Kereső toggle

Ötven nap a senki földjén

Interjú Rakonczay Gáborral

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Ezer kilométer a fagyos sarki rónaságon - ez vár idén novemberben Rakonczay Gáborra, aki első magyarként vállalkozott arra, hogy gyalog sétál el az Antarktisz partjától a Föld legdélibb pontjáig.

Az expedíció bemutatóján azt mondtad, hogy a Déli-sark meghódítása gyermekkori álmod, eddig mégis a vakmerő óceáni hajózásokkal szereztél hírnevet. Miért nem rögtön a jég birodalma felé vetted az irányt?

– Az igazság az, hogy nekem elég sok gyermekkori álmom volt, ezért sorba kellett állítanom őket. Ezek közül a hajózás tűnt a legmegvalósíthatóbbnak. Először vitorlázni akartam, de ahhoz drága hajó kell és egy csomó felszerelés. Akkor arra gondoltam, hogy ha eveznék, az lecsökkenthetné a költségeket. Természetesen az első út után kiderült, hogy az evezés is nagyon sok pénzbe kerül, ráadásul egy csomó tudás is szükséges hozzá. Ezt sehogy sem lehet kikerülni.

Mi a legfőbb kockázati tényező, ami megakadályozhatja az út sikerét?

– Általában a legnagyobb problémát a fáradtságból fakadó emberi hibák jelentik. Például, ha véletlenül fellököd a benzinfőzőt és magadra gyújtod a sátrat, vagy rosszul rögzíted, és elviszi a szél. Ezek sakk-matt helyzetek. Ezen túl a gleccserhasadékok is veszélyt jelentenek. Erős párhuzamot tudok itt húzni a hajózással, mert ott is azok a legveszélyesebb órák, amikor hajnalban már hallucinál az ember a fáradtságtól. A viharnál is veszélyesebb pillanatok ezek.

Hogyan éled át a sikert? Heves érzelmekkel, vagy csak egy pipa, hogy ezt is teljesítetted a bakancslistádon?

– Én elég érzelmes típus vagyok. Amikor a grönlandi utat befejeztük, akkor napokig fürdött a csapat a lelkesedésben. Egy holland srác viszont csak annyit mondott: az Everest után ez is megvolt, nézzük, mi a következő…

Egy ilyen adrenalinlöketekkel teli út után vissza tudsz illeszkedni a hétköznapokba?

– Természetesen igen, de nem egyszerre. Az élet legalább annyira komplikált és bonyolult, mint egy túra, amikor ugyanabban a ruhában vagy 30 napig. Hirtelen annyi szín és annyi ember van körülötted, hogy kell egy pár nap, amíg az ember felfogja, hogy ez a valóság, ez a realitás.

Egy háromfős, nemzetközi társasággal vágsz neki a nagy utazásnak. Mennyire terheli meg a kapcsolatokat a több hónapig tartó erőltetett menetelés és az összezártság?

– Megterheli, ezért fontos, hogy ne vesszünk össze senkivel, ez igazából intelligencia kérdése. Mindig félre kell tudni tenni higgadtan az ellentéteket, mert a csapat biztonsága és előrejutása a fontos, nem az egyéni érzéseink. Ha majd visszatértünk, akkor egy sör mellett ki lehet beszélni, hogy ott és akkor kinek volt igaza, de nem az expedíción.

Előre megbeszéltétek, hogy mi lesz az a pont és szituáció, amikor lefújjátok az utat és segítséget kértek, vagy szóba sem jöhet számotokra a kudarc lehetősége?

– Ezt karaktere válogatja; én az utóbbi vagyok, mert ha az ember előre számol azzal, hogy egy ponton feladja, akkor az élet általában azt meg is szokta teremteni. Ekkor már nem azon gondolkozik, hogyan oldja meg, hanem eszébe jut, hogy ez az a tényező, amit előre megbeszéltek, ezért hátra arc: irány a visszaút.

A csapat is így gondolkodik?

– Ez mindig egy közös döntés. Én az utóbbi végletet képviselem, viszont van, aki a másikat, és ebből ered egy biztonságos együttműködés. Nyilván vannak olyan helyzetek, amikor azt kell mondani, hogy oké, engedjük el, mert az élet védelme a legfontosabb. De szerintem ezzel együtt a helyes hozzáállás: végig arra koncentrálni, hogy megoldjuk a felmerülő problémákat, és ha végig így állunk hozzá, akkor meg is fogjuk őket oldani.

Olvasson tovább: