Kereső toggle

Nem engednek a ’48-ból

Az izraeli–palesztin konfliktus jelenleg megoldhatatlan

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Benny Morris izraeli történész az izraeli-palesztin konfliktus szakértője, akivel budapesti látogatása során arról beszélgettünk, miért nem tud a térség végre megbékélni, mi hiúsítja meg a felek konszenzusát, és miként hat a nyugati zsidóságra a migráció, illetve az amerikai demokraták egyre anticionistább hangvétele.

Az MCC migrációs konferenciáján tartott előadásában említette, hogy a palesztinok az egyetlen népcsoport, ahol a gyermekek is öröklik a menekültstátuszt. Milyen előzményei voltak a helyzetnek, és ennek milyen kihatása van a jelenre?

– 1917–1918 előtt a Palesztina területén élő arabok dél-szíriaiaknak nevezték magukat, és az Ottomán Birodalom alattvalói voltak, többnyire a mai Szíria területén. De 1918-1920 során az Ottomán Birodalom darabjain osztozkodva Palesztina területén a britek, Szíria területe fölött pedig a franciák kaptak mandátumot. S míg a szíriai arabok fokozatosan függetlenné váltak, a palesztinai arabok brit uralom alatt maradtak, így rá kellett ébredniük, hogy hiába a közös nyelv, egészen más identitásuk alakult ki, mint akár a szíriai, akár a jordániai araboknak. Ezen kívül nekik szembe kellett nézniük a cionista mozgalom kihívásával is. Ennek ellenére a „palesztin” elnevezést egyáltalán nem használták, ez csak a ’60-as évektől került be a köztudatba. Mivel a menekültstátusz öröklődik, más csoportokkal ellentétben a palesztin menekültek száma csak sokszorozódik, így 50 éven belül 10-15 millió palesztin menekülttel számolhatunk.

A ’48-as háború óta számos próbálkozás volt már a két csoport kibékítésére. Mit gondol, mi lett volna a legjobb megoldás, és miért hiúsul meg újra és újra?

– Én egyáltalán nem látok megoldást a helyzetre, és úgy vélem, az egész konfliktusra kezdettől fogva igaz, hogy megoldhatatlan. A két nemzeti mozgalom céljai összeegyeztethetetlenek, és azok is maradnak, hiszen a palesztinok egész Palesztinát akarják. Úgy gondolkoznak a mai napig, hogy „itt minden a miénk, ezek a zsidók egyszercsak idejöttek Európából és a világ támogatásával elveszik tőlünk a földet, amihez semmi közük”. Még ha időnként elő is áll közülük valaki, hogy hajlandó tárgyalni, érdekli a megoldás, ez a meggyőződés a jellemző.

Így nem csoda, hogy rendre visszautasítják a megoldási javaslatokat…

– Így igaz, hiszen úgy hiszik, hogy a cionisták rablók, akik ellopták a földjüket, és nem is értik, hogy a világ egy része miért támogatja őket ebben. A zsidók mindig egy független zsidó államot szerettek volna Palesztina területén, amivel kétezer évvel ezelőtt már rendelkeztek. Nem kívántak újra muzulmán uralom alatt élni, hiszen volt már történelmi tapasztalatuk erről. Ez a két álláspont kibékíthetetlen.

A palesztin álláspont semmit sem változott. Nyilván a Nyugat felé békülékeny arcot kell mutatniuk, de a felszín alatt úgy gondolják, hogy miért kötnének kompromisszumot valamiről, ami az övék.

– Van egy másik probléma is, amit gyakran figyelmen kívül hagynak a témában is, tudniillik, hogy a volt palesztin mandátum területe igen kicsi. Így azt két államra osztani fizikailag is nagyon nehéz, majdhogynem értelmetlen. Ezen bukott el a Clinton-terv, vagy az Ehud Barak-féle izraeli javaslat is. Hogyan is lehetne Gázában és a Nyugati Parton államot alapítani, amikor a határokon túl ötmillió palesztin menekült vár arra, hogy bejöhessen, és nincs hely számukra? Olyan államra lenne szükségük, amely egy ekkora embertömeg befogadására is alkalmas, így hiába ajánlotta föl nekik Amerika, Izrael, vagy még 1947-ben az ENSZ is a terület 20 százalékát, ez túl kevés. A kétállami megoldás tehát részben ideológiai, részben gyakorlati okokból működésképtelen.

Hogyan hasonlítaná össze a két intifádát és a terrorizmus jelenlegi szintjét Izraelben?

