Kereső toggle

A fegyelemben és az önfeledtségben hiszek

Interjú Pokorny Lia színésznővel

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az improvizáció királynőjeként ismertté vált színésznő a kudarc és a kiégés elleni küzdelemről, az önkéntességről és küldetéstudatról, valamint a színházat körülvevő politikai légkörről beszélt a Heteknek.

Olvastam, hogy kétszer is felvételiztél a Színművészetire, és egyszer sem vettek fel. Egy ilyen kudarcélményből hogyan tudtál felállni?

– Borzalmas volt. Volt egy évem, amíg katatón állapotban vegetáltam – nem akartam kimozdulni otthonról, teljesen bezárkóztam. Sokat gondolkozom ezen: ha az ember egy dologról érzi, hogy annak meg kell történnie, azt mi különbözteti meg a fantáziától, az illúziótól? Azt hiszem, hogy az a nyugalom, hogy én ezt tudom, és nem pedig annak a vágya, hogy szeretném. Akkor azért kerültem olyan állapotba, mert azt éreztem, hogy széthullik a tudatom, mert mégse bízhatok abban, amit tudok, ott belül. Ez nagyon nehéz volt. Később kellett rájönnöm, hogy el kell engedni még azt is, hogy hogyan történjen meg az, amit az ember így tud.

Szerinted honnan jön ez a bizonyosság, ez a belső hang?

– Magyarázhatjuk Istennel vagy valami belső bizonyossággal, kollektív dologgal, hogy mindennek úgy kell összeállni és ezt érzékeled. Persze nekem is van egy hitem, hogy ezek a dolgok miért úgy történnek, ahogy. Az ember gyerekkorától tudja, hogy valamivel dolga lesz – ezeket én nem kezelem véletlennek. Érdekes, hogy sokszor el kell engedni valahogy a gyeplőt, mert pusztán félelemből úgy befolyásoljuk a dolgokat, hogy közben akadályozzuk, hogy megtörténhessenek. Nem biztos, hogy akkor és úgy fog megtörténni, mint azt képzeljük. Például az én esetemben: nem tudtam volna elképzelni, hogy ha az embert nem veszik fel a főiskolára, akkor lehet belőle színész.

Visszatekintve az eddigi pályádra, mit gondolsz, mi a fontosabb a sikerhez: a tehetség vagy a szorgalom?

– Eszembe jut erről a fiam. Amikor kicsi volt, elkezdett gitározni, és egyértelmű volt, hogy neki ez megy. Fantasztikus gitártanárnője volt, aki mondta, hogy pici még, nem is kell erőltetni. Én is azt gondoltam, ha zenél, akkor örömből csinálja, nem kell több órát ott ülnie nyolcéves korában a hangszerrel. Eltelt két év, és egyszer csak azt mondta, hogy lerakja, mert nincs kedve tovább csinálni. Mondtam neki, hogy figyelj, Misi, azért beszélgessünk erről, mert ha te egyszer kaptál egy tehetséget valamihez, az nem véletlenül van, és a másik felét kutya kötelességed hozzátenni. Szerintem ezt nagyon meg fogod bánni, Miska, ha nem csinálod, és nagyon mérges leszel magadra – mondtam neki. Erre azt válaszolta, hogy nem, én rád leszek mérges. Tulajdonképpen kis rafinált, mert én, mint anya felelős vagyok azért, hogy az ilyen nehéz pillanatokban ne maradjon ott. Ebben teljesen igaza volt. Egy pici beszélgetéssel meg noszogatással továbblépett, ma már nem lehet kivenni a gitárt a kezéből, mert éjjel-nappal a kis zenekarával játszik.

Neked már ment el a kedved a színészettől?

– Persze. Van úgy, hogy az embernek elmegy a kedve, én is sokszor gondolkoztam azon, hogy ott akarom hagyni, mert elfáradtam. Valószínű, hogy ami nehéz lett nekem, az annak a felelőssége, hogy az ember soha nincs egyedül, nagyon kirakatban van, és minden pillanatban úgy kell élnem az életemet, hogy az minta legyen. Ez nagyon nehéz tud lenni. Puskás Tamásnak, az igazgatómnak a Centrál Színházban egy adott pillanatban mondtam is, hogy elfáradtam, és akkor én most ezt a szakmát abbahagynám.

Ő erre kicsit azt csinálta velem, mint én a fiammal – mondta, hogy „menj el egy évre pihenni, ne legyen bemutatód, amivel próbálni kell, hanem csak az előadásaidat tartsd meg”. Ezt nagyon jó érzékkel csinálta. Közben rájöttem, hogy nekem pont azzal van dolgom, hogy nagyon fegyelmezetten és minél tisztábban éljem az életem, és minél több emberrel tudjam a saját tapasztalataimat megosztani a színpadon és azon kívül is. Ennek a felelősségét pedig vállalnom kell.

Ez a felelősségérzet többször előjön nálad. Gyakran végzel karitatív, önkéntes munkát. Honnan jön neked ez?

– Egyre inkább azt érzem, hogy nem függetleníthetjük magunkat attól, hogy közösségben élünk, nem magunkért vagyunk. Nagyon komolyan felelősnek kellene lennünk nemcsak magunkért, a közvetlen környezetünkért, hogy mit harácsolunk össze, hanem hogy mit forgatunk vissza a közösbe. Például a képességről vagy a tehetségről azt gondolom, hogy azt azért kapjuk, hogy aztán vissza tudjuk adni. Itt nemcsak arról van szó, hogy az ember hogy váljon sikeressé, hanem hogy azt a sikert mire használja. Nem hiszem, hogy csak magunknak kapunk dolgokat. Egyre inkább érzem körvonalazódni a formáját, pontosabban, hogy nekem mit kell ezzel kezdenem. A karitatív munka az egy dolog, van egy egyesületünk is a barátokkal, ahol kitaláljuk, hogyan tudunk itt-ott segíteni. De akár az én egyéni kis terápiáimat is ide sorolom, hogy bizonyos emberek az életemben hogyan bukkannak fel, és éppen hogyan érzem meg azt, hogy nekik miért kell abban az adott pillanatban adnom, segítenem.

A színészet és a színházi világ is egy eléggé kifelé szóló szakma. Honnan merítesz ehhez inspirációt? Hogyan nem égsz ki?

– Ez nem azt jelenti, hogy nem tudok mélypontra kerülni. Nagyon el tudok fáradni, és el tudok keseredni. Ilyenkor ez a „szükség van rám” érzés a motiváció, hogy felálljak. Különös, mert pont azt szoktam megkérdőjelezni, hogy elég-e az, amit adok.

Kritikus vagy saját magaddal?

– Nagyon! És azt érzem, hogy nagyon kevés, amit adok! A hiábavalóságtól tudok nagyon kiégni, kétségbe esni. Viszont az iszonyú erős motor, amikor azt érzem, hogy van egy ember, akinek jó, amit csinálok. Akkor megint ott tartok, hogy ezer fokon égek, és megyek előre.

Van egy előadásom, egy monodráma, a Dolgok, amikért érdemes élni. Ebben élhetem meg saját bőrömön is leginkább, hogy az embereknek ez mennyire fontos. Az előadás egy közösségi élménnyé válik, ahol nem szakadunk ketté, hogy van a színész, meg vannak a nézők, és a színész nagyon ügyes, megtapsolják és hazamegy. Akkor este összeadódik minden, és érzem, hogy utána mindannyian úgy megyünk haza, hogy történt valami. Valahogy elindít bennünk ez a dolog valamit, hogy máshogy akarjuk a saját életünket látni, érzékelni, hozzátenni vagy egymásra figyelni. Nekem az az előadás az, amiben összegződik, amiért én az lettem, ami.

Mennyire azonosulsz egy-egy eljátszott szereppel, mennyire épül be a személyiségedbe? Tovább élnek veled az eljátszott karakterek?

– Van hatása, de nálam valahogy fordítva működik. Pont valaki mondta nekem a minap, hogy azért nem hisz a színészeknek, mert azt érzi, hogy a való életben is szerepet játszanak. Mondtam neki, hogy olyan furcsa, mert én magamon belül pont azt élem meg, hogy nem tudsz jelmezre jelmezt húzni. Minél inkább tiszta és önazonos vagy, annál inkább tudsz úgy eljátszani egy szerepet, hogy az már nem szerep lesz, hanem igazi. Kegyetlenül őszintének kell lenni, amikor az ember egy szerepet megcsinál. Mert egyszer csak nem a szerep lesz ott, hanem én, vagyis belőlem egy rész. A Leenane szépében (már nincs műsoron), amiben az édesanyámat Pogány Jutka játszotta, egy nagyon borzalmas anya-lánya kapcsolatot kellett játszanunk, amiben megölöm a saját édesanyámat. Ilyenkor az ember kínok kínját éli át, amíg próbál. Nem akartam Jutkát rángatni, már ő mondta, hogy „könyörgöm, fogjál már meg, mert így meg nekem nem jó”. 

Ilyenkor elképzelem, hogy milyen az, amikor az embernél felmegy az a bizonyos sorompó, amitől az élete már soha nem lesz az, ami. Nem kell az agresszivitásig elmenni, de olyan dolgot mondasz ki vagy teszel meg, amiről tudod, hogy nem kellene, de a dühöd, a kétségbeesésed egyszer csak megteteti veled. Az ember hiába gondolja azt, hogy nincs benne feneketlen düh, hogy pusztítson, hogy tönkretegyen, valójában ez mindannyiunkban benne van. Nem vagyunk jó emberek, hanem megkapjuk a lehetőséget arra, hogy élhetünk úgy. Ezért hiszek nagyon a fegyelemben, és az önfeledtségben is. A fegyelem adja azt a korlátot, amin kívül nem mész soha. De azt, hogy azon belül te ki vagy, azt önfeledten, szenvedéllyel meg kell élni. Azért terápia számomra minden egyes szerep, mert egyszer csak rájövök arra, hogy mennyi mindennel nem akarok szembesülni, ami bennem van. Minél inkább ismerem magam, annál kevésbé fogok hazudni.

Mostanában elég forró téma, hogy az állam milyen mértékben szóljon bele a kultúra alakulásába és finanszírozásába. Te hogy látod ezt?

– Ez a tao-kérdés olyan különös, a dolgok hirtelensége egy csomó kérdést vet fel. Ha van egy szakma, ami nagyon sokat tud a saját területéről, akkor érdemes vele kommunikálni. Ha ezt megelőzi egy hirtelen döntés, akkor az embernek bizony furcsa gondolatok jutnak az eszébe. Az ember próbálja meghallani azt, hogy mi nem rosszat akarunk... Tök jó! Miért ne higgyem el? Elismerem, hogy ezek valós dolgok, kevesen használtak fel nagyon sok pénzt, nagyon rosszul. Mindenkinek az érdeke, hogy ez ne így történjen. De miért hagyjuk ki azokat, akik ennek a megoldásában tudnának segíteni? Még nem találtam meg azt az épkézláb magyarázatot, ami igazolná, hogy ez így volt a leghelyesebb. Viszont valóban kontrollálható lesz, hogy ki és hogyan kap támogatást. Nem tartom feltétlenül a legjobb dolognak, mert a művészetben pont az a nagyon klassz, hogy szabad.

És szerinted a magyar kultúra valami egységes dolog, ahova értékalapon kerülnek be dolgok, vagy inkább különböző érdekek harca?

– Szerintem a látszat az első, de a valóság a második. Hiába beszélünk arról, hogy minek kellene bekerülnie abba a halmazba, amiről azt mondjuk, hogy kultúra vagy érték, ha a halmazon belül is vannak mindenféle érdekek, meg csoportok, amik képesek másképp dönteni. Ebben az egész tao-kérdésben is nagyon érdekes, hogy miért nem történt egy erőteljesebb, egységes fellépés.

A színházi szakmából is kiemelkedik egy ember, aki beszél egyfajta ízlésről, aztán a másik megint egy másikról, de itt hol van az egység? Nem állok be közétek, és nem képviselem közösen azt, hogy mi egy közösség vagyunk, ami sokszínű és sokféle. Valóban van olyan, aki nagyon a határon van, és az ember azt mondja, hogy necces vagy kevésbé az én ízlésem. Ebből szerintem kevés van. Elég színes ez a színházi világ, nemcsak Budapesten, hanem egész Magyarországon, amit érdemes pont a sokszínűsége miatt egyben tartani. Ha valami rossz, azt úgysem fogják egy idő után nézni. Mi képviseljük a színházat, a Centrál a Centrált, az Örkény az Örkényt, és erősítsük egymást abban, hogy szükség van színházra. De hogyha egy-egy színház, vagy egy-egy igazgató arról beszél, hogy én és csakis én tudom, hogy mi az ízlés, és nem állok mellétek, mert nekem egyébként se tetszett az, hogy van olyan, aki nem olyan, mint mi… Akkor miről beszélgetünk?

Ha már színházpolitika – a #metoo kampány is a színészvilágból indult ki, és több mint egy éve látjuk a csontvázakat kihullani a szekrényből. Te látsz bármilyen változást, tisztulást, vagy  kezd az egész egy boszorkányüldözéssé válni?

– Valóban egy hatalmas robbanás volt, amiről azért azt éreztem, hogy nem mentes a szélsőségektől. Vegyesek voltak az érzéseim, egyrészt nagyon boldog voltam, hogy egy csomó mindenre fény derült. Viszont a félelem még mindig akkora, hogy sok minden így sem derült ki. Abban ezért segített a #metoo, hogy behúzta a féket. Ez az egyik fele.

A másik fele pedig valóban már boszorkányüldözés. Gyengítőnek érzem azokat a hisztériákat, amiknek igazából nincs valóságalapja, mert egyszerűen elveszik a figyelmet a valódi problémákról. Nem gondolom, hogy a férfiak ne tudnák, hogyan kell udvarolni, vagy egy nőt előre engedni, vagy a szemébe nézni. Akkora a zűrzavar a nőkben is, hogy mi mit jelent. Nekünk is tudnunk kell azt, hogy ebben hol van a határ, hogy ne veszítsük el a férfiakat. Az öltözködésen is elgondolkodtam. Senkit nem jogosít fel visszaélésre az, ha valaki miniszoknyát vesz fel. Ugyanakkor ne legyünk álságosak, ha egy férfi végignéz rajtunk, mert miniszoknyában vagyunk – hiszen ezért vettem fel –, nekünk is tudni kell, hogy mivel mit közvetítünk. Nagyon érzékeny dolog, hogy hol vannak a határaink, és ebben nagyon szigorúnak kellene lennünk nekünk, nőknek is. Azért, hogy a valódi esetek maradjanak nagyon fontosak, és ne kezdjünk el valami fura hisztériát, amivel komolytalanná válik az, aminek nem lenne szabad. Nem a férfiakkal van a probléma, hanem emberekkel, akik visszaélnek a hatalommal.

 

Olvasson tovább: