 1918-ban ugyancsak felemás reakciók érkeztek a különböző államok, nemzetek vezetői részéről – akárcsak napjainkban.

Az eredményes fellépés kulcsszavai a történész szerint a következő voltak: a szigorítások megfelelő időzítése és fenntartása és az alapos, kendőzetlen tájékoztatás. Amely területen a fenti kritériumokat betartották és betartatták a helyi vezetők, szemmel láthatóan lecsökkent a vírusos megbetegedések aránya.

Spanyolnátha – honnan a név?

A spanyolnátha a hiedelemmel ellentétben nem azért kapta a spanyolokról a nevét, mert ott ütötte volna fel először a fejét a gyilkos kór - az első hivatalosan regisztrált beteg egy katonai bázis szakácsa volt az USA-ban, Kansas államban. Ugyanakkor az első világháború idején a semleges Spanyolország volt az egyetlen olyan nemzet, aki világosan és hitelesen cikkezett a már több kontinenst fenyegető, influenzaszerű járványról – így ráragadt a spanyol jelző.

Az egymással háborús viszonyban álló országok nem merték leírni a frontra is betört fertőző betegség reális veszélyét és az általa elhalálozott katonák számát, nem akarták ugyanis, hogy az ellenséges hatalmak tudomást szerezzenek „meggyengülésükről”. A lövészárkok higiénikusnak nem igazán nevezhető körülményei melegágyát jelentették a vírus terjedésének.

Az igazi nehézség azonban az 1918-as év második felében érkezett, amikor is az első hullám alacsony halálozási rátáját követően a vírus második hulláma is lecsapott az egész bolygóra, drasztikus mértékben pusztítva a többéves világháború során kimerült lakosságot.

John M. Barry itt hívja fel a figyelmet a megfelelő reakciókra: „Elemzések szerint azok a városok, melyek 1918-ban bezárták iskoláikat, szalonjaikat és színházaikat; betiltották a nyilvános eseményeket; sürgették a társadalmi érintkezések mellőzését, jól szemléltetik, hogy az időben történő beavatkozás – mielőtt a vírus az egész közösséget megfertőzi – lelapítja a fertőzöttség görbéjét”.

Egy nagy parádé ára

Philadelphia városa súlyos árat fizetett az óvintézkedések elhanyagolásáért 1918 szeptemberében. Wilmer Krusen, Philadelphia akkori közegészségügyi igazgatója több oldalról érkező figyelmeztetések ellenére sem tiltott be egy közelgő, több százezer résztvevőt bevonzó felvonulást – noha ezekben a napokban már egyre emelkedett a vírust elkapók száma a városban. A felvonulást megtartották, néhány nap leforgása alatt Philadelphia összes kórháza zsúfolásig telt az újonnan megbetegedőkkel. A városban jegyzett halálozási arány a legrosszabb napokon nyolcszor akkora volt, mint a Missouri állambeli St. Louis városában.

 

 

Mit tudott St. Louis?

A város egészségügyi biztosa, Dr. Max Starkloff már akkor magas készültségre szólította fel a helyi orvosokat, amikor még hivatalos információk szerint egy megbetegedés sem volt St. Louisban. Onnantól, hogy már helyi szinten is jelentettek új megbetegedéseket, az egészségügyi biztos azonnal korlátozó intézkedéseket szorgalmazott: iskolák, színházak, uszodák bezárását és nyilvános rendezvények betiltását. A helyi üzlettulajdonosok tiltakozása ellenére a város polgármestere a szigorítások mellett döntött – a történelem őt igazolta.

A járvány szélesebb körben való elterjedésekor az előre felkészült egészségügyi dolgozók és a társadalom sokkal hatékonyabban vette fel a harcot a járvánnyal, mint philadelphiai társaik. Példaértékű volt a lakossági szolidaritás is: önkéntes ápolónők hálózata járta a magánlakásokat, ápolva betegek ezreit, akik nem részesültek kórházi kezelésekben.

San Francisco: felemás siker

San Franciscóban a spanyolnátha második hulláma esetén – teljes mértékben bízva a maszkviselet hatékonyságában – rendelettel kötelezték a lakosságot szájuk elfedésében, büntetve az ellenszegülőket. Emellett szigorú óvintézkedéseket is tettek St. Louishoz hasonlóan, nyilvános rendezvények csökkentésével stb.

A vírus harmadik hulláma idején azonban már csak maszkviselet terjedt el, a helyi üzletemberek és színháztulajdonosok bojkottálták a további tiltó rendeleteket. Hamar bebizonyosodott, hogy igazi fékező ereje a karanténnak és a társadalmi érintkezéseket minimalizáló rendeleteknek volt, mintsem a maszkoknak. A pénzközpontúságért súlyos árat kellett fizetni: korabeli felmérések szerint San Francisco városa sínylette meg országos szinten a leginkább a világjárvány pusztítását.

FORRÁS: history.com, nytimes.com, influenzaarchive.org