– A terrorizmus már az I. világháborút megelőzően is folyamatosan jelen volt a térségben. Az első alijáktól kezdve az arabok folyamatosan ellenségesek voltak a zsidókkal szemben, és hol föllángolt, hol elcsöndesedett a terrorizmus. Az első intifáda 1987–1991 között volt, amely során az arabok az izraeli fennhatóság ellen lázadtak – bojkottokkal, leállásokkal, tüntetésekkel, kődobálással –, de nagy általánosságban nem használtak halálos fegyvereket, a Hamasz gyilkos akcióitól eltekintve. Miután ez nem működött, és Izrael nem tűnt el, a 2000-ben kitört második intifáda már sokkal erőszakosabb eszközöket használt. Ebben a három-négy évben széleskörűen elterjedt a terrorizmus: buszokat, hoteleket, éttermeket robbantottak. Ez kiváltotta az arányos izraeli választ: újra bevonultak tankokkal a Nyugati partra. Ez sem működött.

A terror hullámai azóta is föl-fölcsapnak, de most viszonylag csendes a helyzet. Mindig meglep, hogy az elmúlt 50 évet figyelve milyen kevés az arab ellenállás Izraellel szemben. De ez a helyzet paradox módon Izraelnek is nagyon kedvezőtlen. Ha az arabok hatékonyabban álltak volna ellen, övék lenne a Nyugati part, ezzel szemben most van ugyan egyfajta önkormányzat, de gyakorlatilag Izrael gyakorolja a fennhatóságot a térségben. Ugyanez igaz a Gázai övezetre, mert hiába uralja az utcákat a Hamasz, mi felügyeljük a légteret, a határokat, biztosítjuk az áram- és vízellátást, és így tovább. Ez igen megterhelő Izraelre nézve, de ha nem uralnánk a térséget, folyamatosan lőnének ránk rakétákkal. Ez egy csapdahelyzet: ha fönntartjuk ezt a status quót, az rossz, de ha feladnánk a térséget, az még rosszabb lenne.

Hogy látja, az izraeli társadalom nem válik apatikussá az ügyben? A folyamatos konfliktus nem fárasztja ki annyira az országot, hogy egyre többet hajlandóak feladni?

– Megfigyelhető egyfajta apátia, de nem abban jelentkezik, hogy az emberek többet is hajlandóak lennének feladni, sokkal inkább egy érdektelenség jellemző. Az emberek nem akarnak foglalkozni a Nyugati parttal, úgy vannak vele, hogy ott van a hadsereg, a titkosszolgálat, majd ők kezelik a helyzetet, mi inkább éljük a mindennapos életünket. Ugyanakkor az izraeliek jól tudják, hogyha kiszállnánk, már Jeruzsálemre is hullanának a rakéták, mert a Hamasz azonnal átvenné az uralmat. Ez egy folyamatos dilemma, nem lehet feladni.

Mit gondol, a palesztinokat csak a föld iránti igény motiválja, vagy a vallásnak is van ebben szerepe?

– Személy szerint úgy vélem, hogy a vallás nagyon fontos eleme a konfliktusnak. Azt is látni kell azonban, hogy a palesztin gondolkodásban betöltött szerepe és fontossága változó. A második intifáda során, amelyik látszólag a Templom-hegy fölötti uralomért zajlott (ezért al-Aksza intifádának is nevezik), már kiemelt szerepe volt, hiszen a palesztinok arra hivatkoztak, hogy a szent helyeik veszélyeztetésével az iszlámot sértik meg. Az arab oldalon valamilyen szinten mindig jelen van a vallás. Zsidó oldalról 1948 előtt egyáltalán nem volt motiváló ereje a vallásnak, azóta viszont nagyon megnőtt a népességen belül az ultraortodox harediek (10%) és a vallásosok (20%) aránya, tehát a zsidó lakosság közel harmada vallásos, ami nyilvánvalóan tükröződik a politikában is.

A budapesti konferencia középpontjában a migráció állt. Miként látja a mai antiszemitizmus és a bevándorlás kapcsolatát?

– Van egy határozott növekedés az antiszemitizmus terén. Ez részben azzal magyarázható, hogy a holokauszt után az antiszemitizmus társadalmilag és politikailag is elfogadhatatlanná vált. De ahogyan időben egyre távolodik a holokauszt emléke, az emberek úgy adnak egyre inkább hangot a valódi érzéseiknek. Egy másik tényező a muzulmán antiszemitizmus, ami rárakódik az európaira. Ahogyan a muzulmán tömegek beáramlanak a nyugat-európai országokba, hozzák magukkal az antiszemitizmusukat is.

A Korán kétféle hozzáállást tükröz a zsidók felé. Az egyik, hogy a zsidóság „a könyv népe”, és ameddig elfogadják a muzulmán uralmat, védelmezni kell őket, akárcsak a keresztényeket. De ahogy Mekkában és Medinában zsidó törzsek ellenálltak Mohamednek, úgy jelentek meg az antiszemita kijelentések is a Koránban. Például, hogy a zsidók meg akarták mérgezni Mohamedet, vagy hogy „a zsidók disznók és majmok leszármazottjai, próféták gyilkosai”. Rengeteg muzulmán ezeken nő föl, majd hozza magával Európába. Ha veszünk egy olyan várost, mint Párizs, ahol van „helyi”, francia antiszemitizmus, majd elárasztjuk muzulmánokkal, az antiszemitizmus szintje csak növekedni fog. A zsidógyűlölet egy része természetesen Izrael ellen irányul, hiszen az vállaltan zsidó állam, így sokan az anticionizmus köntösébe bújtatják az antiszemitizmusukat. Ez a két jelenség nem azonos, de erős átfedéseket mutat.

Mindeközben azt is látjuk, hogy Izraelnek több muzulmán országgal is erősödnek a kapcsolatai.

– Itt van egy ellentmondás. Az államokat az érdek vezérli, nem az érzelmek. Így például a legtöbb egyiptomi arab nem szereti Izraelt, és a mai napig anticionista, antiszemita tankönyveken és médiumokon nőnek fel, de Egyiptom mégis békét kötött Izraellel, mert Szadat elnök, majd Mubarak és most Sziszi is úgy látták, hogy nem érdekük az Izrael elleni háború folytatása. Jordániával ugyanez a helyzet: bár békét kötöttek Izraellel, az orvosaik és ápolóik szövetsége, valamint a tanáraik mind bojkottálják a zsidó államot, és újra és újra fölszólítják a kormányukat, hogy bontsák föl a békeszerződést (ami nem csoda, hiszen a lakosság túlnyomó többsége palesztin).

Még szeretném egy kicsit az amerikai zsidókról kérdezni. Ők hagyományosan a Demokrata Pártra szavaznak, de vajon mihez kezdenek a párton belül egyre növekvő antiszemita hangokkal?

– Tegyük azt is hozzá, hogy mindeközben a Republikánus Párt jelenleg sokkal jobban támogatja Izraelt, mint a demokraták. Trump különösen szoros kapcsolatot ápol Netanjahuval, hangosan kiáll Izrael mellett az arab világgal szemben, és általában eléggé muzulmánellenes hozzáállást mutat. Mindez, tetőzve Netanjahu politikájával (ami a legtöbb amerikai zsidónak nem szimpatikus, és nehezebb számukra azonosulni Izrael ügyével), megkönnyítette a demokraták dolgát, hogy eltávolodjanak Izraeltől. Még nem világos, hogy miként fogja ez befolyásolni a Demokrata Párt egészét, de tény, hogy kifejezetten anticionista hangok is teret kaptak, köztük az a két muzulmán képviselő, akik a történelemben elsőként kerültek be a Képviselőházba, és nyíltan anticionisták, talán antiszemiták is. Az világosan látszik, hogy a demokraták Izrael iránti támogatása gyorsan csökken.

Lát arra esélyt, hogy amerikai zsidók tömegesen bevándoroljanak Izraelbe?

– Még nem ilyen a helyzet, az antiszemitizmus nem jelent meg Európához hasonló mértékben. Volt ugyan Pittsburgh-ben egy támadás, ahol zsidókat öltek meg egy zsinagógában, de ez még mindig egyedi esetnek számít; Európával ellentétben Amerikában még mindig tabu az antiszemitizmus.

Közreműködött: Üveges Sára

 

Névjegy

Benny Morris előbb a Jeruzsálemi Héber Egyetemen szerzett történészi diplomát, majd modern európai történelemből doktorált a Cambridge-i Egyetemen. Ma a beersebai Ben Gurion Egyetem oktatója, valamint a Georgetown University vendégprofesszora. Az izraeli–palesztin konfliktus történelméről és az arab–izraeli háborúkról írt könyvei nagy visszhangot váltottak ki mind Izraelben, mind az arab világban. Idén a törökországi keresztényüldözésről írt könyvet.

Olvasson tovább: