Kereső toggle

A szél fúj, ahová akar

Merre vezet tovább az emlékezés útja?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Hetven év – szinte egy teljes emberélet. A Bibliában gyakran a korszakok mértékegysége. Hogy a második világháborút követően néhány éve valóban korszakhatárhoz érkeztünk-e, melyek ma az emlékezés lehetséges útjai, és megférnek-e ezek egymás mellett, arról Kelbert Krisztina történész-muzeológussal beszélgettünk, aki a szombathelyi zsidóság életét bemutató munkájáért idén elnyerte a Wallenberg-díjat.

Meglepve értesült a díj odaítéléséről – hogyan történt mindez, és mit jelent az ön számára ez az elismerés?

– Valóban teljesen váratlanul ért – mint utólag megtudtam, decemberben terjesztett fel a díjra Márkus Sándor, a Szombathelyi Zsidó Hitközség elnöke a Raoul Wallenberg Egyesületnél, és január elején kaptam értesítést az odaítéléséről. Hatodmagammal választott ki az ajánlások alapján a bírálóbizottság. Az, hogy jelöltek a díjra, rendkívül mélyen érint; önmagában is megtiszteltetés, a társak ismeretében pedig még inkább! De minden elismerés visszajelzés is, hogy jó az elvégzett munka, van társadalmi megbecsülése, haszna; és egyben feladat, mert megerősíti és kijelöli az emberben az utat és a lehetséges folytatást.

Mi a személyes tapasztalata, érzékelhető a társadalomban – akár helyi, akár országos viszonylatban – változás az antiszemitizmus tekintetében? Amellett, hogy a szakma és a fogékony közönség értékeli és befogadja a kutatásai alapján létrejött Szemtől szemben kiállítás üzenetét, a szélesebb rétegek hol tartanak a múlt feldolgozásában, az antiszemitizmustól való elhatárolódásban?

– Szerintem veszélyes pusztán az alapján ítélni, amit hall vagy lát az ember, mert ez csupán személyes tapasztalat, semmiképp sem általános közvélemény.

A díj kapcsán olyan visszajelzést is kaptam a közösségi médiában, hogy a munkám reményt adott. Ez megdöbbentő megfogalmazás, mert azt mutatja, hogy évek múltán is fontosnak tartják az emberek, és a reakciók száma is sokkal nagyobb volt erre a hírre, mint más, átlagos életeseményre vagy könyvbemutatóra.

Amikor Márkus Sándor elnök úr a tárlatvezetési tapasztalatairól mesél, hogy eljönnek az ország több pontjáról csoportok, akiknek ez a kiállítás nem adhat olyan élményt, mint a városban élőknek, mégis arról számol be, hogy sokszor a kezét fogva és sírva kérdezik, hogyan tudott mindez itt létrejönni, és náluk miért nem lehet.

Az ön kutatásainak lényege, hogy a szombathelyi zsidóság történetét rekonstruálja a fellelhető fényképes és szöveges adatok, valamint egyéni visszaemlékezések alapján – egészen személyes sorsokig és a társadalmi együttélés sokféle színterére lebontva. Vannak még hasonló munkák az országban? Bár tudjuk, hogy az alapjául szolgáló Knebel-féle fotó- és iratgyűjtemény egyedülálló...

– Igen, a Knebel-forrásgyűjtemény még az országosnál tágabb körben is egyedülálló. Ami a jelenlegi holokauszt- és emlékezetkutatási projekteket illeti, úgy látom, hogy inkább tisztán tudományos munkák zajlanak – magas színvonalon –, de ritkább az olyan, amelyik összekötő láncszemet képezne a tudomány és a társadalom között. A Szemtől szemben talán ettől más, hogy hasonlóan fontos a tudomány és a társadalom szempontjából. Van egy fogalom a holokausztkutatásban, az „utóemlékezet”. Ez arra a belső igényre utal, amelyet az utókor érez saját elveszettjei iránt – legyen az akár első világháborús katona, akiknek szinte minden településen megvan az emlékműve, hiszen a közösség meg akarta őrizni méltón a nevüket, vagy éppen a holokausztban meggyilkolt szomszédok. Akikre így emlékeznek valahol, és a közösségnek szíve-lelke benne van az emlék ápolásában, ott nem pusztán történeti tanúságról van szó, hanem sokkal többről, és azért tud átütőbb lenni, mert ez a háttere, ez az, ami átitatja. 

Ha már az emlékezetet említette: az utóbbi években valamelyest kiéleződött a konfliktus a hazai zsidóság két fő ága, az ortodoxok és a neológok között. Ott van például a tervezett Sorsok Háza ügye vagy a legfrissebb, a dunai maradványok felkutatásának kérdése, amelyekben a két fél ellentétes álláspontot képvisel. Hogy látja, valóban éles az ellentét a két tábor és ezek egyes tagjai között, vagy csak a politika teszi azzá, és valójában áthidalható? Meglehetne az a harmónia az emlékezésben és az emlékezetpolitikában, amelynek igazából meg kellene talán lennie? 

Ahol így emlékeznek, és ebben a közösség szíve-lelke benne van, ott nem pusztán történeti tanúságról van szó, hanem sokkal többről.

– Én nem annyira látok ebbe bele, de ami információ a médián keresztül hozzáférhető, az valóban ellentéteket mutat. A kérdés nagyon nehéz, és nem szeretnék ebben véleményt formálni. Az én helyi projektemben már megtörténhetett, hogy integráns részét képezi a helyi hitközségnek, és rendkívül megtisztelő, hogy a Mazsihisz számára is fontos. Ugyanakkor a magyar kormány 2015-ben elvitte bemutatni a Nemzetközi Holokauszt Emlékezési Szövetség, az IHRA magyarországi soros elnökségének debreceni plenáris ülésére mint az ország egyik fontos alkotását. Ezért úgy vélem, hogy ugyanez – ha a lényegre fókuszálunk – nagyobb léptékben is megtörténhet. Mondom mindezt úgy, hogy a kérdés nyilván sokkal bonyolultabb ennél. Egyének szintjén a munkám során nem jöttek ki az említett ellentétek.

Ami a dunai kutatásokat illeti, szerintem az esetlegesen fellelhető maradványok méltó eltemetésével megadatna a megfelelő emlékezet lehetősége ezeknek az áldozatoknak. De ha valaki más véleményen van, a bolygatás ellen, azt is tiszteletben kell tartani.

Hogy látja, mi válna még hasznára a magyar embereknek a múlt feldolgozása tekintetében, hogy ez a folyamat haladjon, végbemenjen? Az ön kutatásai talán a kezdetét jelentették annak az új hullámnak, amely a szocializmus korabeli hallgatást, majd a rendszerváltás után felszínre tört konfliktusokat követően egyfajta emberközeli, belső elgondolkodásra lehetőséget adó hangon szól a zsidóságról és 20. századi tragédiájáról. Máshol is ilyenekre lenne szükség?

– Ez az „új hullám” kifejezés nagyon érdekes, a felterjesztésben is szerepelt hasonló; a bírálóbizottságban valaki úgy fogalmazta meg, hogy ehhez „lélek”, illetve „nő” kell. Még magam is keresem, hogy mi az, ami miatt ez a munka fontos az embereknek, mert ha ezt sikerül megtalálni, akkor biztosan máshol is lehet alkalmazni – és ez nem csak a fotóhagyatékok vagy adatok rendelkezésre állásán, interjúk készítésén múlik, mert ezekből is van rengeteg. Csak erre a bizonyos utóemlékezetre tudok gondolni, ami szívet adhat az egésznek...

Készül most egy új film a szombathelyi Weöres Sándor Színház színészeinek közreműködésével, amely az üldözötteket segítő helyiekről szól valós történetek alapján, és az előzetesből ítélve erőteljesen ábrázolja a szörnyűségeket. A tárlatvezetéseken ön rendszeresen elmondja, hogy a Szemtől szemben nem ilyen fókuszú, bár természetesen nem hallgatja el a vészkorszakot, és nem kerüli meg annak bemutatását. Az is elhangzott, hogy a borzalmakat – a drámai korabeli fotók segítségével – a korábbi kiállítások már szerte a világban ismertették. Mit gondol, segíthet egy ilyen speciális témájú, a helyi segítőkre összpontosító, s egyben a borzalmakat elevenen ábrázoló filmalkotás a további feldolgozásban, van még helye az emberek lelkében? Annál is inkább, mert a segítőkről szóló információk – legalábbis a történelmi végeredményhez képest – néha túldimenzionáltnak tűnnek.

– A paletta olyan széles, hogy van helye egy ilyen filmnek – hogyne volna! Hiszen a Saul fia is befutotta a maga útját, pedig megjelenik benne a borzalom, sőt volt olyan holokauszttúlélő, aki a film alapján megjegyezte: pontosan ilyen kutyaugatást hallott ott, Auschwitzban. Ha nem is tényszerűen, de képszerűen élnek az emberekben ezek a dolgok, és a fejekben lévő ismeretek és a konkrét személyek összekapcsolása mélyebb hatást válthat ki bennük, mint a borzalom önmagában. Ezzel együtt igen, szerintem ugyanúgy szükség van ilyen filmre is, mint ahogy szükség volt a Saul fiára. Ami a segítők számát, arányát illeti, valóban nem sok ilyen esetről tudunk – legalábbis az általam ismert helyi vonatkozásban bizonyosan nem –, de ez lehet amiatt is, hogy nem maradtak fenn ezek a történetek. Mindenesetre a hangsúlyozásával finoman kell bánni, hogy egyensúlyban maradjon az áldozatok és a passzív szemlélők arányával. 

Az arányokról szólva, gyakran elhangzik a vád a holokausztemlékezettel kapcsolatban, hogy az „áldozatiság” túl nagy szerepet kap. Ez egyfelől a megrögzött antiszemiták érve, de másfelől az igaz, hogy teljesen új generációk élnek már, akik csak közvetve érintettek a történtekben. Hogy látja, lehetséges, hogy a kemény tények, felelősség hangsúlyozása után most új megközelítésekre volna szükség a megfelelő eredmény eléréséhez? És akár az ön munkája tekinthető-e ilyen paradigmaváltás részének?

– Ez nehéz kérdés, mert a paradigmaváltásokat utólag lehet biztosan megállapítani. Az, hogyha ezek a múltfeldolgozási kísérletek párhuzamosan élnek egymás mellett, egyáltalán nem baj szerintem. Biztos, hogy az emberek is mások, és másban találhatják meg az utat az áldozatiság és a történtek megértéséig, az empátiáig. A kiállításnak és a könyvnek is tényleg előnye talán – és ez a képek, források adottsága is –, hogy itt az áldozatok élő, emberi oldala jelenik meg, amely befogadhatóbb a szemlélő, különösen a fiatalok számára. A vizualitás például fontos a mai generációk életében, és ez erős eleme a kiállításnak, hat az érzelmekre. A tárlatvezetésekből rendszeresen visszaköszön, hogy a diákoknak ez „ott van”, és megértik a történteket.

Beszélnek manapság „régi” és „új” antiszemitizmusról. Az előbbit ismerjük, az új pedig most Európában egyrészt a radikális iszlamizmusban ölt testet, amelynek képviselői vallási indíttatásból követnek el merényleteket zsidó emberek ellen, másrészt a szélsőséges baloldali felfogásban, amely pedig a modern Izrael államát ítéli el rendre mint „apartheid” rendszert. Van, aki szerint a régi alapján adott válaszaink nem biztos, hogy alkalmasak az új kezelésére.

– Ha változnak is a formák, a korábbi válaszok szükségszerűségét nem vitatnám. Az sem mindegy, melyik generáció vonatkozásában beszélünk róla. Szerintem fontos, hogy ki-ki ahol él, ott tegye meg a szükséges lépéseket. Hogy ehhez milyen eszközöket választ, „régi típusú” reakciói vannak, vagy új meglátásai, abban van helye a párhuzamosságoknak. Talán nem talál mind egyforma visszhangra, de nem jó megszabni, hogy mi az egyedüli helyes módszer az antiszemitizmus elleni fellépésre. A Wallenberg-díj is olyanoknak szól – az egyesület megfogalmazása szerint –, akik mertek felállni, merték a hangjukat hallatni olyan időkben, amikor a többség inkább hallgat. Ha bárkiben egy kis csírája van annak, hogy valamit meg kell tenni, annak érdemes azt megtennie.

 

Szemtől szemben

Kelbert Krisztina történész-muzeológus fiatal kutatóként a Knebel fotográfusdinasztia hagyatékában bukkant rá Schwartz Gabriella 1929-ben készült Salome-jelmezes képére, azonban a fiatal lány későbbi sorsáról már csak a Jad Vasem intézetnél talált információt. Ez indította a gyűjteményben szereplő további szombathelyi zsidó személyek és családok történetének kikutatására és a szélesebb nyilvánossággal való megismertetésére.
A munka éveken át zajlott, és amikor elkezdődött a holokauszt 70. évfordulójával kapcsolatos készülődés, a múzeum úgy döntött, az alakuló anyagot mindenképpen a nagyközönség elé tárja. Sikeres pályázat után, 2014. október 31-én meg is nyílt az első, időszaki kiállítás több mint 500 fotóból és a hozzájuk kapcsolódó történetekből. A tablókon a helyi zsidóság élete elevenedett meg az egyének, családok, üzletek, vállalatok, közösségi események pillanatképeinek, sajtóhíreinek és egyéb dokumentumainak tükrében, a 19. század közepétől a holokausztot követő évekig.
2015 augusztusában nyílt meg az állandó kiállítás a volt zsidó elemi iskola felújított épületében, Szemtől szemben – Képek a szombathelyi zsidóság történetéből címmel, kibővített tartalommal. Egy évre rá pedig megjelent az azonos című album, amely az évek során érkező újabb és újabb családtörténeti információkat is tartalmazza. A könyv a világ számos pontján élő túlélőkhöz és leszármazottaikhoz is eljutott.

Olvasson tovább: