Kereső toggle

A Liget kiemelt európai úticéllá emeli Budapestet

Interjú Baán Lászlóval

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A múzeumi világ a nyugalom szigete a kultúrharcos széljárások közepette – állítja a lapunknak adott nagyinterjúban Baán László. A Szépművészeti Múzeum főigazgatója tavaly ősz óta miniszteri biztosként felügyeli az Európában egyedülálló Liget-projekt megvalósítását is.

 

2004-ben Hiller István nevezte ki a múzeum élére. Öt évre szólt a megbízás, és azóta is a helyén van. Magyarországon gyakoriak a kulturális intézmények élén a cserék, és látjuk, hogy nem csak kormányváltás esetén. Van ma olyan igazgató kollégája, akivel annak idején együtt indult?

– A Szépművészeti történetében egyáltalán nem ritka a hosszú ideig helyükön lévő igazgatók példája. Több mint 110 év alatt én még csak a 11. vezetője vagyok az intézménynek. Nagynevű elődeim, például Petrovics Elek vagy Garas Klára 20 évnél többet szolgáltak. Az a tapasztalatom, hogy a múzeum életében kevés a vihar a pozíciók körül. Igaz, most legutóbb épp egy kivételt láthattunk, de annak megvannak a maga speciális körülményei. Összességében úgy látom, hogy a múzeumi szférában a jól dolgozó kollégáknak megvan a becsülete, politikai oldaltól függetlenül.

 

Akkor kicsit ez a nyugalom szigete. Kinevezésekor azt mondta, fájlalja, hogy a Szépművészeti magányos szigetként áll itt, a forgalmas Hősök terén. 2004-hez képest ma, a digitális forradalomnak köszönhetően még nagyobb küzdelem zajlik az emberek figyelméért. Nem érezte időnként azt, hogy ez egy lehetetlen küldetés?

– Nem, sőt! Ez nekem is, és minden kollégám-nak nagyon inspiratív kihívást jelentett. Egyébként 2004 végén, amikor erről beszéltem, elsősorban arra utaltam, hogy a múzeum a saját lehetőségeihez képest alulteljesít. Ma már bizonnyal furcsán hangzik, de a Szépművészeti akkor a látogatószám tekintetében még Magyarországon sem fért fel a dobogóra. 2005 után megdupláztuk, olykor megháromszoroztuk az addigi látogatószámot. Nincs benne a szélesebb köztudatban, de a Szépművészetié a legjelentősebb nemzetközi képzőművészeti gyűjtemény Bécs és Szentpétervár, a két nagy egykori birodalmi központ óriási múzeumai, a Kunsthistorisches Museum és az Ermitázs között. Ehhez az értékhez vagy súlyhoz képest kevesebb és visszafogottabb volt a Szépművészeti teljesítménye. De úgy vélem, hogy az elmúlt 15 év során sikerült nemzetközi értelemben is bekerülnünk abba az osztályba, ahová a gyűjteményünk rangja alapján valók vagyunk.

 

Hogyan lehet mérni egy múzeum teljesítményét?

– Természetesen az egyik legkézen-fekvőbb mutató a látogatószám, s 2005-től ebben Magyarországon a Szépművészeti a listavezető. Ugyanakkor sorolhatnék számos olyan nagysikerű, saját szerve-zésű kiállítást, amelyek nem- csak attól voltak jelentősek, hogy ilyen vagy olyan látogatottságot értek el, hanem hazai és nemzetközi szakmai elismertségüket tekintve is. Ezekre a tárlatokra bármely nagy európai múzeum büszke lehetett volna. Egy példát hadd említsek. A Caravaggiótól Canalettóig című kiállításunk, a kor több mint száz művészének kiemelkedő főműveivel, többszörösen szenzáció volt. 90 évre visszamenőleg ez volt a legnagyobb és legátfogóbb kiállítás az itáliai barokk festészetről, Olaszországot is beleértve. Utoljára Firenzében 1922-ben volt ilyen léptékű tárlat a korról. De említhetném a 2012-es Cézanne-kiállításunkat is, amely nemzetközileg is új megközelítésben vizsgálta a modernitás atyamesterének életművét. Az eddigi legnagyobb vonzerejű tárlatunk a Van Gogh-kiállítás volt, amit közel félmillióan láttak, s így abban az évben a világ 15. leglátogatottabb kiállítása lett. Tehát időnként be tudunk törni az abszolút élvonalba is, de az egyértelmű, hogy az európai palettán markánsan jelen vagyunk, a nagy, világrangú gyűjtemények tudnak rólunk, segítenek minket, partnernek tekintenek. Ennek is köszönhető egyébként a sok nagyszabású időszaki kiállítás.

 

A látogatási számok valóban meglehetősen objektív mutatók. Az elmúlt, viszonylag hosszabb felújítási időszak mennyire viselte meg a múzeumot ilyen szempontból?

– A közönségnek nem kellett nélkülöznie a hagyományosan a Szépművészetiben rendezett nemzetközi nagykiállításokat: azokat a rekonstrukció alatt a Nemzeti Galériában valósítottuk meg, gondoljunk csak a Picasso-, a Modigliani- és a Frida Kahlo-tárlatok kiugró sikerére. Az állandó gyűjteménynek azonban csak néhány tucat főművét tudtuk bemutatni a Nemzeti Galériában, nem vihettük át a teljes múzeumot, ezért ekkor elindultunk egy nemzetközi túrára is. Felhasználtuk ezt az időszakot arra, hogy a Szépművészetiből való válogatásainkat Milánótól – Párizson és Madridon át – Buenos Airesig elvigyük a világ jelentős kulturális metropoliszaiba, persze úgy, hogy mindig hozzátettünk számos magyar remekművet is.

 

Lesz koncepcióváltás az új Szépművészeti Múzeumban?

– Ötven év után hazatérnek a múzeumba a régi magyar  mesterek, a középkortól a reneszánszon át a magyar barokkig. Ennek az első szakasza már megtörtént, a magyar barokk itt van, és rövidesen láthatóak lesznek a gyönyörű gótikus szárnyasoltárok is. A 19. század eleje utáni anyag pedig hosszabb távon a Ligetben megépülő Új Nemzeti Galériába kerül majd. A gyűjtemény ilyen szétválasztása nem előzmények nélkül való, 1957-ig, az európai nagy múzeumokhoz hasonlóan, itthon is együtt mutatták be a nemzeti és a nemzetközi anyagot, szovjet mintára csak akkor, két lépcsőben operálták ki a magyar gyűjteményt a Szépművészeti gyűjteményéből. 

 

Egy múzeumnak a hírnevét, pozícióját mennyiben határozza meg a birtokában lévő tárgyak értéke? Nyilván egy nagy birodalom más gyűjtési lehetőségekkel rendelkezett, mint egy kisebb ország, de mennyiben határozza meg a hozzáadott érték egy tárlat sikerét?

– A legerőteljesebb súlyt mindig a gyűjtemény adja. A Louvre a világ leglátogatottabb múzeuma, jelenleg 9 millió látogatója van éves szinten. De oda alapvetően a Mona Lisa és az állandó gyűjtemény legkiemeltebb remekművei miatt mennek az emberek. Ez az állandó gyűjtemény – amelynek alapja az egykori francia királyi gyűjtemény, ami Napóleon hódításaival még jelentősen bővült is – annyira gazdag, hogy a látogatók még ennek is csak egy részét látják, elsősorban néhány nagy, ismert főműre kíváncsiak. De mivel minden múzeumba járó az életben legalább egyszer el akar menni a Louvre-ba, ez folyamatosan óriási embertömeget jelent.

Az Ermitázs, a Louvre, a Prado nagy birodalmi gyűjtemények utódai, de vannak olyan múzeumok, ahova az emberek elsősorban egy adott életműért mennek, mint mondjuk a Van Gogh múzeumba. Közismert, hogy Van Gogh egész életében mindössze egyetlen képet adott el, így a hagyaték egy jó része, mivel az akkor még nem volt piacképes, ott maradt Hollandiában. Ez később megalapozta, hogy létrejöjjön ez az egyedülálló múzeum több mint 200 festménnyel. S mivel Van Gogh időközben világsztár lett, így oda is évente milliónyian zarándokolnak el. Tehát vannak az egyedi, kiemelkedő életművek múzeumai, és vannak a nagy, birodalmi gyűjtemények – ideértve az amerikaiakat is, akik gazdasági értelemben váltak birodalommá. Amikor ezek a múzeumok nagykiállításokat szerveznek, szinte korlátlanok a lehetőségeik, hiszen ők is gyakorlatilag korlátlanul tudnak cserébe műveket adni másoknak.

 

Miért éri meg egy múzeumnak kölcsönadni a képeit?

– Ezek a cserék egyfajta sajátos tőzsdei elven működnek. Hosszú távon nagyjából annyi és olyan rangú képet lehet kölcsön kapni, mint amennyit adni tudunk. De ezen a területen van lehetőség alul meg felül is teljesíteni. A rendszerváltást követő közel másfél évtizedben a Szépművészeti nem szervezett széleskörű nemzetközi együttműködésben létrejött, nagy időszaki kiállításokat. Rengeteg művet adott kölcsön, de nemigen kért viszonosságot. Ennek persze a kölcsönkérő múzeumok nagyon örültek, mondván, ha ez nekünk így jó, akkor ezen ne múljon, ők nem akarják feltétlenül ránk tukmálni a remekműveiket. Amióta idejöttem, ez gyökeresen megváltozott: a nemzetközi kölcsönzések rendszerében immár nemcsak adunk, hanem végre kérünk és folyamatosan kapunk is.

 

Ez egy ilyen gentleman’s agreement?

– A lényegét illetően igen, de azért általában gondosan lepapírozzuk a megállapodásokat. Amikor pedig nagyobb értékű vagy több művet kérünk, mint amennyit adni tudunk – s a világ vezető múzeumai felé azért alapvetően ez a helyzet – akkor arra rá kell segíteni diplomáciával, személyes kapcsolatokkal vagy éppen kiváló szakem-bereink tekintélyével. Ilyen munkatársunk például Geskó Judit kurátorasszony, aki olyan nemzetközi rangot ért el a Cézanne-kutatásban, hogy az ő nevére, az ő koncepciójára most olyan képeket is megkapunk az általa 2020-ra tervezett új Cézanne-tárlatra, amelyeket egyébként a gyűjteményünk súlya önmagában nem tenne lehetővé. Ezt a bizalmat csak hosszú évtizedek ki-emelkedő, nemzetközileg is releváns szakmai munkájával lehet megszerezni.

A világ sok ezer múzeuma közül csak kevesen képesek jelen lenni a nemzetközi nagykiállítási piacon. Az egykori birodalmi gyűjtemények utódai, melyeket fentebb említettem, automatikusan ott vannak, ám a regionálisan jelentős gyűjtemények, amilyenek mi is vagyunk, folyamatos versenyben állunk azért, hogy kiemelkedő és releváns műveket szerezzünk meg a soron következő kiállításainkhoz. 

Minden kiállításnak, minden műtárgykölcsönzésnek meg-van a maga története. Ősszel nyílik a Rubens és a flamand festészet fénykora című kiállítás. Sok éves munka, meggyőzés, szerteágazó kurátori és intézményvezetői kapcsolatrendszer van abban, hogy legalább 30-40 fontos mű legyen majd itt Rubenstől és van Dycktól, a korszak két kiemelkedő géniuszától. Az összességében több mint száz kölcsönkért műalkotást közel félszáz intézménytől, európai és amerikai nagymúzeumtól kapjuk. Ez egy nagyon izgalmas munka, ahogy egyszerre dolgozunk számos soron következő – a néhány hónap múlva vagy a csak 3-4 év múlva megnyíló – kiállításainkon. Házon belül kiépült egy olyan kiváló stáb, ahol mindenki tudja a helyét és teszi a dolgát, hogy amikor végre kinyílik a kapu, a látogatók azt a színvonalú élményt kapják, amihez az utóbbi évtizedben hozzászoktak a Szépművészetiben. Ezt az élményt az aktuális új kiállítások mellett ráadásul most még megemeli az a minőség is, amit maga a megújult épület tud nyújtani. A tavaly október végi újranyitás óta már több mint százezer látogatónk volt, s mindenki örömmel járta be a felújított tereket.

 

Szóba került a kurátorok kiemelt szerepe. Vannak mostanában műfajokon átívelő kezdeményezések, például a bécsi Szépművészeti Múzeumban Wes Anderson filmrendező állított össze egy kiállítást (erre hasonló példa volt, amikor Andy Warholt kérték fel az Egyesült Államokban). Elképzelhetőnek tart hasonló együttműködést itthon is?

– Nagyon izgalmas kérdés, hogyan lehet egy kortárs alkotót vagy megközelítést behozni a régi mesterek gyűjteményébe. Szerintem ezt Bécsben most nagyon jól fogták meg. Ez az Anderson-féle kiállítás ugyanis visszanyúlik egy régi hagyományhoz, ami mostanra már eltűnt. A múzeumok annak idején az érdekességek, a kuriozitások gyűjteményéből, a wunderkammerekből alakultak ki, amelyekben különleges formájú kagylóktól kezdve távoli kultúrák érdekes tárgyain át a művészeti alkotásokig minden volt. Később lassan szétváltak a természetben talált és az ember teremtette művek, majd ez az utóbbi kategória is tovább specializálódott.  Az ilyen magánjellegű kuriozitás gyűjtemények voltak a későbbi múzeumok előfutárai, s most Anderson egy kortárs szemléletű wunderkammert állított össze nekünk. Biztos a Szépművészetiben is lesznek a jövőben ilyen típusú kortárs „időkapuk”, de fontosnak tartom, hogy ezek ne öncélúak,  netán mondvacsináltak, hanem a tegnap és a ma közötti valós találkozási pontokra épülő megközelítések legyenek.

 

Említette a kapcsolatrendszer fontosságát. Ön kívülről, közgazdászként érkezett a múzeumba, nehéz volt elfogadtatnia magát?

– Nagyon sokat segített, hogy már 2007-től a rendkívül szűk körű, ám ezzel együtt, vagy tán éppen ezért a legfontosabb nemzetközi múzeumi szervezet, az úgynevezett Bizot-csoport tagja lehetek. Ez a csoport gyakorlatilag a világ vezető múzeumainak informális klubjaként működik, évi rendszeres, kétszeri munkatalálkozók formájában. Ide nem lehet jelentkezni – egyébként helyettesítés sincs – meghívás alapján lesz valaki tagja a legfeljebb 60 fős grémiumnak, ahol a világ legnagyobb múzeumainak vezetői jórészt mintegy hivatalból tagok. Különleges szerencse és megtiszteltetés volt, hogy három év munka után bekerültem, hiszen mi nem vagyunk a „hivatalból tagok” kategória, mint a világ híres, nagy gyűjteményei. A Szépművészeti Múzeum számára ez a tagság egy semmi mással nem pótolható lehetőség arra, hogy közeli, baráti, személyes kapcsolataink alakulhassanak ki azokkal az intézményvezetőkkel, akiknek a gyűjteményét a világ múzeumainak ezrei ostromolják kölcsönzési kérelmekkel. Az itt létrejött kapcsolatok már eddig is rengeteg olyan kiemelkedő főmű budapesti megjelenését tették lehetővé, amelyet nem tudtunk volna a saját gyűjteményünkből kellőképpen ellentételezni, s ez minden bizonnyal így lesz a jövőben is.

 

Egy mai hír, hogy egy nemzetközi szavazáson Budapestet választották a legvonzóbb turisztikai célpontnak. Van ebben kézzel fogható szerepe a kulturális értéknek?

– Biztos, hogy nagyon nagy a szerepe, elsősorban persze Budapest épített örökségének, de természetesen kiváló kulturális, művészeti kínálatának is. Gondolom a szakemberek elemzik ennek a nagyszerű eredménynek az okait, összetevőit is. Az egyértelműen látható, hogy Budapest trendivé vált az elmúlt időszakban, évek óta kétszámjegyű a turizmus növekedése, így ez a felmérés sem az első, ami Budapestet a legek városai közé helyezi. Biztos, hogy divatba jöttünk, és ezzel élni is kell, mert ez nem fog örökké tartani, a turisztikai  divatokban is vannak hullámok. Az is egyértelmű, hogy érdemes nyitni a minőségi turizmus felé. Mert lehet, hogy a romkocsmanegyed nagyon vonzó egy fiatal közönségnek, de ettől Budapest a nemzetközi porondon még mindig nem rendelkezik elegendő, a tehetősebb rétegeket is tömegesen megszólító, markáns egyedi vonzerővel. A nagyvárosok között óriási a verseny a turistákért. Akik először érkeznek hozzánk, rácsodálkoznak sok mindenre, a város szépségére, épített örökségére, hangulatára, gasztronómiájára, a szállodai kínálatra. Egy olyan európai nagyvárost találnak, amit előzetesen nem reméltek. Számításaim szerint Budapest a valós turisztikai vonzerő potenciáljának még mindig csak kétharmada környékén teljesít. Okkal gondoljuk, hogy fővárosunk Béccsel, Prágával, Milánóval, Barcelonával egy kategóriába eső város,  vonzerejét illetően. De hogy ez a vonzerő ténylegesen is valós, idevonzó erő legyen, Budapestnek is olyan nemzetközileg ismert brandekre van szüksége, mint amilyen Bécsnek például a Habsburgok, a bécsi klasszikusok, aztán Klimt, Schiele, Kokoschka, Freud vagy éppen a Sissi-kultusz. Ezek miatt sok tengerentúli turista is elmegy Bécsbe, de onnét már nem jön át Budapestre. Persze ehhez az is kellene, hogy a 21. században ne legyen lassúbb a vonatközlekedés Bécs és Budapest között, mint 100 évvel ezelőtt. Ha ez lecsökkenne másfél órára – ami egyáltalán nem lehetetlen –, akkor nagyon sok új turistát be tudnánk hozni a császárvárosból.

 

Ezt a kihasználatlan lehetőséget figyelembe veszi az Ön által felügyelt Liget-projekt?

– A KPMG, a világ egyik legnagyobb tanácsadó cége évekkel ezelőtt készített egy tanulmányt, amely szerint a Liget-projekt egy olyan kulturális beruházás, amely az általa generált turisztikai többletbevételek révén gazdaságilag is megtérül. Ez nem feltétlenül elvárandó szempont, hiszen az emberek és a kormányok nem szoktak megtérülést keresni egy-egy kulturális beruházás mögött. Nem is feltétlenül szükséges ez, mert sok esetben csak közvetett – ha van egyáltalán – a gazdasági megtérülés, s nem is ez az elsődleges célja az ilyen fejlesztéseknek. De itt az a szerencsés helyzet, hogy a Liget egy olyan komplex városi térség, amelynek nincs párja Európában. Egy olyan városi parkról van szó, ahol nem körülötte jöttek létre a kulturális, rekreációs vagy éppen szórakoztató intézmények, hanem benne, és nem ma, hanem 120 éve. Zajlik a nagy vita, vajon szabad-e egy parkban építeni, hát hol van ilyen a világon? Azt szoktam mondani, hogy nem kell messze menni az esettanulmányért, elég, ha valaki kiballag a Városligetbe és megnézi, mi az, amit ott az elődeink jó száz éve létrehoztak, amit bizony „beleépítettek” a Ligetbe. Biztos volt vita akkor is, kell-e a Ligetbe ez a sok intézmény, de ez a vita akkor eldőlt. És az is eldőlt, hogy a város így szereti a Ligetet. Nem véletlenül a Városliget a leglátogatottabb városi parkunk, és nem a nála egyébként nagyobb Népliget. Ott a parkban a növényzeten kívül szinte nincs semmi, itt meg a zöldfelületi kikapcsolódás mellett van egy rendkívül gazdag intézményi kínálat is: múzeumok, állatkert, fürdő, jégpálya és sorolhatnám tovább. Olyan területet alakított ki a Városligetben magának a város, ahol a kultúra, a zöldfelület és a szórakozás egyenértékűként vannak jelen. És mi ezt a hagyományt, ezt a gazdag és harmonikus együttállást őrizzük és újítjuk meg. A zöldfelület is nőni fog – ma csak 60 százalékos az aránya, ez fel fog menni 65-re. Ez a bővülés nem valami misztikum, hiszen a Liget egyharmada le van betonozva, ennek rovására lehet bővíteni a zöldfelületet, gondoljunk csak az egykori felvonulási térre és még számos más, fölöslegesen lebetonozott területre.

 

Kiket vonzana elsősorban a Liget?

– Kevesen tudják, hogy ma Európa leglátogatottabb látványossága nem az Eiffel-torony vagy a Szent Péter bazilika, hanem a Disneyland Párizs mellett, ami éves szinten mintegy 16 millió látogatót fogad. Ez nyomatékosan jelzi az olyan látványosságok kiemelt turisztikai vonzerejét, amelyek a gyerekek számára is tudnak adni valamit. A Ligetben bőven lesz ilyen, s nem egy Disney-típusú, hanem igazán minőségi kategóriában: az Állatkerttől a Néprajzi Múzeum gyerek-kiállításáig. Ez segíteni fog abban, hogy amikor a nyugat-európai családok arról döntenek, hogy hová menjenek a következő szabad hétvégén, akkor a kívánatos és egymással versengő célpontok közül minél többször Budapestre essen a választásuk. A vonatkozó KPMG-tanulmány szerint a megújított Városliget nemzetközi turisztikai vonzereje miatt reális cél a projekt 20 éven belüli megtérülése. Ma ilyen léptékű kulturális tartalmú városfejlesztés csak Kínában és az arab világban van, de ott nem tudnak mögé olyan múltat tenni, mint ami itt, a Ligetben van.

 

Ott van már az Ön fejében esetleg az az egy mondat, amivel a Ligetet el lehet adni külföldön?

– Igen, már régóta megfogalmazódott bennem a nemzetközi mottó. A szlogen angolul így hangzik: „Liget Budapest, the Number One City Destination for Families in Europe”, vagyis az első számú városi úti célpont családok számára Európában. (Ne feledjük, a fentebb említett Disneyland például Párizson kívül fekszik.) Nagy ambíciójú, de nem nagyzoló mondat: a megújult Városliget valóban a piacvezető európai vonzerők közé kerülhet a városokba irányuló családi turizmus terén.

 

Szép célok, de hogyan lehetne elérni azt, hogy nemzeti szinten is többen látogassák a múzeumokat? Nem tervezik például nyugati mintára kiterjeszteni az állandó kiállítások ingyenességét?

– Nálunk is vannak ingyenes vagy nagyon kedvezményes belépési lehetőségek, időponthoz vagy életkorhoz kötve. Korábban néhány évig teljes ingyenesség is volt, de ez nem igazán növelte a múzeumlátogatók számát. Aki nem jár múzeumba, azt alapvetően nem a jegyárak tartják távol, hanem valami más. Például sokan még ma is azt gondolják, hogy ez egy akadémikus intézmény, ahova csak széleskörű előzetes tudással lehet eljönni. Nem egy szülő, aki például az Állatkertbe gond nélkül elviszi a gyerekeit, hirtelen megtorpan a múzeum előtt, mert a fejében élő, régimódi múzeumképhez képest kompetenciahiányosnak érzi magát egy ilyen tekintélyes intézményben – s ha ingyen van vagy volna, akkor is elkerüli. Nekünk azt kell elérnünk, hogy mindenki – kortól, végzettségtől, szociális státusztól függetlenül – otthonosan, komfortosan érezze magát a múzeumban, mert megtapasztalja, hogy az ő nyelvén szólunk hozzá.

 

Onnan indultunk el, hogy milyen lehetőségeket kínál a tudatos értékteremtésre, ha valaki hosszú időn keresztül áll egy kulturális intézmény élén. Tavaly Radnóti Sándor esztéta egy interjúban három olyan kultúrpolitikában fajsúlyos személyt említett, akivel mind a két oldal jó szívvel együtt tud gondolkozni és működni, Pálinkás József MTA-elnököt, Prőhle Gergelyt, a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatóját és Baán Lászlót. Hármójuk közül ma már csak ön van a helyén. Nem aggódik, hogy egy erősebb szél estleg elfújja?

– Nem látok olyan okot, ami miatt valamilyen kultúrharcos szituációba kellene kerülnünk. A politika világa rendkívül izgalmas, sok mindent befolyásol és meghatároz, ám az élet rendkívül gazdag és színes ezen a világon kívül is. A mi munkánk a művészet és az élet kapcsolatáról szól, arról, hogy miképpen tudjuk élőn megtartani és az emberekhez közelebb vinni a nemzeti és egyetemes kultúra ránk bízott kincseinek az üzenetét. Ez a feladat valóban kívül áll a politika világán, vagy talán pontosabb azt mondanom, hogy ha jól végezzük, akkor minden értelmes politika által respektált és támogatott munka ez, és én a múzeumunknak ezt a pozícióját szeretném megőrizni.

 

Olvasson tovább: